A tanzániai származású brit író 2021-ben nyerte el az irodalmi Nobel-díjat a gyarmati múltat, a kulturális identitást és a bevándorlást a középpontba állító regényeiért. A Svéd Akadémia pontos indoklása szerint a „gyarmatosítás következményeinek és a menekültek sorsának megalkuvást nem ismerő és együttérző bemutatásáért, a kultúrák és a kontinensek közötti szakadék feltárásáért”.
A posztkoloniális irodalom egyik legfontosabb kortárs alkotója Zanzibárban született 1948-ban, majd mindössze húszévesen, menekültként érkezett Angliába, és bár szuahéli anyanyelvű, regényeit kivétel nélkül angolul írta. Életművének magyar nyelvű kiadását az Európa Kiadó indította útjára, a sorozat most megjelent, ötödik kötete az eredetileg 2001-ben íródott A tengernél című regény (ITT bele is olvashatsz).
Mit jelent menekültnek lenni?
A Neset Adrienn fordításában napvilágot látott könyv három részre tagolható, az elsőben (Relikviák) egy hosszú, elidőző leírást olvashatunk egy határátlépésről, melyben egy idősödő férfi, Saleh Omar kér menedéket az Egyesült Királyság gatwicki repülőterén. Maga a belépés, a vizsgálat is részletekbe menően megjelenik ebben a fejezetben, melyet az idős férfi nézőpontjából és egyes szám első személyben megfogalmazott tudósításából ismerhetünk meg:
Menekült vagyok, menedékkérő. Nem egyszerű szavak ezek, akkor sem, ha az ember elégszer hallja és megszokja őket.
(…) Gyakori, apróbb csúcspont az életünk történetében, otthagyjuk, amit ismerünk, idegen helyre csöppenünk, hozzuk magunkkal szedett-vedett csomagunkat, elfojtott titkainkat, átfogalmazott ambícióinkat.”
A nyitófejezet azt az érzést próbálja meghatározni, mit jelent elmenekülni valahonnan, elhagyni egy helyet, egy hazát és évtizedek történetét. Arra is keresi a választ, hogy miért hagyja el valaki hatvanéves kora után az otthonát, és mit jelenthet az élet végéhez közeledve idegenné válni egy ismeretlen világban.
Miközben Saleh gondolataiba merülve a fentiekről elmélkedünk, elkezdődik az emlékezés, az idős férfi ugyanis a reptéri vizsgálat hosszú órái alatt elveszít egy szívének nagyon kedves tárgyat: a menedékkérelmét vizsgáló angol hivatalnok elkobozza egyetlen értékét, egy tömjénnel teli mahagónidobozt. Az illatos tárgy pedig madeleine süteményként indítja el az emlékezést arra a gazdag és változatos életre, melyet a férfi maga mögött hagyott. A Saleh által cipelt történetek újbóli elmesélése egyfajta vallomás, az élettörténet újrarendezése, a múlt új perspektívából történő megértésének kísérlete.
Egy találkozásban feltáruló történetek
Már ebben a részben egyértelművé válik, hogy Gurnah a ráérős mesélés mestere, az apró részletekre helyezi a hangsúlyt a gyors tempó és a fordulatos események helyett. Az elbeszélő tudatában megjelenő érzések, gondolatok leírása ebben a részben minden másnál fontosabb, Saleh elgondolkodik az élet fontos kérdéseiről, hazáról, barátságról vagy akár az idő múlásáról: „Ilyenkor az idő egyenletes múlása megijeszt, mintha egy helyben topognék, egy helyen álldogálnék, miközben minden elment mellettem; az idő néha végzi a dolgát, máskor összegörnyed a néma nevetéstől, amikor meglát egy hozzám hasonló béna, elhagyott kozmoszt.”
A második részben (Latif) ez a belső reflexiókra építő, lélektani hangoltságú elbeszélésmód valamelyest a háttérbe szorul, és a lassú kontempláció helyét átveszi a történetmesélés. Itt egy másik, már régóta Angliában élő férfi, Latif Mahmud múltját ismerjük meg, családja részletes történetét és az ő, fiatalkori menekülését hazájából, mely, mint kiderül, éppen az a kelet-afrikai sziget, ahonnan az idős férfi is származik.
A középkorú férfit tolmácsként rendelik az idős menekült mellé, de az nagyon hamar kiderül, hogy közük van egymáshoz, méghozzá nem is kevés.
Egymást keresztező élettörténetükben ráadásul mély sebek is találhatóak, így a találkozás és a közös múlt felidézése (ez zajlik a harmadik, Csendek című részben) nem zökkenőmentes. A két férfiban azonban sok a közös vonás, műveltségük, intelligenciájuk és csendes bölcsességük megakadályozza, hogy a múlt értelmezéseinek szembesítésekor elmérgesedjen közöttük a helyzet. Bár különbözőképpen interpretálják a múltat, és az igazság egymásnak ellentmondó változatait hívják elő emlékezetükből, nem derül ki egyértelműen kinek a története áll közelebb a realitáshoz, ha létezik egyáltalán igazság az emlékezésben.
A kultúrák találkozóhelye, Zanzibár
A két – egyébként egyaránt álnevet használó – férfi (család)történeteit megismerve nemcsak a kettejük között végbemenő kommunikáció, a múlthoz, az elhagyott hazához való viszonyuk tárul fel, hanem az a hihetetlenül színes, sokszínű világ is, melyben sokáig otthonosan éltek.
Az angol gyarmatosítás időszaka, majd ennek végeztével a függetlenségben való problematikus átmenet is megjelenik.
A két főszereplőt és az emlékezésekben megjelenő többi karaktert (apákat, anyákat, testvéreket, barátokat) is csak efelől a világ felől lehet megérteni, a szeles Zanzibárt, kultúráját, filozófiáját is megismerve. Az indiai-óceáni szigetcsoport egyfajta kulturális olvasztótégely, melyben az afrikai és az arab kultúra együttesen van jelen, ráadásul fontos kereskedelmi központ, ahol a legkülönbözőbb népek hajósai találkoztak az évszázadok során. Gazdag kulturális örökséggel rendelkezik, és ez Gurnah regényében is kézzelfogható.
Az afrikai kultúrán nyomot hagyó arab, indiai, perzsa és persze európai hatások gazdag, mesés kultúrát építettek a természeti szempontból is gyönyörű, fűszertermesztéséről is ismert helyen. Azon a vidéken, melyet minden irányból a címben is megjelenő tenger határol, mely mellett Saleh egész életében élt, s melyet, ha másikat is, de angliai lakóhelye ablakából is lát. A tenger a természeti szépségen túl egyszerre a változás és az állandóság helye, közvetítő közege az újdonságoknak, de akár a minden embert összekötő tapasztalatokat, a bennünk, emberekben élő univerzálisat is jelképezheti. Azt a közöset, melyet végül a két főszereplő is megtalál egymásban.
Az ellenséges családok és a két férfi történeteinek hátterében persze a huszadik századi Zanzibár történelme is kibomlik, a brit gyarmatosítók időszaka, majd uralmuk végeztével a szigeten eluralkodó káosz, az erőszak, a jogi visszaélések, a polgárháború mind megjelennek, de sohasem kerülnek a középpontba, A tengernél ugyanis nem történelmi regény.
A legfontosabbak mindvégig a személyes, családi kapcsolatok – barátságok, árulások, házastársi hűtlenség, szökés, szerelem, vágyakozás és bosszú.
A különös hangulatú, egészen sajátos és megkülönböztethető atmoszférát teremtő könyvben a cselekmény a megbocsátás, a fellélegzés és valamiféle megkönnyebbülés irányába mutat, miközben hatásvadász elemektől mentesen, finom lélektani kidolgozottsággal mutatja meg, mit jelent megérteni a másikat és önmagunkat, elengedni a saját értelmezésünket. Valamint azt is, hogy milyen érzés elhagyni a hazát, a szülőket, az otthonos helyeket és szokásokat és idegenként élni egy új világban.
A regény egyik legszebb jelenete nem véletlenül az, melyben a fiatal Latif útnak indul, és ezért el kell hagynia édesanyját, akkor még nem is érzékelve ennek a búcsúnak az egész későbbi életére kiható súlyát:
Nem gondoltam anyámra, nem gondoltam arra, milyen hosszú árnyékot vet majd az a pillanat életem további részére.
(…) Nem emlékeztettem magam, hogy el kellene mentenem az abból a pillanatból megmaradt képeket, látnivalókat és illatokat az előttem álló meddő évekre, amikor az emlékek előtörnek a némaságból, és beleremegek a tehetetlen bánatba amiatt, ahogyan gyönyörű anyámtól elváltam.”
Nyitókép forrása: Wikipedia
