Biró Zsombor Aurél 2024-ben kitörő sikert aratott a Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című debütregényével: a kötettel felkerült a Margó-díj shortlistjére, nemrég pedig a Mastercard–Alkotótárs irodalmi ösztöndíját is elnyerte. Most Krakkói napló címen ír tárcát a Könyves Magazin oldalára. Ez a második rész (az elsőt itt tudod elolvasni).

Krakkói napló #2

Május 20, kedd

Otthon érzem magam Krakkóban. Talán az épületek budapestiessége teszi, vagy a rengeteg zöld terület, ami az óbudai lakóparkra emlékeztet, ahol felnőttem, de az is lehet, hogy csak a lengyelek hasonlítanak kísértetiesen a magyarokra, nem túl bunkók, nem is túl kedvesek, és nekem ez a természetes közegem, így szeretek létezni, morcos, kissé fáradt, a maguk dolgával törődő kelet-európaiak közt. Egyedül az a furcsa ebben a városban, hogy méretre ilyen település Magyarországon nincsen, Budapesthez képest kisváros, de Szegedhez vagy Pécshez viszonyítva metropolisz. Én sajnos-nemsajnos nagyvárosi ember vagyok, az egymillió alatti településeken szorongok. Krakkó egymillió körül van.

Ennyi arctalan test pont elég, hogy kellemesen láthatatlannak érezzem magam.

Délelőtt elment G. D., egy kávézóban ücsörgök a buszpályaudvar közelében. Négy napot nyaraltunk tulajdonképpen. Persze nyilván a megérkezése utáni első órákban elkezdett nőni a bölcsességfoga és a torka is fájt, emiatt (vagy ezzel együtt) gyakorlatilag Flector-poron élte túl ezt a pár napot, plusz az eső is esett végig. Felhős, szürke tíz-tizenkét fokok. Szóval nem volt egyszerű önfeledten turistáskodni. De igyekeztünk.

A TripAdvisor nem hazudik, a belváros tényleg nagyon ékszerdobozos. De az igazán jó hely a Kazimierz-negyed, ez a városrész már nem kirakatként funkcionál, léteznek benne emberek, szűkebbek az utcák, kevesebb az autó meg a turista, cserébe több a kávézó, kocsma, tejbár. Ez utóbbi amolyan helyi kifőzdeszerűség, a szocializmus öröksége, ahol tej nincs, viszont olcsón lehet kajálni, és az eddigi tapasztalataimból kiindulva kizárólag mogorva, bajszos konyhásnéniktől kapod az ételt.

A Schindler-múzeum előtt utcányi sor áll, ide nem jutunk be. A kortárs képzőművészeti múzeumba igen, de sajnos hamar elunom. Sok ücsörgés különböző belső terekben, kávézók, éttermek lámpái alatt, rohanós menekülések a zuhogó eső elől mindenféle ereszek alá.

Hosszas vacillálás a Plac Nowy közepén, hogy a tizenkét (!) melegszendvicsező közül melyiket válasszuk.

Fáradt, napvégi buszozások a villába.

Most meg akkor dolgozni kéne.

május 21, szerda

Tegnap, miután hazavonszoltam a hirtelen jött egyedüllét okozta frusztráltságomat, leültem a Tájkép, ondóval c. novellához. Három órát kínlódtam az első bekezdéssel, megnéztem így, megnéztem úgy, nem volt jó sehogy. Persze jöttek a szokásos tünetek: izzadás, pánik, világvégehangulat. Amikor aztán észrevettem, hogy kezd rám esteledni, és még mindig csak a szöveg egytizedénél járok, olyan dühös lettem a saját képességtelenségemtől, hogy idegből, mintegy bosszút állva magamon, meghoztam a döntést, amit korábban már többször elvetettem: hogy mégis megcsinálom a nemcsere-ötletet, és a főszereplő csaját átírom férfivá.

Ma egész napos túra Krakkó külvárosában, Nowa Huta kerületben. Öten megyünk, amolyan kötelezően ajánlott program a négy rezidens irodalmárnak. P. L., az ösztöndíjprogram helyi szervezője mutogatja nekünk a reneszánsz stílusú paneleket és a posztmodern tömbházakat. Iparnegyed.

A semmiből húzták fel 45’ után az acélgyár köré, és a krakkóiak rendszerellenes lázadásának köszönhetően nem úgy néznek ki ezek a lakótelepek, ahogy egy tisztességes, szocialista lakótelepnek illene kinéznie.

Mostanra kissé felújított, fiatalosított helynek tűnik, a külváros szexin lepukkant része.

Ebédre káposztás pierogi egy helyi restiben, céklalevessel. Tizenhárom zloty, ezerkétszáz forint. Döbbenten pislogok a mogorva, bajszos konyhás nénire.

május 22, csütörtök

Befejeztem a Tájkép, ondóval harmadik kéziratát. A nemcserés ötlettel a munkamennyiség tekintetében jól megszívattam magam, viszont valahogy összerántódott tőle a szöveg. Elkezdtek tetszeni a mondataim. De azért még kell vele szöszölni.

Este egyszerre főzünk szomszédommal, P. R.-rel. Hosszabb beszélgetés a szlovák és a magyar irodalom elmúlt harminc évéről. Kiderül, hogy míg itthon Esterházy és Co. tarolt, Szlovákiában nem lett kulturális mainstream soha a posztmodern.

Ezt P. R. sajnálatosnak tartja, és kifejti, hogy az autofikciós irodalom szerinte unalmas. Bólogatva sunnyogok.

Május 23.

Olvasmányok, filmek az elmúlt napokból:

Rebels of the Neon God. Eddigi próbálkozásim Caj Ming-lianggal többnyire dührohamokba fulladtak, ez viszont lenyűgözött. A legérdekesebb benne, hogy nincs a filmben még csak klasszikus flörtölős jelenet sem, mégis ott vibrál minden képkocka mögött valami finom, lefojtott, alig tapintható erotika. Nem tudom megfejteni. Ez persze irritál. Azért egy kicsit jól is esik, hogy zavarban vagyok.

Vicky Cristina Barcelona. A film huszadik percében Scarlett Johansson arról beszél egy romantikusan bevilágított szűk szekondban, hogy mi a célja az életben.

A kamera fókusza mindeközben a dekoltázsán van, az arca meg életlen. És akkor erről a filmről nem is írok többet.

Severance második évad. Megkövetem magam, tisztességesen összeállt a végére, még ha szűk húsz óra kellett is hozzá. A drámai végkifejlet tankönyvien torokszorító.

Édes Anna. Valami számomra is érthetetlen indíttatásból vettem le a polcról még Budapesten, pár perccel indulás előtt. Kábé tíz éve olvashattam utoljára, akkor nem rázott meg különösebben, most viszont nagyon is. Egyrészt, hogy milyen pontosan van megfestve az érthetetlen gyilkosság érthetetlensége, a majdnem-de-mégsem frusztráló izgalma. Másrészt, hogy mennyire velejéig politikus az egész szöveg. A szereplők nem valamiféle elképzelt, apolitikus Magyarországra hajazó térben cselekszenek, hanem minden döntésüknek, motivációjuknak világosan felrajzolható társadalmi megágyazottsága van, és erre reflektálnak is. Mindegyikükről tudod, hogy a következő választáson kire fog szavazni. A mostból olvasva felszabadítóan bátornak tűnik ez.

Rokonok. Szintén újraolvasás, de ez már gimiben is nagy kedvenc volt. Helyenként poros, de a legváratlanabb pillanatokban szégyelltem el magam olvasás közben, ami azért mégiscsak valami.

És hát itt is, hogy milyen szabadon használja a politikát mint alapanyagot a szöveg.

Május 24.

Allergiás vagyok. Lelombozó, mert egészen idáig nem voltam az.

Május 28, szerda

Némi kihagyás naplófronton.

Tegnap sikerült eljutnom színházba, Koldusoperát néztem a Stary Teatr-ben, Ersan Mondtag rendezése. Nagy lelkesen már délután beültem egy kávézóba újraolvasni a darabot, hogy tudjam követni lengyelül az előadást, de sajnos hamar kiderült, hogy nem lesz jó estém. Rögtön az elején elkedvetlenített, hogy leöntötték a sztorit valami zavaros, Putyinos maszlaggal, Penge Mac-ből orosz(párti?) náci lett, és a színész sem sármosan veszélyes rosszfiút, hanem kegyetlen, ellenszenves ripacsot játszott mindenféle Trump-allúziókkal. Végig azon gondolkoztam, hogy ha ebben a gengszterben semmi vonzó nincsen, akkor mégis mitől kéne érdekesnek találnom ezt az egészet?

Színház után kebab (olcsóbb, borjúízűbb, és szószosabb, mint Budapesten), aztán haza a villába. Most elalvás előtt pötyögöm ezt.

Az elmúlt napokban egy új regény koncepcióján dolgoztam, ezért a naplóhanyagolás.

Az ötletet több mint fél éve érlelgetem, vázlatolom, olvasgatok hozzá, egy csomó jegyzetem is van már, de mindeddig volt bennem valami félelem, ami miatt nem mertem úgy igazán nekiállni.

Most az Édes Anna és a Rokonok átlendített ezen. Meg hát van egy pályázat is, és a határidők mindig jótékony hatással vannak a döntésképtelenségemre.

Ötletelés, jelenetszerűségek felskiccelése, vázlatolás, ezzel teltek a napok. A pályázat leadása előtt beszélgetés az anyagról G. S.-sel és J. T.-vel. Három állandó szerkesztőmből kettő lelkes, P. L.-nek viszont nem is mertem megmutatni a koncepciót, mert amikor márciusban előadtam neki egy három mondatos piszoár-pitchet az akkor még csak körvonalazódó ötletről, a tőle megszokott, nyersen baráti stílusban kijelentette, hogy hagyjam a picsába. Persze tudom, mi a baja: a regény részben a politikai valóságunkról szólna, és P. L. szerint ilyesmiről érvényes irodalmat írni nem lehet. De valahogy muszáj lesz meggyőznöm, mert ki fog készíteni, ha végig fúrja majd a projektet, az ő jóváhagyása nélkül nem tudok végigírni egyetlen regényt sem. Ami persze egy egészségtelen mértékű érzelmi kiszolgáltatottságot feltételez a részemről. De hogy ez miért van így, azt a pszichológusommal kellene megbeszélnem.