Balla Zsófia: Az élet két fele
Hetvenedik születésnapjára jelent meg Balla Zsófia összegző kötete, Az élet két fele, amely az 1965 és 2019 között írt verseit tartalmazza. Balla Zsófia közel öt évtizede van jelen a magyar irodalmi életben: pályája első, 1968-as A dolgok emlékezete című kötetétől a 2016-os Más ünnepekig hatalmas ívet írt le. Ez a gyűjteményes kötet az alkotói pályát három szakaszban mutatja be, és azért is nagy a jelentősége, mert a költői életmű első felét a magyarországi olvasók nem, vagy csak alig ismerhették korábban. Az élet két felében így végig lehet követni Balla Zsófia költői életútjának változásait, a kolozsvári indulás éveitől a kisebbségi létben, a diktatúra kései időszakában keletkezett verseken át egészen az áttelepülés utáni idők költészetéig. Balla Zsófia költészetét átjárja az életszeretet, a mesterek tisztelete, a metaforikus beszédmód és egyfajta rejtett humor, játékosság is, amelyben jellemzően ott bujkál a remény hangja. „Életed második fele/ lenne az első tüköre/ Ami abban rabság, az most szabadság?/ A személy csak van, van./ De nem találja tükreit./ Épp csak betölti azt az űrt,/ amit később hiánya üt./ Bár amit mond, az testet ölt,/ s elárad mindenütt.” (Az élet két fele)
Barnás Ferenc: Másik halál
Barnás Ferenc a széthullás, összeomlás és az őrület nyelvét formázta meg Másik halál című regényében, amelyért 2013-ban elnyerte az Aegon-díjat. A Másik halál főszereplője egykor irodalom- és esztétikatanár volt, munkanélkülisége, illetve közeli barátjának öngyilkossága miatt azonban teljesen széthullik nemcsak az élete, hanem a tudata is. Emlékezetkiesések, skizofrén tünetek, paranoiás gyanakvás, hallucinációk és végletes kényszeresség határozzák meg mindennapjait. A regény narrációja alkalmazkodik a főhős pszichés állapotának változásaihoz, identitásának széteséséhez. A könyvről korábban ezt írtuk: „Barnás a majd háromszáz oldalon egyetlen apró illúziót sem enged meg magának. Megengedi viszont a humort, az egérutat. Sokszor olyan finoman és zavarba ejtően kíméletlenül, hogy nem is tudjuk, merjünk-e nevetni rajta (illik-e? szabad-e?), ezért inkább csak elhúzzuk a szánkat.”
Interjúnk Barnás Ferenccel ITT olvasható.
Bartis Attila: A vége
A 2015-ös év végi listánkon is szerepelt Bartis Attila A vége című regénye, amely elnyerte a Libri irodalmi díjat is. Tizennégy évvel A nyugalom című kultikus könyve megjelenése után fotózásról, szabadságról, apáról írt nagy ívű történetet Bartis. Hőse, Szabad András a hatvanas években érkezik Budapestre az édesapjával, húsz évvel korábban, mint a szerző a sajátjával. Mire elrobognak a lábai közt a magyar nép zivataros évtizedei, mindent megtanul arról az életről, ami egy fényképezőgép lencséje mögül látható. És arról is, ami még onnan sem. Kemény István azt írta annak idején a könyvhöz, hogy "Mindegy, hogy az olvasó mániákusnak tartja-e Szabad Andrást, vagy pedig halálosan beleszeret, mindenképpen azt érzi, csak úgy érdemes élni, ahogy ő: ezen a hőfokon. Az ilyen szereplőt nevezzük főhősnek. Vele kell menni." Beszámolónk itt és itt.
Bartók Imre: Jerikó épül
A 2010-es évek Bartók Imre nagy évei voltak. Első regénye, a Fém 2011-ben jelent meg, majd érkezett a Patkány-trilógiája (A patkány éve, A nyúl éve, A kecske éve), ami annyira összetett és izgalmas volt, hogy kultikussá kellene válnia, majd egy klasszikusabb regénnyel jelentkezett 2016-ban Láttam a ködnek országát, végül 2018-ban megírta az évtized egyik legkísérletezőbb regényét, a Jerikó épült. A kifejezetten radikális prózának nehéz meghatározni már a műfajiságát, saját magát úgy határozta meg, hogy önéletrajz, családregény és nevelődési regény elegye. Valójában még ennél is többről van szó, mert Bartók mindent beenged a kötetbe, esszéisztikus részeket Hörderlinről, Rilkéről, Wittgensteinről például, de idéz kritikájából vagy filozófia elemzését adja egy rajzfilmsorozatnak. Ennek a listának az a feladata, hogy felhívja a figyelmet az évtized legjobb könyveire, de Bartóké nemcsak a legjobbak között szerepel, hanem a legkülönösebbek között is. Összetettségében és prózanyelvében olyan különös műről van szó, amivel egyszer minden irodalomrajongónak szembe kell néznie, főleg akkor, ha például David Foster Wallace Végtelen tréfa című hasonlóan bonyolult regénye kultstátuszba kerülhetett itthon is. Interjúnk Bartók Imrével.
Bodor Ádám: Verhovina madarai
A ma 85 éves Bodor Ádám a magyar irodalom nagy alakja, akitől a 2010-es évek elején jelent meg a Verhovina madarai, ami, most pontosan megnéztük, ilyen emlékezetesen kezdődött: „Két héttel azelőtt, hogy nevelőapámat, Anatol Korkodus brigadérost letartóztatták, megajándékozott egy vadonatúj Stihl motoros láncfűrésszel. Azt mondta, Csernovitzból rendelte, a csomag már megérkezett, ott találom Edmund Pochorilesnél, a Két Cefréhez címzett fogadóban. Reggel, amikor majd az állomásról jövök, már el is hozhatom.” Bodor regénye (?) mozaikszerűen, novellákból épül fel, hősei valami általános kelet-európai világ meseszerű figurái, akiket a társadalom nem lát, csak Bodor. A mindig jelen lévő hatalom, az anakronisztikus szereplők, a szinte disztópikus táj mind-mind a Bodor-próza lényeges elemei. Ne felejtsük el, ebben a kötetben találjuk meg Eronim Mox szakácskönyvét, amely nemcsak receptkönyv, hanem talányos történeteket is tartalmazott, és amit a születésnapra a Szépirodalmi Figyelő megírattatott (nálunk Cserna-Szabó András novelláját olvashatjátok).
Borbély Szilárd: Nincstelenek
Borbély Szilárdnak 1988-tól közel húsz, többségében lírai kötete jelent meg. A közönség színpadi szerzőként is ismerhette, a debreceni Csokonai Színház több darabját bemutatta, köztük a Halotti pompa című verseskötet alapján készült színdarabot is. Az irodalomba igazán első és egyetlen regényével, a Nincstelenekkel robbant be 2013-ban, amelyért Mészöly-díjat kapott, és amelyet az Aegon Művészeti Díj legjobb 10 könyve közé is beválogattak. A Nincstelenek minden kétséget kizáróan az elmúlt évtized egyik legfontosabb könyve volt, megjelenésekor mi is az év legjobb könyvének választottuk.
Mire Borbély új könyvének a végére érünk, minden porcikánkban érezzük majd az életet. A szívünkben és a gyomrunkban különösen. Könyvének gyerekhőse egy sivár és minden szeretetet nélkülöző világban próbál boldogulni, de se neurotikus és kiégett anyjára, se az igásló és a részeg disznó állapota közt vergődő apjára nem számíthat. Egyetlen támaszai barátai, a prímszámok. „A kisgyerek számára is természetes brutalitás és a falu farkastörvényei köszönnek vissza a nyers, naturális leírásokból és a szikár, pattogós mondatokból, melyek mögött ott tolakszanak Móricz barbárjai, Tar Sándor állandóan nyomatékosított nyomora, és ott állnak Tarr Béla reményvesztett, vegetáló hősei is, akik talán egy hasonló monológot mormolnának, ha lenne erejük beszélni. Borbély Szilárd sorai hidegzuhanyként érik az embert, ökölbe szorul a tenyér, görcsbe rándul a gyomor, és elmosódik a határ valóság és fikció között. Szociográfiát olvasunk, regénynek álcázott kortörténeti dokumentumot, ami olyan elemi erővel kólint fejbe, hogy katarzist és boldog véget remélni sem merünk.” A megváltás idén is elmarad.
Borbély Szilárd 2014 februárjában tragikus hirtelenséggel halt meg. Halálának ötödik évfordulóján így emlékeztünk rá.
Csabai László: A vidék lelke
Csabai László jól ismert Szindbád-regényei mellett novellákat is ír, 2014-ben jelent meg Száraz évszak című könyve, amely úgynevezett duovellákat, páros novellákat tartalmazott. 2019-es kötete, A vidék lelke szintén ezt az egyedi eljárást követte, ezúttal azonban nem két, hanem három írást szervezett egybe, triovellák formájában. A három elbeszélés egységéből felépülő szövegek a nyírségi és beregi falvak, tanyák világát mutatják meg, ahol félelem, bizonytalanság és megalázottság uralkodik. Mindebben erőteljes szerepe van a huszadik századi történelemnek is, annak minden ellentmondásával, gyakori változásaival. A könyv hősei a különböző rezsimek szűkre szabott lehetőségei közt vergődő kisemberek, akik számára a történelem nem más, mint különböző, mégis egyaránt szenvedést jelentő események láncolata. Ugyan a novellákból nem hiányzik a humor, azért mégis a tragikumé a főszerep. Csabai ugyanis könyvében megmutatja, hogy a történelem és a politika nem valamiféle emberektől független, elvont dolog, hanem valóságos, a hétköznapokba beszivárgó, az egyéni sorsokat is nagyban befolyásoló tényező. Kritikánkban ezt írtuk róla:
„Rendkívüli empátiával mutatja meg a vidéket, melynek bár hangja sok, lelke csak egyféle van. S ez a lélek, melynek lényege nem mutatható meg sem a fákban, sem az állatokban, sem az istállókban, sem a poros utcákban, sem az emberekben, de mindezekben együtt valahogy mégis megjelenik. Talán éppen a mesélés ereje által, hiszen hol máshol lakozna a lélek, ha nem az elmondott történetekben.”
Danyi Zoltán: A dögeltakarító
Bármekkora ellentmondás, valamiről lehet úgy tudomásunk, hogy kézzelfogható, részletes tudásunk mégsincs róla. Ugyanez áll a délszláv háborúra, amely itt zajlott a közelben, sokan mégsem tudják, hogy abban az időben mi is történt pontosan a határ túloldalán. 2015-ben jelent meg Danyi Zoltán első prózakötete, A dögeltakarító, amelynek szűrője a háború: hőse képtelen szabadulni tőle, még akkor is, amikor az már véget ért. "Danyi hét erős emléket villant fel, mindegyik általános, hétköznapi jellege miatt lesz különleges. Egy vajdasági magyar, aki úgy keveredik bele a háborúba, hogy igazán soha nem érti meg, mi végre is ölik egymást az emberek. És nem azért nem érti, mert buta, hanem mert megérthetetlen, ahogy egyik pillanatról a másikra falvakat ölnek le, nőket erőszakolnak, városokat pusztítanak el és gyűlölködnek" - írtuk kritikánkban a kötetről, amely a megjelenés évében a szokásos év végi ötvenes listánkon harmadik lett.
Darvasi László: Taligás
Már az Isten. Haza. Csal. bemutatóján elmondta Darvasi László, hogy egy olyan regényen dolgozik, amely az 1728-as szegedi boszorkánypert dolgozza fel. (Nem mellesleg a 2015-ös novelláskötet a mostani szavazáson is felkerült a listára.) A 2016-ban megjelent Taligás végül mégsem igazán a boszorkányperekről szól, pontosabban nem csak arról. Darvasi Szeged történetének egy nagyon sötét korszakát festi fel, amikor a várost sújtó sorscsapásokért az összefogdosott és tömlöcbe vetett bábákat, füvesasszonyokat tették felelőssé. A Taligás "(t)örténete apránként, mozaikokból áll össze, melyek összeillesztését Darvasi meghagyja olvasóinak. Így leszünk mindannyian egy primitív, aljas és babonás félelmekből táplálkozó ügy nyomozói, melynek szálait nem is a sors vagy Isten, hanem politikai és gazdasági machinátorok egész szövetsége sodorgatja" - írtuk kritikánkban.
A kötet megjelenését követően interjúztunk Darvasi Lászlóval, aki akkor a következőt mesélte a könyvről: "Ez a regény, ha úgy tetszik, egy szerelmes regény, ha úgy tetszik, ez nem is regény, hanem egy vers. A szöveg, amit négy-öt éven keresztül írtam, és van benne horror, thriller meg árulás, megcsalatás és hűség, tulajdonképpen egy vers. A Taligásra én úgy tekintek, mint egy költeményre."
Dragomán György: Máglya
Kilenc évvel A fehér király után jelent meg a Máglya, mégis erősen kötődik hozzá, holott nagyon más már az a társadalmi közeg, amelyben Dzsátához képest Emma mozog. Az árván maradt kislány a nagymamája mellett tanulja az életet és a szabadságot - egy olyan országban, ahol ezzel együtt is még nagyon érződik a letűnt diktatúra; a nyoma még sokáig megmarad. "A regény két nő, két generáció párhuzamos története, nevetés és felejtés könyve, egyszerre diszkrét és hangos, egy mágiából és emlékekből alkotott meleg burok, melyet csak az elnyomottak memóriája képes megrepeszteni. Buja, boszorkányos rituálékkal alakítják az időt, kacskaringót rajzolnak a lisztbe, körzőheggyel manipulálják a felelést, mezítláb taposnak védelmező agyagembert saját máglyájuk tövébe. Teszik mindezt olyan természetességgel, mintha csak gesztenyét sütnének, padlót sikálnának, vagy megtépnék a gyalázkodó osztálytárs hosszú, hullámos haját" - írtuk kritikánkban.
Dragomán Györggyel a könyv megjelenése után interjúztunk is, akkor például a következőket mondta: "Nem gondolom, hogy valaki más bűnét magadra tudod venni, vagyis bizonyos szinten gondolom, mert hiszek a vezeklésben. Az áldozathozatal fogalma mélyen érdekel, de ebben a könyvben nem elsősorban ezt akartam vizsgálni. Ha adhatnék egy tanácsot magamnak vagy bárkinek, akkor az az lenne, hogy sose hozz olyan áldozatot, amit önként nem vállalsz. A szabadság azt jelenti, hogy a történtek dacára is tudsz szabad lenni, hogy igenis szembe tudod mosolyogni ezt az egész szörnyűséget."
A Máglyát amúgy Daniel Kehlmann is nagyon bírta, a Der Spiegel hasábjain egész oldalas cikkben méltatta.
