Fotó: Kiss Norbert
15 év telt el azóta, hogy Peer Krisztián hátat fordított a költészetnek. Utolsó verseskötete (Hoztam valakit magammal, Palatinus 2002) óta főleg különböző kocsmákban és színpadokon beszélt, számos drámát jegyez. Visszatérő kötetében az alanyiság határait feszegeti, és barátnőjének, a 25 éves korában elhunyt Zsófinak emel oltárt. Előtte-utána versekben mutatja be a közös életüket és az önreflexió által körberajzolt hiányt, és páros lábbal rúgja be a borítón átsejlő nagymarosi otthon zöldre mázolt ajtaját. Az afterverseket felvágatlan oldalak rejtik, ahhoz, hogy az olvasó bejuthasson a legintimebb terekbe, fizikailag is erőszakot kell tennie a papíron. Peer azt mondja, véget ért a hosszú hallgatás, és vannak még tervei; visszatérését a könyv mottójának is tekinthető nyitóbekezdés foglalhatná össze leginkább: „Dehogynem veszhet el. / Dehogynem baj, hogy elveszett. / Dehogy veszhet el egészen.” A 42 a 43. születésnapja és a lány halálának évfordulója előtt jelenik meg a Költészet Napjára időzítve, és „a gyászév lekerekítésének” is tekinthető. Peer Krisztiánnal bűntudatról, sorsszerűségről és kikerülhetetlen referencialitásról beszélgettünk.
15 év telt el az utolsó köteted, a Hoztam valakit magammal óta. Adja magát az első kérdés: miért hagytad abba az írást?
Nagyon sok verzióm van erre, túl sok is. Mondjuk egyszerűen csak nem volt mit mondanom, vagy ha volt is, nem találtam hozzá a nyelvet. Nem kötelező folyton beszélni. Mondom én, hahaha. Minden írót fenyeget a veszély, hogy önismétlővé válik, és esetleg ezzel párhuzamosan intézményesül. Évente új kötet, hogy folyamatosan placcon legyél, forogjon a neved, mert a kortárs kritika oly gyorsan elejt és elfelejt. Persze sokkal könnyebb meg nem írt versekre büszkének lenni, nagyarcúskodni akkor, ha nem szembesülsz folyamatosan a saját tehetséged és tehetetlenséged rapszodikus voltával. Ha a munka nem veri bele az arcodat állandóan abba, hogy ami tegnap ment, az nem biztos, hogy megy ma is, sőt, az is lehet, hogy az egész életed blöff volt, egy félreértés, és egyszer le fog lepleződni, hogy milyen üres, amit csinálsz, milyen üres vagy te magad. Közben attól, hogy nem írsz, még író maradsz. Igaz, jobbára csak a magyar költészet orális hagyományát gazdagítod, már ha jársz még emberek közé. A jegyzetelgetés sem szűnik meg, én is ezt csináltam, csak épp az utolsó könyvem óta eltelt időszakban egy verset sem fejeztem be. Közben azért elvesztettem három teleírt Moleskine-t, és két laptopomat ellopták. Az is valami.
Az új kötet pattanásig feszített alanyiság, olyannyira, hogy szinte még a köszönetnyilvánításban felsorolt 99 név is egy utolsó, negyvenharmadik versnek tekinthető, hiszen abban azokat az embereket sorolod fel, akik valamilyen módon segítettek a túlélésben. Akár szakmai tanácsokkal, akár úgy, hogy virágot tűztek a kerítésre Zsófi halála után. Volt olyan határ, amit a 42-ben nem mertél, vagy nem lehetett átlépni?
Persze. Nem hálószobatitkokat és egyéb intimitásokat akartam kiteregetni, és igyekeztem csak a saját faszommal verni a csalánt. Próbáltam az ízlésemre, arányérzékemre hagyatkozva eldönteni, hogy mi fér még bele, miközben meghamisítani sem akartam tárgyamat, a nyüszítést. A határátlépés egyébként teljesen tudatos – bár mi mást mondhatnék. A túlzásba vitt, már-már parodisztikus alanyiságot meg persze teljesen szétreflektálom. Sok hang szólal meg a könyvben, mert azt a vergődést, amit a gyász jelent, hogy az önvád, az öngyűlölet egy órán belül át tud csapni szentimentális ömlengésbe, nyelvileg is le akartam képezni. Plusz van egy csomó magánközlés jellegű dolog a versekben - hogy ültettem Zsófi emlékére egy diófát, hogy Flopnak hívják a kutyánkat -, ennyire mélyen azért nem szokás beengedni az olvasót a magánszférába. Menthetetlenül személyes, tehát némiképp enigmatikus is, de talán épp ez adja az erejét. (Közben meg, látod, ez a mondat is utalás Petri Cédulák című versére. A személyiségét, a személyességet is összelopkodja az ember.) A kötetben tulajdonképpen a dilettantizmust kísértettem, azt, hogy hogyan lehet reflektálatlan sorokat beengedni a reflektáltak közé, és milyen játékokat lehet játszani a referenciális olvasattal. Mert ha akarom, ha nem, a könyvnek lesz referenciális olvasata. Sőt, igazából kérdés számomra, hogy akár a szakma, akár az úgynevezett mezei olvasó, már ha van olyan, képes lesz-e esztétikai tárgyként tekinteni a kötetre, engedi-e az anyag.
Peer Krisztián: 42
Jelenkor, 2017, 76 oldal, 1699 HUF
A verseidben nemcsak a gyász nagyon intim aktusáról beszélsz, arról, hogy mi történt veled Zsófi halála után, de a közös életetekbe is engeded belátni az olvasót. Olyan mélyen, hogy néha szinte úgy érzi, birtokháborítást követ el.
Igen, erről beszéltem. Mintha pisztolyt tartanék az olvasó fejéhez: hatódj meg, érezd kényelmetlenül magad. Ezt nevezhetjük akár (Marno János kifejezését kölcsönvéve) referenciális zsarolásnak is. Nagyon nehéz esztétikai viszonyt kialakítanod olyasvalamivel, ami ennyire nyersen magánéleti, és egy olyan gyászeseményről beszél, ahol ráadásul egy 25 éves csaj halt meg, nem pedig egy 80 éves néni. Utóbbi amúgy szintén metafizikai botrány, de ahhoz mégiscsak egész életedben szoktatod magad. Ez a vergődés, a saját vergődésem olyan értelemben mindenképp kimunkált, hogy nincs egyetlen szó sem a kötetben, amiről ne tudnék órákat beszélni, iszonyú sokszor lett végigrágva az egész. Volt, hogy elküldtem egy késznek gondolt verset egy lapnak, el is fogadták, aztán két hét múlva írtam nekik, hogy tök jó, csak időközben sajnos teljesen átalakult a szöveg. Huszonháromszor. Ilyen értelemben egy turbókukorelly lettem. Mondjuk, amióta elment a nyomdába az anyag, inkább az újabb verseimet reszelgetem, vannak olyanok is szerencsére, pedig nagyon féltem, hogy ez egy egytöltényes ügy lesz.
A 42 az első köteted, a Belső Robinson világát idézi. Ennél a párhuzamnál maradva: kicsit olyan, mintha a barátnőd lenne a Pénteked.
Mindenképpen ő rántott ki ebből az egészből.
Mit értesz egész alatt?
Amikor összejöttünk, egy kiszáradt fa voltam. Ő 20 éves volt, én 37. Inkább vágják le a karom, mint hogy újra írjak – hagyjon már végre békén mindenki ezzel. A Sirályban laktam, a lakásom egy szétrohadt junkietanya volt, gletteletlen falak, se melegvíz, se fűtés, csinos kis tűzrakóhely a felrobbant cserépkályha helyén. Ráadásul addigra már 18-20 millió forinttal is meg volt terhelve egy teljesen bedőlt frankhitel miatt. Kábé feleannyit ért. És akkor Zsófi kitapétázta a rajzaival, átrendezte újra meg újra, falfestményeket csinált, tulajdonképpen egy romkocsmaszerű, de mégis élhető térré alakította, egyfajta installációvá, amelyben olyan szorongáskeltő elemek, mint mondjuk száz befizetetlen csekk is műalkotássá alakultak. Aztán vettem egy villanybojlert. Amikor kikeveredtem a hitelből (erről bővebben az Index videósorozatában – a szerk.), leköltöztünk Nagymarosra. Ez volt életünk legfelívelőbb időszaka, amihez az is hozzájárult, hogy újra elkezdtem verseket írni. Fél év boldog tervezgetés.
Ő hogyan tudott segíteni abban, hogy visszatalálj az irodalomba?
Elég pontosan észrevette, hogy a nemírás mennyire frusztrál. Amikor ki akart menni a Könyvhétre, mondtam, hogy inkább nélkülem, mert kínosan szarul érezném magam a volt kollégáim között. Egy beváltatlan ígéret, egy pályaelhagyó. Amikor rájött, hogy azért nem olvasok új Téreyket, mert csak frusztrálnának, kikölcsönözte vagy megvette őket, és betette a vécére, mert tudta, hogy ott nem tudom majd kikerülni.
De ezt megelőzően az életbe, pontosabban a felelősségvállalástól nem feltétlenül iszonyodó felnőtt normalitás világába is ő rángatott – azt nem mondhatom, hogy vissza, mert ezt a világot korábban nem igazán ismertem. Persze ez a projekt sem kecsegtetett túl sok jóval hosszú távon. Sokszor éreztem úgy, mondtam is neki, hogy teljesen amorális, amit vele művelek. Szeretjük egymást, oké, de szakítanunk kell, mert ennek a holtomiglannak a nagy korkülönbség miatt mindenképp egy hosszú özvegység lesz a vége, mi más lehetne. Én hatvanévesen szépen megreccsenek, beérik a rengeteg cigi, fröccs stb. hatása, ő meg ott áll majd negyvenkevés évesen, és pelenkázgathat. Akkor lennék morális lény, ha nem sodornám bele ebbe a helyzetbe. Erre az volt a sztenderd válasz, hogy nem fogok én olyan sokáig élni. Mármint ő. Mondott ilyeneket, de hát melyik kamasz nem mond. Ne beszélj hülyeségeket, miért ne élnél, nem iszol, nem dohányzol, inkább vegyél be C-vitamint, és menj már el végre egy kardiológushoz.
A betegségét sima torokgyulladásnak hittük, még láza sem volt, nemhogy tarkómerevség, szóval nem volt semmi jel. Hajnalban még beszélgettünk, az ágy szélén vártam meg, míg elalszik, aztán átmentem az íróasztalomhoz, ahol még két órát dolgoztam egy Delay című versen, amiből egyébként végül teljesen más lett, mint aminek indult, be sem került a kötetbe. Nyolckor ébresztett a kutya, Zsófi akkor már epileptikus görcsökben fetrengett, nem volt semmilyen kommunikáció. De a mentősök sem tudták, mi a baj. Másnap házibuliba készültünk, végre egy táncos mulatság, ahová vihetjük a Flopot, aztán eltelt öt óra, és minden eldőlt. Öt óra van a semmi és a minden között. Ilyenkor elkezded magadat okolni, hogy mi van, ha nem alszol el, satöbbi, mert annak belátásánál, hogy egy irracionális világban élünk, még a legkínzóbb bűntudat is jobb. Később olyan bagatell dolgok miatt is vádolni kezded magad, hogy: majd elmondod reggel, most hadd nézzem már végig a Trónok harcát. Azt hitted, az idők végtelenje a rendelkezésetekre áll.
Amiatt volt bűntudatod, hogy ez a könyv az ő halála miatt született meg?
Persze. Végig iszonyatos problémám volt, hogy Zsófi holttestéből nő ki a liliom, és bizonyos pillanatokban még szinte önfeledten örülök is ennek. A következő pillanatban meg rájövök, hogy hülye vagy, hát minek örülsz itt, annak, hogy meghalt? Az is eszembe jutott, hogy ha az írás most ennyire megy, akkor miért nem csináltam már korábban, amikor még büszke lehetett volna rám. Vagy hogy nem az ő kiárusítása és elárulása történik-e éppen. Egyáltalán szabad-e ilyet. Az elején naponta többször el kellett mondjam magamnak, hogy nem ő akart meghalni, pláne nem én öltem meg, vagy nem én akartam, hogy meghaljon. Nem arról van szó, hogy meglátogatott az ördög, és ledíleltük a dolgot: egy kötetért a csajomat. Az első pár hétben minden nagyon gyorsan változik. Ha meg akarod örökíteni a vergődést, akkor szinkronidőben kell elcsípned, szinte már a napló felé kacsingatva, mert fél év múlva nem tudod majd rendesen felidézni sem. 42 éven keresztül arra képeztem ki magam, hogy ha egyszer ilyesmi helyzetbe kerülök, persze ki gondolt pont erre a helyzetre, ha lent leszek a kút alján, ahol az emberek 99 százaléka már nem tud artikuláltan beszélni, én akkor is képes legyek rá. Jelentést tenni. Nem tehetem meg, hogy ezt pont most nem csinálom végig. Épp miatta is meg kell próbálnom. Legfeljebb majd nem sikerül.
Mi történt volna, ha nem sikerül?
Még kiderülhet. Én elvégeztem, amit tudtam, a lelkiismeretem ebből a szempontból nyugodt. Zsófi halála, szomorú kimondani, de egy megváltó aktus volt, végképp felébresztett, mondhatni visszatértem a halottaimból. Miközben azt gondolom, hogy szívesen lemondanék ezekről a versekről, csak egy napot töltsünk még együtt. És ha ilyen közhelyesen szentimentális mondatok járnak a fejemben, mint amilyet most is megengedtem magamnak, akkor nincs mit tenni, erre is reflektálnom kell a szövegekben, verset írni arról, hogy ezeknek a verseknek nem lett volna szabad megszületniük. Ez a fajta valóságosság nagyon fontos számomra.
„A költészet nem segít,/ ezt egy költőnél jobban senki nem tudja” – írod a Keserű pohár című versben. Miért ültél vissza az íróasztalhoz?
Az írás akkor kezdődött újra, amikor lett egy kvázi polgári életünk. Még minden előtt elküldtem egy tucat verset szakmabeli ismerőseimnek, Kele Fodor Ákosnak, Borsik Miklósnak, Háy Jánosnak, Nemes Z. Máriónak, bár abban sem voltam biztos, hogy szeretnék-e egyáltalán könyvet. Azt tudtam, hogy a szcénába nem akarok visszatérni, mert minek. A publikálásra sem vagyok rászorulva, élő pókerben enyhén szólva jobb órabért hozok, mint versírásban. Aztán meghalt Zsófi, és ez mindent keresztbebaszott. A halála után nagyon hamar szólt, hogy írjak. Nem tudom ezt máshogy mondani, intenzív beszélgető viszonyban vagyunk azóta is. Amit először elkezdtem írni, félig napló volt, félig egy levél neki, abszolút nem publikus. Két hét múlva szólt, hogy most már kezdjek el irodalmi szövegeken is dolgozni, végül is annak idején erre „szerződtünk”. Aztán látszott, hogy verset írni is csak Zsófiról-Zsófihoz vagyok képes, és az is, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy százszázalékosan megítéljem a munkámat. Ekkor jött a képbe a kötet szerkesztője, Borsik Miki, akivel ebbe a különös emberkísérletbe kezdtünk. Ő kontroll-figuraként végig jelen volt, és lényegében minden második napot lent töltött Nagymaroson, olyan intenzív jelenléttel vett részt a munkafolyamatban, ami egy szerkesztőre nem feltétlenül jellemző.
De a „miért álltam fel az íróasztaltól” kérdésre sem válaszoltam előbb, csak félig. Akkoriban azt mondogattam, hogy a kismedencében nincs kedvem tempózgatni tovább, a nagytól meg be vagyok szarva. Huszonéves korunkban volt némi egészséges versengés a János (Térey – a szerk.) és köztem, hogy ki jelenik meg hamarabb a Holmiban, ilyenek. Oké nyertél, de én négy évvel fiatalabb vagyok, hoppá. Kábé olyan ambícióim voltak, hogy 18 éves korom előtt jelenjen meg könyvem, mert akkor beelőzöm Bari Károlyt. Nem volt nehéz ráébredni, hogy ez így teljesen nevetséges, hát a kortárs magyar szcénán túl azért létezik Pilinszky meg József Attila meg T.S. Eliot, satöbbi, satöbbi. Az, hogy a kis szemétdombodon te legyél a császár, elég szánalmas igyekezet, persze már ahhoz is rohadt sokat kell szemetelni, hogy egyáltalán legyen hol kukorékolnod. A nagymedence meg végtelenül ijesztő volt, ott nem ért le a lábam, nem éreztem magam elég jónak hozzá, nem is voltam az. Persze mindez mára nettó baromságnak tűnik. Az én dolgom az, hogy írjak, nem az, hogy hasonlítgassam magam. De ahhoz, hogy erre rájöjjek, kellett sok minden: Bukowski felszabadító hatása, az a kártyás alaptapasztalat, hogy attól azért még lehetek stabil nyerő, hogy nem vagyok a legjobb tíz százalékban sem – hülye lennék top játékosok ellen leülni játszani. Ilyesmik. Ez valószínűleg mind benne volt abban, hogy nem írtam, de van még valami. Az, hogy el akartam kerülni a sorsomat, bassza meg.
Mint költő, vagy mint ember?
Mint ember akartam elkerülni a „költőség” sorsát. Már huszonévesen észrevettem, hogy én a traumáról, a traumából tudok beszélni. Annál jobb, minél rosszabb. Fajuljon a legelcsépeltebb háztartási perpatvar is szakítássá, mert abból lesz a szakítóvers. Még az alkoholhoz fűződő bensőséges viszonyom is erre az önhazugságra, egy félreértett Petri-mítoszra épült. Közben meg normális, nyugodt életre vágytam. Ezért úgy döntöttem, hogy beáldozom a költészetet. Itt jelenik meg a „görög tragédia-szál”: mégsem menekülhettem el a sorsom elől. Kamaszkoromban olvastam a Gyerektörténet című kisregényt, amit Peter Handke azzal kezd, hogy fiatal korában három nagy álma volt. A neki rendelt társ, aki különböző rejtett utakon folyamatosan közelít felé, a gyerek, aki majd értelmet ad a múltjának, mert lesz kinek elmesélnie és a munka, vagyis az írás. És ekkor jött a nagyon pontos és kegyetlen mondata, miszerint az már fiatalon is rögtön feltűnt neki, hogy ezt a hármat nem tudja egy képben látni. Jó, akkor válasszunk kettőt. Csaj és gyerek. Csakhogy az így eltelt 15 évben kiderült, hogy a nemírás olyan be nem gyógyuló sebet ejt rajtam, hogy a csaj észre sem venne, a gyereket meg csak elbasznám. Marad a frusztráció, egy oka nincs sértettség, aminek az én esetemben tényleg depresszió, ágyban döglés meg dacos csakazértsem írás lett a vége. Aztán jött valaki, aki mégiscsak észrevett, és végtelenül állhatatos munkával, kiapadhatatlan munkakedvvel megtörte az ellenállásomat.
Amikor Zsófi Kanadában volt, azt gondoltam, hogy megnézem mindennek a legalját. Micsoda hübrisz, méghogy a legalját. Te szerencsétlen, öntetszelgő ostoba, hogy lehettek ennyire téves fogalmaid a valóságról? Kölcsönkértem anyáméktól a búbánatvölgyi nyaralót, és leköltöztem oda az akkor még kölyök kutyánkkal. Olvastam, szövegeken dolgoztam, hosszú sétákat tettem, de egy idő után már öt percig kellett melengetnem a kezem a kutyán, hogy három percig gépelni tudjak. November közepe volt, a nyaraló fűtetlen, szigeteletlen. Reggel be kellett törnöm a lavór vizen a jeget, hogy arcot moshassak. Totál lepusztultam, megnőtt a szakállam, ami jól is jöhetett volna, mert akkor még úgy nézett ki, hogy Fliegauf Liliomösvény című filmje egy apa-fia történet lesz. Én lettem volna az apa, egy jobb napokat látott értelmiségi. Nyilván nem véletlenül jutottam Bence eszébe. Szeretem ezzel a lepusztultsággal, a saját létezésmódom ambivalenciájával provokálni az embereket. Szeretem azt a pillanatot, amikor egyértelműen hajléktalannak néznek, úgy is szólnak hozzám a pénztárnál, vagy ellenkezőleg: a kezembe nyomnak kutyakajára egy kétszázast a buszmegállóban, aztán találkoznak a szókincsemmel, a retorikámmal, és jön az elnézéskérés. Mintha egy picit ráébrednének arra, hogy milyen előítélet-rendszerek mentén mozognak. Persze ilyenkor mindig meg is ijedek, hogy túl jól sikerült a kísérlet, de valami olthatatlanul vonz efelé a létezésmód felé.
Mások figyelme?
Inkább a dühös plebejusságom: a világ pofájába baszni, hogy az ember eleve egy metafizikailag megvert lény, halandóak vagyunk, árvák. Végtelenül irritál, amikor valaki nyertesnek érzi magát. Mihez képest? Miben? Eltemetik veled a Ferraridat? A politikai káderekben és egyéb magukat nyertesnek képzelő senkiházi csinovnyikokban is ez a diadalérzet munkál, miközben közhely, hogy a szociális háló teljesen szétfoszlott Magyarországon, rúgsz le magadról mindenkit, akihez képest még te is valakinek tűnsz. Pár hete láttam egy indiai apát sétálni a lányával Budapesten. A lány pénzt dobott egy földön ülő koldus sapkájába. Amikor továbbmentek, a hajléktalan utánuk köpött. Nem tudom, mi játszódhatott le a fejében, talán az, hogy hozzájuk képest még ő is státuszban van, mert ha más nem is, de legalább annyi jutott neki, hogy fehér. Íme a rövidlátó, hatalmi érdekek diktálta politikai kútmérgezés eredménye.
Az új kötet felidézte néhány korábbi versed, például az Én nem akarni címűt, ami most Újra írok címmel született újjá, de olvasás közben legtöbbször az a sor jutott eszembe hogy „Történhet bármi, de történjen durván!”(Szomorú környék, in: Belső Robinson, JAK/ Pesti Szalon, 1994) Bármilyen banálisan vagy erőltetetten hangzik is, olyan, mintha az egész eddigi munkásságod determinálta volna az új kötetet. Elég csak végignézni a drámáid címein: Old Death (avagy én se téged), Az élet értelme, avagy időmúlás 60 percben, Gyász.
Volt egy előtte-vers, ami nincs benne a kötetben. Úgy kezdődött, hogy „A szív nem tud a véragygátról/anyám nem olvas verseket.” Tíz bölcsészből kilenc nem tudja, mi az a véragygát, én biológia tagozatra jártam, úgyhogy tudom. Ez egy többszörös féligáteresztő hártya, ami megakadályozza, hogy a vérből bármilyen nagyobb kórokozó átjusson az agyba. Százezerből egy embernél talán valamilyen genetikai elváltozás miatt mégis át tud jutni rajta a Meningococcus C baktérium, és olyankor már nincs mit tenni.
Amikor azt hiszed, végre mindent kézben tartasz – képbe jön a gyerekvállalás, vannak tartalékaid, közép- és hosszútávú terved, ami korábban sohasem volt, kinéztél egy házat a dombtetőn, a csajodnak meredeken ível felfelé a díszlettervezői pályája, te pedig újra írsz –, közbeszól az univerzum, és azt mondja: lófaszt sem tartasz a kezedben, kishaver. Hát ennyire hülye vagy? Nem értetted meg, amit írtál?
Ez nagyon jóbi.
Abszolút. Jób könyvét újra is olvastam azóta, meg persze az Utasok a senkiföldjént is Eörsitől. Zsófi halálának másnapján sokkos állapotban levettem a polcról A szív segédigéit. A Hasnyálmirigynaplót a temetése környékén olvastam, hogy megtudjam, hogyan kell elegánsan viselkedni egy traumatikus helyzetben. Hát nem az az értelme az irodalomnak, hogy krízishelyzetben van hová nyúlni? Hogy segít, ha nem is megkönnyebbülni, de tisztábban artikulálni valami elviselhetetlent, ami így talán mégis elviselhető?
A kötetben nagyon egyértelműen jelzed, melyik vers mikor keletkezett. Honnan jött a felvágatlan oldalak ötlete?
Radikálisan jelezni akartam, melyik vers íródott Zsófi halála előtt és melyik utána. Egy erős, performatív gesztus volt a célom, felmutatni a törést, ami bennem és ezáltal a versbeszédemben keletkezett. Az első gondolat az volt, hogy ellopom a fekete oldalt A szív segédigéiből. Aztán eszembe jutott egy régebbi, akkor még tartalmatlan ötletem a felvágatlan oldalakról, és egy újabb puzzle a helyére került. Iszonyatosan félelmetes, amikor elkezdik a darabok megtalálni a helyüket. Mintha minden véletlen egy ördögi terv része lenne. Kétoldalanként lesz egy felvágatlan oldalpár, kívül egy előtte-vers, amihez felvágás nélkül is hozzáférhetsz, ezeket publikáltam különböző lapokban, belül pedig egy utána-vers, aminek az elolvasásához erőszakot kell tenned a papíron. Szimbolikusan fel kell nyitnod a sebet, fel kell vágnod a hasfalamat, hogy beletúrhass a belekbe. Soha nem csináltam még ennyire koncept könyvet, idegenkedtem is tőle, de most minden ebbe az irányba tolt. Nemcsak az érdekelt, hogy mi van mi után, hanem az is, hogy mi van mi alatt.
Mi van Zsófi után?
Fogalmam sincs. Korábban lehettem önsorsrontó, és ha baszogattak, mondhattam, hogy csakazértsem dolgozom. De amikor ő meghalt, én is meghaltam. Ez már nem az én életem. Ezzel már tartozom neki. És ennél a mondatnál asszem, végképp kiakadt a bulvárdetektor.
