A kortárs amerikai költő és író, Patricia Lockwood debütáló regényének főhőse egy közösségi médiasztár, egy influenszer, akit egy olyan poszt tesz híressé, amiben annyit ír: „Lehet egy kutya ikerpár?” Az internet népe ennek hatására felkapja őt, és ezután abból él, hogy előadásokat tart a „portálról” mint internetszakértő. Közben azonban ő maga is a világháló függője lesz, a képek, információk és hírek random özöne tölti ki az életét, a virtualitás egészen radikálisan átveszi az irányítást a valós események és az emberi kapcsolatai felett. Egészen addig, amíg a valóság drasztikus módszerekkel vissza nem rántja őt: várandós húga kisbabájánál súlyos rendellenességet állapítanak meg, ő pedig kiszakadva az internetes tudatfolyamból Ohióba utazik, hogy támogassa a testvérét és később a kisbabát, aki úgynevezett Próteusz-szindrómával születik a világra.
Patricia Lockwood életrajzi elemeket is tartalmazó regénye, az Erről nem beszélünk a valódi emberi kapcsolatokat és az élet kiszámíthatatlanságát állítja szembe az internet gondosan megkonstruált alternatív valóságával. Olvass bele!
Patricia Lockwood 1982-ben született, egy szigorúan vallásos családban nőtt fel (erről szól 2017-ben megjelent memoárja, a Priestdaddy), és nagyon fiatalon, mindössze 21 évesen egy olyan férfihoz ment feleségül, akit az interneten ismert meg. Az irodalmi életbe egészen sajátos, fanyar humorú és sokszor provokatív hangvételű verseivel robbant be. Saját bevallása szerint író, költő, esszéista és Twitter-felhasználó. Utóbbinak azért is van jelentősége, mert 2011-ben regisztrált a Twitterre, ahol hamar nagy követőtábort szerzett, többek közt ironikus sextjeivel (azaz szexuális tartalmú rövid posztjaival), amelyeket nagyrészt politikusok szexbotrányai ihlettek. Híres Paris Review-tweetjét az Atlantic 2013-ban minden idők egyik legjobb tweetjének választotta („@parisreview So is Paris any good or not”). Több verseskötete is megjelent (Balloon Pop Outlaw Black, Motherland Fatherland Homelandsexuals), amelyek nagyon sikeresek voltak. A nemzetközi ismertséget a Rape Joke (Megerőszakolós vicc) című vers hozta meg számára.
Az Erről nem beszélünk Lockwood első regénye, amely a karantén alatt íródott, és amelyért elnyerte a Dylan Thomas-díjat. A könyv részben önéletrajzi ihletésű, mind a közösségi médiás szálnak, mind pedig az unokahúgáról szóló résznek vannak valós vonatkozásai. A legérdekesebb a regényben azonban nem is az, hogyan kapcsolódik a szerző életéhez, hanem ahogy a mi interneten töltött valóságunkat visszatükrözi a nyelvezetével, a tartalmával, a szerkezetével és a különös elbeszélői módjával:
regény ennyire pontosan még nem rögzítette az online világ abszurditását és azt a hírfolyamot, amely az életünket helyettesíti.
„Kinyitotta a portált, az elme pedig szinte minden kompromisszumra hajlandó volt.”
A könyv első része kifejezetten az internet működéséről szól, amelyet a szerző csak „portálnak” hív. Ez a szóhasználat már önmagában is jelzésértékű, olyan érzést kelt, mintha máris egy sci-fi-ben vagy egy szimulációban lennénk. A regény elbeszélői módja töredékes, rövid gondolatfoszlányokból áll, amelyek nem állnak össze egységes, lineáris cselekménnyé, olyan, mintha csak egy idővonalon görgetnénk a posztokat, amelyek között nincsen kifejezetten összefüggés, a végén mégis egy folyammá válnak, amelyben minden random, vicces, súlyos és súlytalan információ megfér. „Miért írtunk most mind így? Mert újfajta kapcsolatot kellett teremteni, és ennek egyetlen módja a pislogás, szinapszis, közte kis szünet volt. Vagy, és ez volt az ijesztőbb, azért, mert így írt a portál. / Hogy ezektől a kihagyásoktól pörögtek tovább az oldalak, ezek az üres helyek mozdították elő a cselekményt. A cselekményt! Na, az egy vicc volt. A cselekmény annyi volt, hogy mozdulatlanul ült a székben (…)”.
A regény egy túltelített virtuális világot mutat be, amely felülírja a valóságot, és amely behúzza az embereket. A portál magába gyűjti korunk összes ellentmondását, a gyűlölet irányait, a politikát, a vicces és sértő mémeket, olyan tér, ahol be lehet lesni mások életébe, és ahol azokra a kérdésekre is választ lehet találni, amelyeket nem is akartunk soha feltenni. Az Erről nem beszélünk megmutatja, milyen is az a kollektív tudatfolyam, amely már nem olyan, mint amiről Virginia Woolf vagy James Joyce regényeiben olvashattunk, hanem töredékes, felszínes, ösztönszerű és sokszor mérgező, és amelyben sosem vagyunk egyedül.
És azt is, hogy ez hogyan hat vissza a valóságra, a gyűlöletcunamira, a megválasztott diktátorokra, az örökös bódultságra, a koncentráció elvesztésére, a figyelmünk és adataink önkéntes áruba bocsájtására,
majd arra, ahogy az identitás feloldódik ebben az egészben, míg végül maga az élet veszik el, hogy bizarr fórumok, értelmetlen csetcsoportok, buta mémek és vég nélküli google-keresések vegyék át a helyét. „Kinyitotta a portált. »Akkor most mindannyian csak ezt fogjuk csinálni, amíg meg nem halunk?« – kérdezték egymástól az emberek, ahogy más napokon meg az kérdezték, hogy »A pokolban vagyunk?«.
A regényben az ellenpontot a férj képviseli, akit valamiért nem húz be a portál, akinek nagyobb az önfegyelme annál, minthogy magával rántsa az információk új légörvénye és az illúzió, hogy ha tisztában van a hírekkel, akkor beleszólása is van a dolgokba. A klausztrofób, már-már az őrületig magával sodró kibertérből a könyv második részében végül aztán a főhősnek is sikerül kiszakadnia, de ehhez egy családi dráma kell, valami, ami rámutat a valóság törékenységére. Onnantól a főszereplőt és várandós húgát kísérjük végig. A testvérnek egy ritka rendellenességgel, Próteusz-szindrómával születik meg a kisbabája, aki aztán mindössze fél évet él.
A főszereplő ekkor kilép a hírek sodrásából, a radikalizálódó tudatfolyamból, az örökös politikai vitákból, a vicces kontentekből és a súlytalan képáradatból,
hogy az unokahúgának megmutassa a világot és megélje vele azt a rövid életet, ami neki adatott. Drámaian szép a könyv befejezése, amely a valódi kapcsolódásról, az összetartásról, a szeretetről és a gyászról szól, vagyis mindarról, ami maga az élet, és ami lepattan a virtuális világáról.
Az Erről nem beszélünk egy filozofikus regény, egy 21. századi egzisztencialista kísérlet, ami azzal szembesít, hogy milyen is az új, közösségi tudatfolyam, amiben lebegünk nap mint nap, amely egyre megszállottabbá tesz minket, és közben erodálja az énünket egy kis dopaminért cserébe. A fő kérdés, ami végig ott lebeg a könyvben, és ami talán a legsúlyosabb felvetése a történetnek, az identitás megbomlása és elvesztése mellett (lásd a borítót) az életidő körül forog, a főszereplővel együtt nekünk is erre kell választ adunk végül: „ó, vajon elvesztegettem az időmet?”.
