„(...) végső soron senki sem lehet más, csak néző, idegen életek nézője, és egyre megy, hogy ezek az életek lehetségesek vagy lehetetlenek. Hozzánk képest a másik mindig a színpadon áll, a néző viszont éppen attól az, ami, hogy nem léphet a színpadra.” (117 o.)
De mi történik, ha nincs másik, ha a színpadon zajló, és a színpad előtt álló élet is a miénk? Egyenértékű-e a múlt megismerése néhány múltban íródott dokumentum tartalmának megismerésével? Választhatunk-e a szüleinkétől eltérő sorsot? A hét könyve Schein Gábor őrület- és identitásregénye, a megismerhetetlenség stációit végigjáró, töredékes, lenyűgöző Svéd.
2010 novemberében nagyjából másfél órát töltöttem a Lipótmezőn. Néhány tucatnyi emberen kívül nem volt ott más, ők is csak sétálni jöttek, nem elkószálva, szorosan az ápolóból lett idegenvezető mögött. Már nem emlékszem a szervezett séta apropójára, de arra igen, hogy másfél óra elég volt, hogy a ki vagyok én? típusú kérdésekre még annyira se tudjak felelni, mint korábban. A lipótmezei elmegyógyintézetet, ahol Schein regényének életfutára, Bíró doktornő is dolgozott, 2006-ban bezárták.
„Magyarországon mindenkit normálisnak nyilvánítottak. Ha eddig lehetett is oka errefelé az emberfiának, hogy zavaros elképzelései támadjanak, ettől kezdve garantáltan nem lesz.” (71.o.)
Az őrület az utcára került, a 2006-os zavargásokkal pedig hangot is kapott.
Schein Gábor: Svéd
Kalligram, 208 oldal, 3000 HUF
Grönewald úr, a svéd diplomata épp ebben az időszakban vívja személyes harcát nevelt fia múltjának megismerésért. Ervin, a magyar kisfiú 1957-ben kerül a családhoz egy ausztriai menekülttáborból, szerencséjét (mekkora szerencse egy elhazudott élet?) szőke hajának köszönhette, amivel tökéletesen beleillett a svéd társadalomba. Grönewald úr felesége nem akarta, hogy fia származása valaha is napvilágra kerüljön, ám halála után a férfi mégis úgy dönt, visszaadja Ervinnek azt, amit elvettek tőle. A levelekre, kórlapokra, nyilatkozatokra írt múlt kézbesítésével egy kívülállót, a közös ismerős révén megismert Bíró doktornőt bízza meg, akit a mások életébe való kényszerű beavatkozás a ki vagyok én? típusú kérdések megválaszolására késztet. A Stockholmból és a Budapestről menedzselt életválság ezen a ponton összeér.
Látszólag az igazi anya utáni hajsza a regény főszólama, a kezünkben tartott könyv pedig generációkon átívelő krimi, sőt detektívregény. Schein ügyesen zsonglőrködik a zsánerekkel, térképet rajzol a kincshez (mekkora kincs egy elhazudott élet?), ám a Svédet hiba lenne elintézni ennyivel. A hangsúly nem az igazi anyán van, hanem azokon az árnyékokon, amelyeket az ő története vet a szereplőkre. Grönewald úr nyomozása leginkább egy vízbe vetett halászhálóhoz hasonlatos, amiben, ha a felszínre emeljük, nemcsak a vacsorára szánt halakat találjuk, hanem minden látszólag oda nem illő, mégis a tengerhez tartozó dolgot. Schein a múltban meríti meg hálóját, amibe a holokauszt, Rákosi, az 1956-ot követő évek, Kádár és a 2006-os zavargások is beleakadnak. Utóbbi még csak jelzés szinten, a városi közlekedést megakasztó közjátéként, amivel az északról jött idegennek mindössze azért kell foglalkoznia, mert a tüntetők megnehezítik a szállodába való visszajutást. Hogy a jelzésből konkrétum legyen, ahhoz még nem telt el elég idő. A csatatérré változott Budapest egyelőre csak a de javu-t erősíti, de annak, hogy Schein épp a romokban heverő városban rajzolta fel a kincset jelző fekete ikszet, nagyon is fontos szerepe van.
„Semmi olyasmi nem alkotható, amiben ne lenne benne legalább egynapi múlt, és a valamikori jövő. Örökké a tegnapok lélegzését halljuk, még akkor sem hallanánk mást, ha kiköltöznénk egy sivatagba, vagy föl az űrbe, és a tegnapok lélegzetében ott van, ami még csak közeledik. Minek az ismétlései voltak az ordítások, amelyekből nem értett semmit, a kapucnik és sálak mögé rejtett arcok, a Molotov-koktélok?” (64.o.)
A regény maga a kulcsra zárt Lipót, melynek minden ablakából kisiklott sorsok, látszatéletek és hibás választások bámulják a kertet a párkányon szárított vizes zsemle fölött. A zárt terek némaságát Szőcs Petra fotói nyomatékosítják, melyek sorozatként és külön-külön vizsgálva is képzettársítások egész sorát indítják el. A fekete-fehér fotók az intézet falaiba ivódott őrület mementói, ismeretlen entitások diagnózisai, titkokat rejtő terek lenyomatai. Az egyik szobában Grönewald út vert tanyát, körülötte évtizedek alatt gyűjtögetett kacatok hevernek katalógusba rendezve, a hozzájuk rendelt fiktív származástörténettel. Az örökölt boldogtalansággal (csak a vér szerinti szüleitől örökölhet az ember?) birkózó Ervin is ennek a gyűjteménynek a fiktív történettel élő darabja, ő szülei nagy tölgyfa asztala alatt gubbaszt a szomszédban. Mellettük Bíró doktornő porolja le néha saját keresztjét, a folyosón pedig ott kísért az asszony, akinek létezése egymás mellé sodort három embernyi boldogtalanságot. Ervin igazi anyja, az 1956 utáni változásokba beleőrült hithű kommunista. Az asszony tébolyában egy ország tébolya sűrűsödik, éljen ez az ország a negyvenes, ötvenes, hatvanas vagy kétezres években. Ha lenne bármi értelme is az olyan nagy szavakkal való dobálózásnak, mint a zeitgeist, vagy a közép-európiság, akkor Schein regényével kapcsolatban bőven lenne miről beszélnünk.
A téboly levakarhatatlanul rakódik az élőkre, akiknek élete épp úgy fut el egymás mellett, mint a három, messziről figyelt párhuzamos az egyik visszatérő Szőcs Petra-fotón. A párhuzamosok a regény végére egészen közelivé válnak, ha hunyorítunk, talán még egybe is csúsznak, de „a határoknál jobb megállni”, még akkor is, ha már a küszöbbel átléptük őket. Pedig az összecsúszott életek talán épp az interakció révén nyerhetnék vissza újra saját kontúrjaikat. A Svédben materializálódó csendben minden apró mozdulatnak jelentősége van, pedig a cselekményt épp a párbeszédek viszik előre, melyek közül jónéhány levelek, kórlapok, mások által megírt szövegek, belső monológok némaságába burkólózik. A tegnap párbeszédbe keveredik a mával, és felteszi a regény, és a mindenkori jelen egyik legzavarbaejtőbb kérdését, majd fejezetekkel később, a megismerhetőség utolsó óráiban járó jelenben egy lehetséges választ is felkínál.
Hogyan fogadjunk el bensőleg értelmesnek és igaznak egy álláspontot, ha az elfogadása felszámolja, akár csak egy órára, vagy egy napra is, annak a történetnek az egyedüli igazságát, amelyben felnőttünk, és amelyhez minden más történet igazságát viszonyítottuk? (90. o.)
Nem helyesebb-e tudomásul venni, hogy az átélt tudások és tapasztalatok akár egyetlen nemzedéknyi idő alatt is a teljes érthetetlenségbe merülhetnek, és velük elhallgatnak azok is, akiknek az elmondott szavak az életüket jelentették? (197. o.)
A történetre folyamtosan reflektáló, azt folyamatosan analizáló narrátor a történelemre vonatkoztatja kérdését, a Bíró doktornőtől idézett második kérdés viszont az egyénre, jelen esetben Ervin édesanyjára vonatkozik. De szétválasztható-e egymástól a történelem és az egyén? Ha nem, akkor lehet-e a valaha, valahol, valamiből törések nélkül most, itt és ez? Ha szétválasztani nem is, távolítani mindenesetre lehet: Ervin esetében ezt a távolítást a nyelv végzi, ami új magyar, és régi svéd identitását is az értelmezhetőség határán kívülre taszítja. Lehetséges és valóságos életei egyszerre lesznek családiak és idegenek, mint a régi kép Kosztolányi Stockholmjában. Schein karnyújtásnyira helyez a szereplőitől egy mindezektől nem függetleníthető, de teljesen új lehetőségeket kínáló és új nyelven megszólaló élet, de hogy ők mit kezdenek a felkínált lehetőséggel, azt már nem ennek a könyvnek a feladata dokumentálni.
