10. Cserna-Szabó András: Zerkó, Attila törpéje
Erős hendikeppel indul az életben Cserna-Szabó András hőse, Zerkó, a berber törpe, akit újszülöttként kihajítanak a nyilvánosház ablakán, és a dinnyehéjak közül halássza ki későbbi nevelőanyja. Utóbbi szeretete sem menti meg viszont attól, hogy az első adandó alkalommal eladják rabszolgának, és valójában itt kapcsol igazán nagy fordulatszámra Zerkó története. A legkülönfélébb társadalmi státuszaiban ugyanis bejárja a fél ókori világot, tivornyázik nagyurakkal, majd börtönbe zárják, és ha kell, tolmácsol vagy épp házi istenségként pózol. Egy intelligens, élesszemű, nagypofájú alak, túlélésének záloga pedig sokszor a szokatlanul nagy pénisze – minden ideiglenesen élvezett előny és minden későbbi sorscsapás forrása. A Zerkó, Attila törpéje egy sodró lendületű pikareszk, okos és humoros egyszerre, amelynek hőse határozottan navigálja végig az olvasót Róma, Bizánc és Attila hun fejedelem intrikákban bővelkedő, sokszor életveszélyes, máskor nagyon is szórakoztató útvesztőiben. Kritikánkban azt írtuk, hogy hőse a kisember, akinek “egy adott ponton megadatik az illúzió, hogy befolyásolhatja a világtörténelmet, aki megkap és elveszít mindent – kivéve a mesélőkedvét”. ITT beleolvashatsz a regénybe.
9. Moskát Anita: A hazugság tézisei
Moskát Anita három évvel a Zsoldos Péter-díjas Irha és bőr után jelentkezett új kötettel. A hazugság téziseiben a korábban már megjelent és új novellák mellé egy friss kisregény, a Szerződési szabadság is belefért. A történetek visszatérő témái a hatalmi visszaélések, a hazugság és valóság, valamint szülők és gyerekek kapcsolata, vagy éppen az önfeloldozás és önkizsákmányolás viszonyai, de reflektál olyan égető kérdésekre is, mint amilyen az ökokrízis.
Moskátnál a mágia szinte természettudományosan leírható erő, aminek funkciója az, hogy a szerző úgy fordíthasson egyet a megszokott élethelyzeteken, hogy új, meglepő, váratlan és a gondolkodásunkat inspiráló szemszögből nézhessünk azokra. A Szerződési szabadság csavara, hogy a kizsákmányoló rendszert az agresszor nézőpontjából mutatja be, és kényelmetlenül közel hozza az önigazolások kifinomult rendszerét, amivel valamennyien hajlamosak vagyunk felmenteni magunkat a tetteink következményei alól és feljogosítani magunkat a kíméletlenségeinkre. A kötet különlegessége a Fekete monitor című novella, ami a lapozgatós játékkönyvek szerkezetét követve interaktív olvasóvá tesz: egy leterhelt irodai dolgozót kell végigvezetnünk úgy egy munkanapon, hogy elkerüljük a kiégést. És ez valójában sokkal nehezebb, mint elsőre tűnik.
“A fantasztikum nagy előnye, hogy az eszközkészlete részeként felteszi a kérdést, hogy »mi lenne, ha«. Mi lenne, ha a globális klímaválság élhetetlenné tenné a Földet, vagy mi lenne, ha a nők jogait annyira korlátoznák Amerikában, mint mondjuk A Szolgálólány meséjében. Ezek a kérdések tulajdonképpen mind eltávolítanak a valóságtól, tehát mondhatnánk, hogy hazugságok, viszont rákényszerítik az olvasót arra, hogy gondolkozzon a jelenen, a jövőn, a folyamatokon, hogy megnézze, hányfelé ágazhat az, ami ma a jelenben van” - mondta interjúnkban Moskát Anita.
8. Kim Stanley Robinson: A Jövő Minisztériuma
A 70 éves Robinson évtizedek óta elismert sci-fi író volt és besöpörte a legnagyobb műfaji díjakat (Nebula, Locus, Hugo), mire A Jövő Minisztériuma azokkal is megismertette a nevét, akiktől idegen a műfaj. Azok közé a nagy sci-fi szerzők közé tartozik, akire odafigyelnek a biológusok, geomérnökök, a zöld és tech-vállalatok és startupok vezetői. A szigorúan tudományos alapokon nyugvó A Jövő Minisztériuma 2020-ban jelent meg angolul és azonnal a climate fiction alapművévé vált, Robinsont meghívták előadni az ENSZ klímakonferenciájára is.
A könyv szinte nem is regényként működik, inkább egy szimuláció. Az első fejezete mindjárt letaglóz, amikor egy tömeggyilkos indiai hőhullámot ír le érzékletesen (itt elolvashatod), majd globális képet fest: bemutatja az antarktiszi kísérleti gleccserfúrásokat, a menekülttáborokat, a világ pénzügyi vezetőinek találkozóit, az önkéntesek és a politikusok munkáját. Robinson nem finomkodik, és rávilágít arra is, milyen szerepe lesz a közeljövőben az ökoterrorizmusnak - emiatt sok kritikát kapott, pedig ez a típusú agresszió abszolút része a teljes képnek. A Jövő Minisztériuma annyira nagyívű és tudásátadó jellegű, hogy főbb szereplőitől nem is érdemes drámai dinamikát várni. A célja ugyanis világosan az, hogy az egyik legősibb és leghatékonyabb eszközünkkel, a történetmondással tegye egyértelművé, hogy nincs másik bolygó és nincs más megoldás, mint a teljes emberi civilizáció összefogása az egyetlen élőhelyünk megmentéséért.
“Robinson a jelenből kiindulva a lehető legoptimistább forgatókönyvet írja meg a klímaválság kezelésére, mely az elkeserítő és dühítő helyzetben nem a reménytelenséget sulykolja, épp ellenkezőleg: a kemény küzdelem árán elinduló, először elszigetelt, majd globális pozitív folyamatokat mutatja be lépésről lépésre. A regény így elkezd nem fikcióként, hanem kézikönyvként működni, hogy hogyan mentsük meg a világot a következő generációk számára” - írtuk kritikánkban.
7. Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk
Az év egyik legprovokatívabb és legelgondolkodtatóbb megjelenése Patricia Lockwood könyve volt, az Erről nem beszélünk (olvass bele itt), amely megmutatja számunkra, hogyan vesztegetjük el az időnket az internetes hírfolyamban, és hogyan redukáljuk értelmetlen mémekké az életünket. A kortárs amerikai költő és író debütáló regényének főhőse egy közösségi médiasztár, egy influenszer, akit egy vicceskedő poszt miatt kap fel az internet, és aki ezután a virtuális világban ragad, a világháló függője lesz, a képek, információk és hírek random özöne tölti ki az életét, amely aztán teljesen átveszi az irányítást a valós emberi kapcsolatai felett.
Kritikánkban ezt írtuk a könyvről:
„Az Erről nem beszélünk filozofikus regény, egy 21. századi egzisztencialista kísérlet, ami azzal szembesít, hogy milyen is az új, közösségi tudatfolyam, amiben lebegünk nap mint nap, amely egyre megszállottabbá tesz minket, és közben erodálja az énünket egy kis dopaminért cserébe. A fő kérdés, ami végig ott lebeg a könyvben, és ami talán a legsúlyosabb felvetése a történetnek, az identitás megbomlása és elvesztése mellett az életidő körül forog, a főszereplővel együtt nekünk is erre kell választ adunk végül: „ó, vajon elvesztegettem az időmet?”.”
6. Werner Herzog: Dereng a világ
Mindig izgalmas, amikor egy határozott szerzői jegyekkel rendelkező alkotó művészi kifejezőeszközt vált: a 80 éves Werner Herzog a pandémia miatti kényszerű forgatási szünetben írta meg élete első regényét, a Dereng a világ pedig újabb bizonyítéka, hogy a német filmrendező mesteri mesélő.
A rövidke regény a japán Onoda Hiroo történetét mondja el, aki a második világháború után még 29 évig folytatta a küzdelmet egy szigeten. Herzog korábbi, nagy filmjeiben többször választott már magának megszállott vagy annak tűnő főszereplőt, Onoda e sorba illeszkedve az önfelemésztő elköteleződés hérosza, aki emberfeletti erővel tart ki egy abszurd történelmi helyzetben, és Herzog ábrázolásában mindvégig megőrzi a méltóságát. A rendező letisztultan, költői nyelven ír, be-belép harminc év eseményeinek meghatározó pillanataiba, miközben a dokumentarista megfigyelést létfilozófiai gondolatokkal ötvözi az idő illúziójáról, a narratívák találkozásáról, a valóságtól való elszakadásról.
Ahogy a regényről írtuk: “Dereng a világ - szól a kisregény címe, és megőrzi a kétértelműségét. Hajnalodik, és végre felébredünk, és megláthatjuk a világot olyannak, amilyen? Vagy az esőerdő súlyos páratömegei mögül felderengő valóságfoltok ezek, amikből jól-rosszul megpróbálhatjuk értelmezni a létezésünket? Herzog árnyaltan ábrázolja az állhatatosság hiábavalóságait, és nála egy ember téveszméje is epikusan megrendítővé nemesedik.”
5. Nádas Péter: Rémtörténetek
Nem túlzunk akkor, ha azt mondjuk, az év irodalmi szenzációja a semmiből megérkező Rémtörténetek volt, Nádas Péter regénye. A hetvenes években írt jegyzetek kalandos úton jöttek játékba: az író a berlini művészeti akadémiának adta levelezését, jegyzeteit és szövegeit. Nádast nyomasztotta a téma, meg akarta írni (erről az interjúnkban is beszél), de nem kapta meg a jegyzeteit, csak a másolatokat. Az év könyvének választott Világló részletek után azt gondolta, ő elvégezte a dolgát, minden mehet az archívumba, de ez nem így történt. Állítólag az akkori anyagokból helyszíneket, a figurák egy részét és kapcsolatrendszerüket használta fel, mást nem nagyon. A Rémtörténetek sok ponton kapcsolódik a Nádas-életműhöz, de sok szempontból más utat jár be. Falu, hatalmi játszmák, apasági kérdések, szexualitás, ösztönélet, erőszak, hit, pszichológia - minden egy szerves történetté áll össze a Dunakanyarban, megjelenik a Gonosz és sokat káromkodnak (olvasd el kritikánkat): “A Dunakanyarban egy vízparti faluban pár nap alatt történnek az események, sokféle szereplőt ismerhetünk meg, helyieket és pestieket, akik mondják és mondják történeteiket, kommentárjaikat életről, együttélésről, közösségről, jóról és rosszról. A karakterek színesek, élnek, mocskos a szájuk, Quentin Tarantino a Ponyvaregény forgatásakor álmodni se mert volna arról, ahogy az egyik kedvenc karakterem, Terézia beszél, mintha Molnár Piroska véletlenül Mucsi Zoltán szövegkönyvét kapná meg, évtizedek óta halmozódó dühével együtt. ”
Nádas Péter öregkori regénynek nevezte a Rémtörténeteket, de természetesen ez nem igaz, annál sokkal-sokkal több: a bűnön és a titkokon átszűrve ábrázolja a hatvanas évek végének kádárizmusát, az egyénben megbúvó gonoszt, a tudomány és hit kérdéseit, valamint a nyelvben és a tettekben jelen lévő erőszakot. És itt kell megemlítenünk a másik nagy Nádas-ügyet is: az idén 80 éves íróval Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese beszélgetett egy éven át Zoomon a karanténidőszakban, és a szokásostól eltérő témákból izgalmas beszélgetőkönyvvé állt össze az Egy teljes év.
4. Tóth Krisztina: A majom szeme
Egy kísértetiesen ismerős ország és rendszer sejlik fel Tóth Krisztina idén megjelent regényében. A majom szeme egy mozaikosan felépített, a közeli jövőben játszódó történet, amely azokat a folyamatokat gondolja tovább, melyek jelenleg is zajlanak: megmutatja, hogy a társadalmi olló szétnyílása, az energiaválság, a személyi kultusz, a központosított hatalom és a propaganda hova vezethetnek a 21. században egy olyan elszigetelt, kelet-európai országban, mint amilyen Magyarország is. Ebben az elképzelt jövőben nem a NER uralkodik, hanem az ahhoz kísértetiesen hasonlító EÖK (Egységes Össznemzeti Kormányzóság), vagy más néven az Egység, amelynek fontos pillére az ideológiai nevelés, az oligarchák kitömése pénzzel, és a rendszerrel egyet nem értők elhallgattatása. Ebben a jövőben a társadalom végképp két részre szakadt, a gazdagabb negyedekben a kormányközeli emberek élnek, míg a szegények veszélyes és lezüllött szegregátumokba szorulnak. Elégedetlenkedés azonban nincs, helyette szoros megfigyelés, átvilágítás és állami trollok vannak, valamint egy köpcös, paranoiás kormányzó, aki mindenről egy személyben dönt.
A regényről ezt írtuk:
„Lenyűgöző, ahogyan a végén a kis puzzle-darabokból végül összeáll a történet, és világossá válik, hogy mennyire kidolgozott és átgondolt kompozíció rejlik a könyv mögött. A bántalmazás viszonyrendszere végighúzódik az egész történeten, ott tükröződik az összes történetszálban és a háttérben, a hatalom működési mechanizmusában is. Nekünk, olvasóknak pedig minden egyes nézőpontot és minden múltdarabkát meg kell ismernünk ahhoz, hogy végül – ahogyan a fejátültetett majomnak – nekünk is felnyílhasson a szemünk, és egy pillanatra az éppen velünk zajló kísérlet mélyére lássunk.”
Olvass bele itt, a kötet margós bemutatójáról itt írtunk.
3. Ali Smith: Tavasz
Kevés olyan kortárs író van, aki mer direktben reagálni korunk legégetőbb társadalmi és politikai kihívásaira, ezért is van nagy ereje Ali Smith könyveinek, amelyek nem félnek párbeszédbe lépni a társadalmi megosztottsággal, a leegyszerűsítő politikai üzenetekkel, a kapcsolataink helyébe lépő közösségi médiával vagy épp a post-truth korszakát meghatározó nyelvi közhelyekkel. Az Évszakok-kvartett könyveit eddig is nagyon szerettük, az Ősz két éve első lett az év végi toplistánkon, a Tél pedig tavaly szintén az első tízben végzett. A sorozat harmadik kötete, a Tavasz is nagyon komplex és érzékeny könyv, amely egyrészt reflektál arra a hírfolyam-sokkra, amelyben a mindennapjainkat éljük, másrészt ráirányítja a figyelmet az igazságtalanul fogvatartott menekültek helyzetére is. A regényben helye van az iróniának, a dühnek, a szépségnek, az emberségnek, a líraiságnak és az igazságtalanságnak is, ezeknek az egyvelege az, ami miatt a legtöbb Ali Smith-könyv nagyot üt. A Tavaszról ezt írtuk: „A könyv nemcsak a témájában reflektál a menekültkérdésre, hanem az internetes hírfolyamot megidéző narratív megoldásokkal is, és annak a nyelvnek a kritikájával, amit a politika és a média teremtett a bevándorlásról szóló beszédhez. A könyv emellett bizonyos utalások mentén párhuzamot von a náci ideológia és a jelen történései közt: az uszítás, az ártatlan emberek származásuk alapján történő fogvatartása, a méltatlan körülmények és a dehumanizáló bánásmód pedig valóban arra engednek következtetni, hogy az emberiség megismétli a bűnöket.”
2. Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete
Kétségtelenül az idei év egyik irodalmi szenzációja volt a szenegáli származású Mohamed Mbougar Sarr Goncourt-díjas nagyregénye, Az emberek legtitkosabb emlékezete, amely egy elveszett remekműről és egy zseniális író utáni nyomozásról szól (olvass bele itt). Az élet és az irodalom határait feszegető könyv maga is egy útvesztő, egy borgesi labirintus, és talán pont ettől olyan izgalmas: olvasás közben annak a mágiáját tapasztaljuk meg, hogy íróként, illetve befogadóként hogyan lehet beleveszni egy nagy műbe. A regény elbeszélője egy fiatal, szenegáli származású író, Diégane, aki egy véletlen találkozásnak köszönhetően felfedez egy felforgató erejű könyvet, Az embertelenség labirintusát. A mű szabályosan megigézi, és hatalmába keríti a vágy, hogy a lehető legtöbbet megtudja a regény szerzőjéről. Ahogyan kutatni kezd a titokzatos író, T. C. Elimane után, egyre több olyan emberrel találkozik, aki szintén a könyv hatása alatt áll, és egyre több részletet sikerül megtudnia Az embertelenség labirintusának hátteréről. A szálak egyrészt egy traumákkal terhelt szenegáli család történetéhez vezetnek, másrészt pedig kiderül, hogy a könyv 1938-as megjelenését egy plágiumvita, majd egy nagyobb botrány követte.
A regényről ezt írtuk: „Az emberek legtitkosabb emlékezete egyszerre szól az irodalomról, a hatalom természetéről, a háborúkról, a gyarmatosításról, a bevándorlásról, valamint a szerelemről és a mágiáról, de mindezek előtt elsősorban magáról a keresésről mond a legtöbbet”.
Mohamed Mbougar Sarr idén a Margó vendége volt, a beszélgetésről itt számoltunk be, itt pedig arról olvashattok, hogy milyen volt személyesen találkozni vele, és milyen valós események inspirálták a regényt.
1. Visky András: Kitelepítés
A Könyves Magazin szerkesztősége idén Visky András Kitelepítés című regényét szerette a legjobban: a román diktatúra szétszakít egy igazán nagy családot, a református lelkész apát bebörtönzik és teljes vagyonelkobzásra ítélik, amíg a feleséget a hét gyerekkel kitelepítik. Hitről, túlélésről, szeretetről és a Bibliáról is szól ez a családregény, amely Visky András személyes története, mégsem non-fiction, hanem szépirodalom. Különleges erők tartanak össze egy családot egy különlegesen erőszakos rendszerben, így derűt és reményt is ad.
A regény alapját az otthon és az apa elvesztése, valamint a gyerekkori lágerbeli emlékek adják, amiben biblikus narratíva keveredik az elbeszélő hangján testvérei, valamint az édesanya és a család hű segítője, az önkéntes fogságot választó Nényu történeteivel. A regény egy megrendítő történelmi helyzetben mesél egyfelől a kitelepítésről, száműzöttségről és a semmiben lebegésről, másfelől a család, a szeretet és a gondviselés megtartó erejéről.
A Kitelepítés nem egészen előzmények nélküli az életműben, erre Tompa Andrea is rákérdezett a margós bemutatón. Visky András akkor elmondta, hogy eddig nem érezte késznek magát a feladatra, eddig nem voltak elég „radikálisak” a mondatai, és kereste a hangot hozzá. A hang az apjához kapcsolódik, akinek a bebörtönzése idején Visky kétéves volt, így nem volt róla emlékképe. Ám amikor hazaengedték, és hallgatta a prédikációit, a hangjára emlékezett. Ennek nyomán Viskyt a hangzó nyelv érdekelte, így a regény is a próza és a vers határán egyensúlyoz.
A szerző szerint a Kitelepítés „az Istennel való megjegyzettség története” – ahogyan Visky vele készített interjúnkban megfogalmazta. A tagolásában és ritmusában is a Bibliára emlékeztető regény bár egyfajta hitről szóló példázatként is működik, elsősorban mint szépirodalmi alkotás értékes és érdekes. Olyan szöveg, amely folyamatos és tágas párbeszédben áll a Szentírással, amely az egyetlen könyve volt a családnak a kitelepítés során, mégis a legemberibb rétegeinket éri el és mozgatja meg.
