2017 tavaszán jelent meg a személyes, kétkötetes Világló részletek, aminek volt összegző szándéka. Öt évvel később a Rémtörténetekről kezdünk beszélgetni. Mikor kezdted el írni az új regényt?
Az első jegyzetek a hetvenes évek elejéről valók. Egy jó nagy jegyzetköteg. Köznapi rémtörténeteket képzeltem el, amelyek laza viszonyban állnak egymással. Mindenesetre valamilyen viszonyban vagy semmilyenben, az eredeti elképzelésben ez is benne volt. Ezek tulajdonképpen jóval az Emlékiratok könyve előtti jegyzetek, de a szerkezeti elképzelésében igen hasonló elemekkel. Bizonyos dolgok rejtett kapcsolatban állnak, mások meg nem. Biztos, hogy akkor nem így írtam volna meg, most viszont az egykori jegyzetekből nagyon keveset használtam, de a helyszín, a figurák egy része, a levegőjük, a kapcsolatrendszerük megmaradt. Újra és újra visszatértem aztán ezekhez a jegyzetekhez, hogy akkor most ezt kéne mégis megírni, de mindig adódott valami más.
A hetvenes években született jegyzetek már Berlinben voltak?
Visszakértem őket. Vissza nem adhatták, mert az akadémiai archívum leltározott anyaga lett belőle, másolatot kaptam.
A Világló részletek után beugrott, hogy vannak a Rémtörténetek néven futó jegyzetek, amikkel kezdhetnél valamit?
Nem beugrott, hanem nyomasztott, hogy ezt meg akarom még írni, amíg a józan eszemből még telik valamennyire. Ezt a jegyzetköteget még nem kellett volna átadnom az archívumnak. De a Világló részletek után tényleg az volt a határozott benyomásom, hogy én kész vagyok, elvégeztem a dolgomat, nem fogok többé dolgozni, minden mehet az archívumba.
Miért érezted, hogy ezen kell dolgoznod?
Nem tudok nem írni, ilyen egyszerű. Így alakult. Ha reggel fölkelek, akkor mi a fenét csináljak? Egyetlen dolog van, leülök írni. És akkor most nincs munkám. Munkanélküli lettem. Nyugdíjas. Nagyon szívesen bámulom a madarakat, ahogy eszik, amit kiszórtam nekik, az egy végtelenített film, amit ők maguk rendeznek meg a madáretetőben. De én ilyenkor dolgozni szoktam, csak mellékesen bámészkodom, így aztán néhány hét után dolgoztam tovább. Ami nagyon kockázatos vállalkozás volt, és egyre kockázatosabbá vált.
Mert az ember nemcsak ír bele a világba, mint a barom, az írás iszonyatos mennyiségű energiát emészt el. Fiatalabb éveiben ezt nem érzékeli közvetlenül.
Nem az, hogy ilyen energiával az ember vénen már ne rendelkezne, rendelkezik, a koncentráció aggkorban is koncentráció, de nem tudja magát másnapra regenerálni. Nincsenek tartalékai. Másnapra kelve még mindig fáradt, kimerült, lemerült. Ezt a munkát nagyon nehéz volt lezárni. Csak a tapasztalat segített. De még több évtizedes tapasztalati anyag is kevés az üdvösséghez, mert akkor meg hiányzik a spontaneitás, a hajmeresztő ötletek. A tapasztalat túl darabos, masszív anyag, hajlamos minden rögtönzéshez szükséges szikrát maga alá gyűrni. Úgyhogy ökonómiai szempontból nem volt könnyű, de másfelől így szükségszerű. Mindig mindent magam számára is meglepetésként írtam, úgyhogy ebben sem különbözik az összes többitől.
Megjelent Nádas Péter új regénye Rémtörténetek címmel, amely sötét történeteket mesél a hétköznapokról, amikor az ösztönök kontrollálhatatlanul tesznek tönkre életeket. A hét könyvéhez a hetvenes években kezdett jegyzeteket készíteni az író, majd a berlini levéltárból visszakérve azokat, megírta thrillerszerű regényét, hogy a Gonoszról, a bűnről beszéljen - rengeteget káromkodva.
A Világló részletek megjelenésénél egyértelműen azt éreztem, hogy ilyen nagy dologba nem akarsz már belevágni. Most úgy érzem, hogy bizonyos értelemben ott tényleg lezárult egy írói program, a Rémtörténetekkel megérkezett a felszabadultság.
Annak az újdonságnak az örömével, hogy végre valahára olyan nyelveket használok, amelyeket megtanultam, de egy életen át megtiltottam magamnak a használatukat. Egy életen át eltiltottam magam a közhelyektől. Undorodtam a közhelyektől. Mindig inkább mögé néztem, s amit ott találtam, jobban is érdekelt. Pedig a közhely mindig a bölcsesség netovábbja. Aztán megtiltottam magamnak például a tudományos nyelvhasználatot. Abból az egyszerű megfontolásból, hogy a szakmák zsargonjával elrekesztem, megkasztom a történetek áramlását. Ami hülyeség. Ha elakad, akkor akadjon el. Az elakadás is az áramlástan része. Meg eltiltottam magam a karikatúrától. Hogy az elbeszélő nagyokosabb legyen a szereplőinél. Még mit nem. Ami ebben a munkában is meg van nekem tiltva, miközben a karikaturisztikust, a személy nevetségességig elrajzolt vonásait sem hallgatom el. Ami igen kockázatos regényírói vagy hivatásbéli lépés. Ha egy szerző mindent és mindenkit karikíroz, akkor fél lépésre sincs cinizmustól. Nagyon ronda emberi tartás. A bölcsesség látszata, de nem a bölcsesség maga, tényleg csak a látszata.
A hetvenes években ez egy kortárs történet lett volna, most ötven év távlatából tekintesz rá és írtál regényt belőle. Miben változott a nézőpontod?
Akkor még ennél is szociografikusabb lett volna, közel olyan munka, mint egykor a falukutatóké. A tárgyak és a velük elvégzett munka egzakt leírásai. Hogyan mostak az asszonyok, hogyan csutakolták a lovaikat a vízben állva a férfiak. Milyen volt egy klottgatya. Milyen volt az asszonyok combja, amikor levetették a felsőszoknyájukat és az alsószoknyáikat feltűrték a korcba, hogy meztélláb tapossák a káposztát. Így viszont egy öregkori munka, erre szokták azt mondani, hogy tipikusan öregkori. Nagy mennyiségű tapasztalati anyagot használ, saját életanyagot vagy helyismereti anyagokat. De arra is kíváncsi, hogy a hely miként ágyazódik be a közvetlen környezetébe vagy éppen a tágasabb kulturális környezetébe. A hetvenes években ilyesmit biztosan nem tudtam volna megírni, vénember lát idáig el.
Banális kérdés, de miért Rémtörténetek lett a címe?
Szeretem az angol gótikus irodalmat, mindig izgatott, hogy ilyesmiket írjak. A képzeletem ugyan nem visz el a fantazmagóriák vagy a fantasztikumok világába, meg nem is romantikus jellegű. A német, angol romantikának eléggé jó ismerője, bámulója vagyok, de én magam nem űztem, mert ennél szárazabb lettem, vagy legalábbis rációra törekszem. Minden, ami a ráción, vagy a racionálison, a megfoghatón túl van, inkább irritál, mint vonz. Elismerem, hogy a világ nemcsak racionálisan értelmezhető jelenségek tömege vagy összefüggése. Sok minden van égen és földön azon túl, és még innen is. Majdnem semmit sem tudunk, csak igyekszünk mindenféléről tudni. A rémséges azonban már az antikvitásban is ott van a medúzafejekben, vagy Gorgó fejében, vagy az egyszemű küklopsz egyetlen szemében, ami ráadásul a homlokából néz ki. Istennek sincs két szeme, látása van. Ezek létező dolgok, nemcsak azért, mert már az antikvitásban is léteztek, vagy évezredekkel korábban szerves részei voltak a mágiának, hanem azért, mert a fantáziának nem lehet olyan végletes teremtménye, amely ne lenne a realitás része. A te realitásod. Mi is állandóan találkozunk a gonosszal, a gonosz és a jó harcát űzzük, a jóság ordító hiányával vagy a bennünk lakozó gonosz és rémes túlerejével küszködünk. Minden nap látjuk a megtestesedett gonoszt a tükörben.
Nádas Péter 1962 karácsonyán fejezte be első elbeszélését, A Bibliát. A szöveg először 1965-ben jelent meg az Új Írásban. Nádas Péterrel diktatúráról, az alkotói folyamat indulásáról, erőszakról, Rákosi villájáról és egy megbánt elbeszélői nézőpontról beszélgettünk.
A regény egy Fővároshoz közeli, vízparti helyszínen játszódik a Dunakanyarban. Milyen a saját tapasztalatod erről a világról?
Ha konkrétan az én kisoroszi éveimről beszélünk, akkor erről azt lehet mondani, hogy ott a nyaralók már a XIX. század végén megjelentek. Nyaralókat építettek maguknak, vadászterület volt. Nagyon jó fácános volt az uraknak, nyúlra, kisvadra vadásztak. Jött velük a baráti társaság. Nehezen megközelíthető volt a község. Nem emlékszem rá, hogy a tahi hidat hányban építették. Előtte bizonyára csak komppal lehetett megközelíteni, révhajóval. A mai napig zsákfalu, csak bejárata van, kijárata nincs. Az országos izolációhoz képest is izoláltabbá tették a helyet az árvizek. De az én falum messze nem Kisoroszi. Az a tapasztalatmennyiség, amivel ebben a munkában dolgozom jóval tágasabb. Akkor alapozódott meg, amikor fotósként, újságíróként dolgoztam a '60-as évek végéig. Gyakorlatilag nincs olyan magyar vidék, ahol ne jártam volna. Oda mentem, ahova küldtek, vagy ahova a saját riportjaim miatt el kellett utaznom. Az újságíró elutazott Záhonyba, majd másnap visszajött Budapestre és színházi kritikusként színházba vagy az Operába ment. Ez az őrületes különbség a világok és a nyelvhasználatok között számomra nagy élmény volt, nyugodtan mondhatom, hogy nagy megrázkódtatás. Életmód lett belőle, élveztem, hogy a helyszíneket ilyen élesen váltogathatom. Semmi kétség, nagy tapasztalati anyag lett, ami aztán még jobban elmélyült, amikor '68-ban otthagytam újságírói állásomat és elmentem Kisorosziba remetének. Tovább mélyült, mondhatni tovább tágult a tapasztalat, amikor Kisorosziból átköltöztünk Gombosszegre, ahol először 1962-ben jártam. Onnan írtam az első riportomat. Egyszóval van egyfajta vidéki helyismeretem, ami városi születésű embertől még szokatlan is, de hát nem vagyok hülye, van szemem, fülem a hallásra, némi empatikus készségem,
meg Esterházy Péter szerint amúgyis én vagyok az utolsó magyar paraszt író.
A thrillerre és a horrorra is jellemző műfaji helyzet, hogy különböző emberek egy viszonylag zárt helyen összegyűlnek, rövid időn belül történnek az események, a feszültség egyre nő, majd megjelenik a Gonosz. A Rémtörténetek a legműfajibb könyved, ami talán most először kapta meg a borítón a regény címkét.
A kiadó javaslatára került a borítóra, de mindenütt a világon gyakorlat. Az ember fejében ott van a saját horrorja. Nem csak az író fejében, mindenki fejében. Mitől szorong, mitől fél, milyen végzetre számít. Mit gondol horrornak. Hozzám a Hitchcock-féle horror dramaturgiája áll a legközelebb. Vagy Puskiné. Belecsöppenünk egy környezetbe, ami rettenetesen banális. Annyira banális, hogy már-már zavaró, csaknem unalmas. Mi lesz ebből így. Veszélyesen nem történik semmi. Hitchcocknál dögletesen amerikai, nyárspolgári környezetben vagyunk, ahol azaz élet rendje, hogy ne történjék semmi és minden végzetesen érdektelen legyen, a figurák is, az öltözetük, a mondataik is, minden érdektelen, és akkor a sok banálissal lassan mégis haladunk valami éles felé, amitől tartunk, amitől a saját életünkben is minden nap tartunk, hogy valami végül balul üt ki, valami nem sikerül vagy végzetesen félremegy. Valami nem ezen a jól fésült és kellemes útvonalon közlekedik, mert általában a dolgok több útvonalon közlekednek egyszerre. Ez csak egy része a dolognak. A másik része legfőképpen nyelvi. Miként érintkeznek egymással a különböző nyelvek és nyelvhasználatok, amelyek mindig abszolútnak gondolják magukat. Mert mi az, hogy nem vagy a Facebookon? Hát, nem vagyok a Facebookon. Hát, ilyen nincs, hogy valaki ne legyen a Facebookon. Mert akkor nem tud hozzáférni a legfontosabb információkhoz. Nagyon nagy embertömegek élnek a Földön, akik nemhogy nem tudnak hozzáférni, hanem eszükbe se jut, hogy hozzáférhessenek. Nincs idejük rá. Mert ezek egy másik régióban, az életnek egy másik szegmensében élnek teljes életet, csak az egyikük a másikról nem vesz tudomást. Van aztán egy nagy nyelvi nem tudomásul vétel a világon.
Még a saját nyelvemen sem veszem tudomásul, hogy létezik egy másik nyelv a saját nyelvemen. S így aztán azt sem igen veszem tudomásul, hogy érintkezési felületeiken megállás nélkül kölcsönösen félreértik egymást a különböző nyelvek és nyelvhasználatok.
Önmagában az is félreértések tömegét szüli, amikor egy másik ember előttem bizonyos szavakat és kifejezéseket nem használ, teszi magát, finomkodik, de azt, hogy bizonyos szavakat most rám való tekintettel nem használ, azt én is tudom, hallom, látom, meg azt is tudom, hogy ignorál engem, hülyének néz, kiskorúnak vagy gyengeelméjűnek, mert nem az ő nyelvén beszélek és csak a hülye nem veszi ezt észre. Ezek a kommunikációs gondok. A nyelven belüli soknyelvűség izgatott, ennek az éktelen öröme vitt. Egy életen át azon voltam, hogy egy regény vagy szöveg nyelvileg kompakt legyen. Elemei illeszkedjenek, esztétikai egész legyen. Most minden kilóg mindenből, ami viszont kifejezetten nagy örömmel töltött el. Az egyik nem egyezik a másikkal, sőt nem is egyeztethető. A tudományosságra törekvő diáklány frissen felvett pszichológiai szakzsargonja nem egyeztethető az öreg parasztasszony belső beszédével. Nem egyeztethető, mi több, a szépségük éppen az, hogy a két belső beszéd egyetlen földrajzi helyen fényévnyi távolságra él egymástól.
A regény első harmadában azt éreztem, hogy lubickolsz ezekben a megszólalásokban. A trágárság könnyedsége és humora becsalt a szövegerdőbe, nagyon szórakoztatóvá tette az olvasást, ahogyan például Terézia megszólal. A szereplők és a nyelvhasználatuk milyen mintákból építkezik?
A való életből. Így beszélünk. Majd mindenki így beszél. Csak abban a pillanatban, amikor televíziós vagy rádiós szereplésre kerül sor, elhagyjuk. De akár az egész magyar közélet nyelvhasználata ilyen. Áttörtek benne a határok, még a börtönnyelv, a bűnözők nyelvhasználata is belekerült a közbeszédbe, polgárjogot kapott a fiatalok szlengje, a káromkodás, a szitok, az átok, a komputer nyelve magyar ragokkal angolul, a hiedelem és a rágalom nyelve, tehát azok a mágikus nyelvi gesztusok, amelyek jelen pillanatban az egész magyar társadalmat különben is leteperték. Elégedetlenségtől, panasztól és az indulatoktól tajtékzik majd minden beszélő, nem tudják és olykor nem is akarják visszafogni. Nincsenek többé olyan általánosan elfogadott viselkedési normák, amelyek szerint bármit vissza kéne fogniuk. Ezek a beszélők nem képesek tágasabb perspektívában szemlélni a saját életüket vagy másokét, amitől még konfliktuózusabbak lesznek a viszonyaik egymással és a külvilággal. Ezek új kulturális tények, amelyek viselkedési normákkal vagy a normák hiányával, esetleg az általánosan elfogadott normaszegéssel állnak kapcsolatban. Minden indulati szinten zajlik, semmi nem absztrakt többé, nem spirituális, nem reflektív.
A vulgaritás a közéleti vagy internetes kultúrában szinte kiüresedett, az indulatot mutatja meg. A regényben kommunikációs eszköz, ami segíti működtetni a kapcsolatokat, továbbvinni a történetet.
A kíváncsiság tárgya. Az én kérdésem nem az volt, mint Illyés Gyuláé, hogy benne van-e a történelmi végzet a nászi ágyban. Igen, a diktatúra benne van, gondoltam már az Emlékiratok írása közben. A diktatúrában a végzet jön az örömanyával, az örömapával, benne van a násznépben, a szép vőlegényben, a még szebb menyasszonyban, kibeszél belőlük és beszáll velük a nászi ágyba. A kérdésem inkább az volt, hogy indulati szinten mi lesz azokkal a nyelvi feszültségekkel, nyelvi rendszerekkel, pszichológiai, társadalomszociológiai adottságokkal, amelyek meghatározzák nemcsak Magyarország, hanem az egész közép-európai térség mindennapjait. Ezekből miként préselődik ki valamennyi kis részvét, szeretet, megértés, figyelem, gyöngédség, hogy bizonyos emberek, legalábbis időlegesen, mégiscsak szeretik és elfogadják egymást, együtt gyerekeket nemzenek, akiket valahogy fölnevelnek, akik azért olykor pozitív élményeket is kapnak az édes szüleiktől. Az indulati elemek örök káosza miként feszíti mégiscsak át ezt a sok jót, a jóságosat, a részvétet és az egyetértést, ami nélkül az életmenet egyszerűen leállna.
Miként lehet részvétet nyilvánítani két káromkodás között, vagy éppen a káromkodás, az átkozódás és a szitkozódás miként válhat részvétté és az egyetértés egyetlen alapjává.
A saját kérdésemre gyakorlatilag rögtön válaszoltam, ezek az elemek bizony nem ellentétei egymásnak.
Az ábrázolt szereplők a történeteiken és tapasztalataikon keresztül hozzák létre a közösséget, sokszor úgy tűnik, mindent tudnak egymásról, így a közös felelősség is nagyobb, épp ezért a titkok válnak a cselekmény motorjaivá.
Nincs közösség, van közös kötés, van közös fedél. Van egyfajta tradicionális fegyelem, amelyet mindenki minden nap többszörösen megsért és számon kér. A közösség feltételez egy önkéntesen kötött egyezményt, amelynek a mi térségünkben egyelőre nem sikerült létrejönnie. Egyezmény hiányában viszont nincs közösség, hanem egyéni érdekek vannak, és vannak drákói, nem közösen hozott határozatok, diktátumok, amelyeket mindenkinek be kell tartani és amelyeket majd mindenki megkerül. Ami erős kapcsolatban áll a törvénykövető és az törvényen kívüli magatartás egész összefüggésrendszerével. A törvénykövetés sem Szicíliában, sem Magyarországon, sem Görögországban és sok helyütt másutt a világon nem jellemző, az a jellemző, hogy miként tudom a törvényt megkerülni, és miként tudok a törvénytelenségből nyereséget kifacsarni. Ez Hollandiában, Skandináviában nem nagyon lehetséges, ilyen mértékben semmiképp. Azért mondom mindezt, hogy lássad, hogy én miként használom a közösség szót. Emiatt aztán egy svéd paraszt, egy svéd mérnök vagy a svéd Tudományos Akadémia elnöke között nincs olyan nyelvi különbség, mint ma Magyarországon egy vidéki, egy vidéki városi és egy budapesti között. Ezek a különbségek azokon a helyeken nem élesek, ahol vannak működő megegyezések.
A mindennapok dühéből és indulatából következik, hogy az erőszak nyelvi és fizikai megoldásaihoz nyúlnak a szereplők. Sőt megerősödött bennem, hogy ha megjelenik a szövegedben egy kutya, akkor elszabadul az agresszió.
Ötven éve élek vidéken, inkább az a kivétel, ha valaki nem kínozza meg a kutyáit, ezek pedig nem tudnak mást tenni, mint hűségesek maradni. Megkötve tartják, rúgják és verik, agyonütik, ha nem elég jó kutyák. Azt kell mondanom, hogy az utóbbi időben a macskáknak jobb lett a sorsuk, de évszázadokig nekik is sok borzalmat kellett átélniük a közelünkben. Ez azért rám nem maradt hatástalan, nem tudom kizárni a tapasztalatot a szövegeimből. Bukarest egyik legelegánsabb szállodájában egy héten át minden hajnalban fél ötkor arra ébredtem, hogy egy 70-90 kutyából álló falka őrült ugatással végigrohan az utcán. Nem tudom, hova rohantak, talán valamit reméltek a szerencsétlenek. Egy idő után visszajöttek, az autók alá heveredve várták a végüket. Nem tudom, mit vártak. Amin az úgynevezett emberi közösség úgy akar úrrá lenni, hogy időről időre kiirtja a kóbor kutyáit. Ebben a mi térségünkben majd mindig erőszakkal reagálunk. Az önérvényesítés egy nagyon erőteljes ösztön, amitől nem lehet eltekinteni, be kell kalkulálni.
Ha te kérdezel, és én válaszolok rá, kétoldalú erőszak.
Az egyik szereplő, Piroska felismeri, hogy potenciálisan áldozattá válhat, ezért elég tudatosan megszólítja a lehetséges elkövetőt. Saját magán a pszichológia tudománya segít, de a férfit elviszi a paphoz. A hatvanas évek végén járunk a történetben, a lélekre tudományos és vallási nézőpontból is rátekintünk, hogyan forduljunk a gonoszhoz, bűnelkövetőhöz.
A visszahúzódó vallás és az ismét lábra kapó tudomány párosa. A diktatúra a pszichológiát és a pszichoanalízist éppen úgy víz alá nyomta, mint a vallástudományt vagy az egyházakat. Az analízis, a XX. század egyik legjelentősebb tudományos felfedezése és módszere tiltott volt. Még csak nem is tűrt, tiltott. A magyar oktatási rendszer inkább az orosz pszichológia fiziológiai áramlatát követte. Az analitikusok kis illegális buborékokban élték túl a rendszert. Amennyiben túlélték, mert nem egészen élték túl, módszerüket éppen csak átmentették, de a magyar társadalmi tudatba már nem tudták beemelni. Ugyanez történt az egyházakkal. Az egyházi bázismozgalmak a '60-as évek végén, '70-es évek elején kaptak új erőre és adtak hangot magukról mind a két nagy egyházban, a protestánsban és a katolikusban is. De majd mindig a magas klérus ellenében. Ez szociografikus leírása a helyzetnek, és annak, hogy valaki diákként vagy fiatal emberként kapaszkodókat keres magának, amikor a saját erotikus állaga egyfajta abszolutizmusra törekszik akár a saját személyiségével szemben is. Ez a Piroska nevű igen dinamikus személy ezt az abszolutista törekvést visszafogja, nem engedi, mert nem felel meg a belső igényeinek, a lélektani igényeinek, az adottságainak, s akkor világos, hogy ezt a két nagy tudományt keresi gyámkövének. Maguk a pszichológusok minden bizonnyal azért választják a pszichológia tudományát, hogy önmagukról, a saját lélektani adottságaikról valamennyivel többet tudjanak. Ez a két nagy történelmi és kulturális adottság áll a rendelkezésünkre: a spirituális és a tudományos magyarázat, más nincs.
A ragadozó és áldozat viszonyában az a különleges, ahogy a női szereplő felismeri a helyzetben, hogy áldozattá válhat. Egy másik jelenetben, ahol megfordul a helyzet, egy kiszolgáltatott fiút csókol szájon. A Rémtörténetekben a bűn valami közös dolog, közös felelősség, jól értelmezem?
A bűnt definiálnunk kellene, hogy beszélgetni tudjunk róla. Az én felfogásom szerint bűnnek azt nevezzük, amikor valaki más jellegű cselekvésre is képes lenne, adottságai vagy képességei megengedik, mégis rövidre zárja, s valami olyasmit cselekszik, ami a másiknak és másoknak nem jó. Például a kizsákmányolás főbenjáró bűn. Ha tudatosan arra törekszem, hogy másokon nyerészkedjek. Az ember egyenlőségre törekvő lény, nem akar, nem szeretne rosszabbul járni, mint a többiek. Mások kiharcolják maguknak a jogot, hogy mégiscsak nagyobb nyereségre tegyenek szert. Ezt az ember nem szereti, ezt nem fogadja el. Habár közel sem lehetetlen szociális egyenlőségre törekedve gazdálkodni, s akkor a nyereségvágyamat vagy a nyereség élvezetét és kényszerét legalább a szociális egyenlőségre való törekvéssel ellensúlyozom. Minden nap ellensúlyozom vagy még jobb, szisztematikusan és intézményesen ellensúlyozom, hogy az emberiesség ellen elkövethető bűnt elkerüljem. Erőszak esetében valami olyasmit követek el a másik ellen, amit a másik nem akar. Vagy amiről a másik nem tud. Például a pedofília, amiről a másik nem tud. Ezek a nagy bilik most egymás után kiborultak, hirtelen látjuk, hogy mik nem történnek a munkahelyeken, a gyóntatószékekben és a háborúkban.
Milyen tömegesen tarol a gonoszság.
Ezeket most mind látjuk a ránk omló képeken. Korábban úgy csináltunk, mintha nem látnánk, vagy a feledés fátylát borítottuk rá, statisztikailag értékeltük, hogy mi megmaradtunk, de x számú ember elpusztult. Mi akkor a nyereség oldalán állunk. Mi megmaradtunk, mi túléltünk.
A regényben a bűn szinte végig jelen van, mintha az nem csupán tett lenne, hanem egy hosszú folyamat, ami mindig jelen van.
A bűnelkövetés bizony folyamat. Maga a bűn szubsztancia vagy fenomén. A bűnelkövetés folyamatának szerves része, hogy az ember jót akar, de jóakaratával sem tud valamit feltartóztatni, mert amit fel akart tartóztatni, annak az okai és a következményei számára nem beláthatók. Minden mindig másként történik, mint ahogy ő előre elképzeli. A csapás mindig máshonnan érkezik. Rosszul saccolja meg. Jónás atya kétszer is rosszul méri fel a fiatalember érintkezési felületeit a gonosszal. Nem akarja elhinni, amit pedig lát. Amiről ez az Imre nevű fiatalember nem tehet. Nem tehet a születéséről. És már az édesanyja sem tehet a születéséről. Mindenről csak hiedelmeink vannak, pletykáink, hibás értesüléseink. Ha nincs egzakt tudásunk, akkor miként tudnánk bármiben világosan dönteni? Akkor a jóindulat vajmi keveset nyom a latban. Helyettünk majd azok a nagyobb struktúrák döntenek, amelyek valóságosan kormányozzák a földi létet. Az egymásba ágyazott hagyományoktól a fizikai világon át a meteorológiáig. Mert például a meteorológiának nagy szerepe van Teréz pályafutásában, a déli szélnek, a forróságnak, mint ahogy az én életemben is. A forróságot én is alig tudom elviselni, falra mászok tőle.
