Rakovszky Zsuzsa a díjátadón (Fotó: Valuska Gábor)
Első alkalommal adták át május 25-én a Libri irodalmi díjat és a Libri irodalmi közönségdíjat, előbbit Rakovszky Zsuzsa Fortepan című verseskötete kapta, utóbbit Bartis Attila A vége című regénye. A két nyertes nagyon különbözik egymástól, egyikük Sopronban írja köteteit, a másik Jáva szigetén tudott annyira felszabadulni, hogy befejezze regényét. Előbbi rajongva feledkezik bele a régmúlt képeibe, folyamatosan újrateremtve és élővé téve a múltat, utóbbi maga is fotós, akinek szüksége van mindkét kifejezési formára. A két győztessel még nyomdába adás előtt tudtunk beszélgetni képekről, személyességről egy gyors fotózás közben. (A cikk eredetileg a Könyves Magazin nyári számában jelent meg - a szerk.)
2016-ban egy neves közéleti személyiségekből álló, közel 60 fős szakmai bizottság szavazott a neki leginkább tetsző öt könyvre egy 182 könyvet tartalmazó listáról. Ebből állt össze a legjobb tíz könyv: Bartis Attila A vége, Dragomán György Oroszlánkórus, Esterházy Péter-Szüts Miklós A bűnös, Forgách András Élő kötet nem marad, Nádasdy Ádám A vastagbőrű mimóza, Rakovszky Zsuzsa Fortepan, Réz Pál Bokáig pezsgőben, Szvoren Edina Az ország legjobb hóhéra, Térey János A legkisebb jégkorszak, Ungváry Krisztián Magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban, 1941-1944.
Könyves magazin 2016/3.
LIBRI-SHOPLINE NYRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
A közönség mellett a Fullajtár Andreát, Szilágyi Zsófiát, Bálint Andrást és Károlyi Csabát, valamint moderátorként Vitray Tamást a soraiban tudó zsűri dönthetett. A díjat elnyerő könyvek szerzői 1-1 millió forintot kaptak, illetve 25-25 millió forint értékű médiatámogatást, amit bármely könyvük promóciójára felhasználhatnak.
Rakovszky: Nem válogattam, nézegettem
A Libri irodalmi díjat Rakovszky Zsuzsa nyerte el Fortepan című verseskötetével. A versek hétköznapi pillanatokat megragadó, és a régmúlt mozdulatlanságába dermedt történeteket elevenítenek fel. Rakovszkynál az egyéni-személyes eseményeket, mint például egy esküvő, és a közösségi rutintevékenységeket is, amilyen például a metrózás, egyfajta misztikus, balladai hangulat lengi át. Károlyi Csaba irodalomtörténész szerint a kötet a múlt végtelenségéről és az emlékezés bizonytalanságáról beszél, azt kérdezi, megragadható-e, megőrizhető-e mindaz, ami valaha történt, egyfajta személyes hangú világ- és létösszegzésre vállalkozik. A fényképek emlékezete szóképek gazdagságát hívja elő, széppé válik a csúnya is, jónak tűnik az is, ami rossz volt, a zseniális versbeszéd életet lehel mindabba, ami elmúlt. Minderre csak jelentős költészet képes. Rakovszky Zsuzsa nagy költő.
A költő díjnyertes kötetének központi szervezőeleme a múlt képeit archiváló és közkinccsé tevő fantaszikus archívum, a Fortepan, az onnan válogatott fotók alapvetően a múltba történő utazás miatt fontosak: „Annyi kapcsolatom van a fotókkal, mint mindenkinek. Vannak régi családi képek, és amióta van internet, azóta más régi fényképek is vannak. Az ember egy darabka múltat talál meg bennük, legalábbis én ezért szeretem nézegetni őket.” A költő hozzátette, hogy fiatalkorának tárgyi kellékei lassanként eltünedeznek, és ha azokat megtalálja egy képen, akkor képes felidézni az adott időszakot.
Bartis és Rakovszky
A versek egy részét a Fortepan egy-egy darabja ihlette: „Nem annyira válogattam, mint inkább nézegettem a fortepanos képeket. Valaki belinkelt valamit, és a végén eljutottam ehhez a fényképgyűjteményhez, amit utána szenvedélyesen, órákon át nézegettem. Egyrészt az is érdekes, ami az én életidőm előtti, az meg különösen, ami azokból az évekből származik, amikor már én is megvoltam. Az ember emlékezete sajnos nem akaratlagosan működik, és hiába szeretnék valamit felidézni, szabad elhatározásból az nem megy, de ha látok valamit abból az időből, akkor esetleg beindul a spontán emlékezés. A versek közül elég kevés köthető konkrét fotókhoz, van olyan is, de nem sok. Inkább arról írtam, ami azokról a képekről eszembe jutott.”
A boldog békeidők „lakályos dzsungeleiben” az olvasó komplett történeteket kap, amelyeket már nincs ki elmeséljen. Vagy aki elmesélhetné, még maga is gyerek volt, amikor kattant a gép, kimerevítve egy-egy visszahozhatatlan és megismételhetetlen pillanatot. Például egy felvonulásét, melyen egy plakát a Pártot élteti: „Hogy melyiket? Elárultad magad: harminc körül lehetsz, vagy még fiatalabb...”
A nosztalgia Rakovszkynál nem keserédes, inkább karcos, személyes költői archívumában pedig, mely nemcsak fotókból és hétköznapi villanásokból, hanem érzetekből, ízekből, sajátos fénytörésekből áll, az egyedi és az általános ugyanúgy megtalálja a maga helyét. Történeteiben a vég (Otthon) és a kezdet (Egy esküvő) jól megfér egymással, komfortérzetünket ugyanakkor egy-egy jól irányzott, meghökkentő darabbal (Ballada) veri szerteszét. A műveiben meglévő személyességet borzasztó bonyolult dolognak tartja: „Egyfelől nem tud nem személyes lenni, mert minden jellemző az emberre, az is, ha az íróasztalára elvágólag rakja a papírokat vagy szétszórja. A személyesség nem azonos az életrajzisággal. Olyan szerepet vagy helyzetet választ az ember, ami megérinti őt személyében, de azt, hogy miért, azt sokszor magunk sem tudjuk.”
Bartis: Ha engem nem tud meglepni a saját szövegem
Bartis ehhez kapcsolódóan elmondta, hogy nemcsak A végében fontos a személyesség, hanem mindabban, amit valaha írt. „Szerintem alkati kérdés, én innen tudok hozzányúlni a dolgokhoz. Nagyon külön kell választani a személyességet és az önéletrajziságot, mert a kettő nagyon-nagyon nem ugyanaz. A vers ilyen szempontból szerencsésebb helyzetben van, mert ott természetesebb a személyesség. A prózánál végképp könnyen adja magát, hogy valami önéletrajzinak legyen titulálva, pedig csak személyességről van szó. Fel sem merül, hogy egy önéletrajzi elem rekonstruálható lenne, még akkor sem, ha vannak életrajzi motívumok a szövegben. Az viszont elég pontosan tükröződhet benne, hogy milyen lelkialkatú az ember, aki írta a szöveget, vagy mire figyel istenigazából a nagyvilágban.”
Érdekes kapcsolódási pont a két nyertes könyv között a fotó. A végét olvasni épp olyan, mint megállni egy nagyon hosszú pillanatra a családi tabló előtt. Bartis minden bekezdésben új részletre és titokra nagyít rá, hogy aztán az utolsó oldalakon hátralépjen kettőt, és összefüggéseiben tárja fel a teljes fotográfiát. Részletei néha túlfilterezett Instagram-fotóra hasonlítanak, máskor analóg géppel készült fekete-fehér csendéletre, szemérmes aktra vagy véletlenül elkattintott polaroidfelvételre. Bár a beszédes nevű fotográfus, Szabad András történetét a szabadságvágy mellett első ránézésre az apjával való kapcsolat, illetve annak hiánya mozgatja, nehéz nem a halott anya figuráján átszűrni élményeit, nőügyeit, traumáit.
Bartis Attila átveszi a díjat
Az alkotó munka és a dokumentálás nagyon jól megfér egymással Bartis életében: „Az érdekel, hogy létrehozzak egy olyan fotográfiát, amely képes visszahozni azt az érzelmi állapotot, amit a kép készítésekor éltem át. Az lenne számomra a jó kép, ami engem vissza tud vinni abba az állapotba, miközben annak a képnek nyilván volt előzménye, egyben valamilyen következménye is. Akkor van ereje egy fotográfiának, ha ezt az érzelmi állapotot képes visszahozni. Az másik kérdés, hogy milyen eszközökkel éri ezt el”. Bartist munka közben egyáltalán nem foglalkoztatja az írás és a fotózás közti különbség, valahol mindkettő ugyanarról a tőről fakad szerinte. „A jelek szerint szükségem van egy verbális és egy vizuális kifejezésmódra egyaránt.”
Bartis régóta várt új regénye 2006 előtt egészen más könyv volt, ám a szerző édesapjának halála miatt komplett szakaszokat kellett újrakonstruálni benne. Az író monumentális családregényében évtizedekig figyelhetjük, ahogy Szabad András próbálja rögzíteni a rögzíthetetlent, feloldódik egy szerelemben, és igyekszik kitalálni, hogyan viszonyuljon azokhoz, akik minden fénytörésben másik arcukat mutatják. „Nem az az érdekes, amit már írás közben tud az ember, hanem az, amire írás közben rájön. Ha engem nem tud meglepni a saját szövegem, ha én nem jutok el akár zsákutcákba, ahol megütközöm, hogy vajon hol van ennek a gyökere bennem, akár történetileg, akár érzelmileg, akkor számomra érdektelenné válik a szöveg. Ha a figyelmem, a kíváncsiságom nem tudja életben tartani, különböző lelkiállapotokat létrehozni, akkor az hogyan történjen meg egy olvasóval? Az én részemről ez elképzelhetetlen.”
A cikk eredetileg a Könyves Magazin nyári számában jelent meg.
