A Jövő Minisztériumában a tömeggyilkos hőhullám csak a kezdet

A Jövő Minisztériumában a tömeggyilkos hőhullám csak a kezdet

Kim Stanley Robinson, a science fiction egyik legnagyobb ma élő óriása a klímaváltozás olyan vízióját mutatja be ebben a regényben, amilyet eddig elképzelni sem tudtunk. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2022. április 06. |
Kim Stanley Robinson
A Jövő Minisztériuma
Ford. Farkas Veronika, Agave, 2022, 640 oldal
-

A Párizsi Egyezményt aláíró országok kongresszusa egy új szervezetet alapít 2025-ben. Célja az eljövendő nemzedékek érdekképviselete és az összes élőlény védelme a jelenben és a jövőben. Hamarosan mindenki a Jövő Minisztériuma néven kezdi emlegetni.

A teljes egészében fiktív szemtanúk által elmesélt történet arról szól, hogy milyen hatással lesz az emberiségre a klímaváltozás a következő évtizedekben. Az egyes fejezetek nem egy kihalt, posztapokaliptikus világban játszódnak, hanem a közvetlen jövőnkben - amelyben még az is előfordulhat, hogy legyőzzük az előttünk álló rendkívüli kihívásokat. Kétségbeesett felütésű, ám reményteli üzenetekkel teli regény ez: a legeredetibb és legerőteljesebb, amit valaha a klímaváltozásról írtak.

Kim Stanley Robinson: A Jövő Minisztériuma (részlet)

Fordította Farkas Veronika

1.

Egyre melegebb lett. 

Frank May felkelt a matracáról, és az ablakhoz ment. Barnás stukkós falak és csempék, színük, mint a helyi agyag. Kockaházak, amilyen az övé is, a tetőteraszokon lakók, akik éjszaka felmentek oda, mert a lakásokban túl meleg volt aludni. Most már elég sokan ácsorogtak a mellvéd mögött, kelet felé nézve. Az ég színe megegyezett az épületekével, egy kis fehérséggel azon a részen, ahol a nap hamarosan felkel majd. Frank mély levegőt vett. Szaunában érezte magát. Pedig ez volt a nap leghűvösebb része. Egész életében legfeljebb öt percet töltött szaunában, és nem vágyott vissza. A forró víz esetleg, a forró, párás levegő semmi szín alatt. Nem értette, miért vágyakozik bárki arra a fojtogató, verejtékes érzésre. 

Itt nem volt menekvés előle. Ha átgondolta volna, a világért sem jött volna ide. Bár ez a szülővárosának a testvérvárosa, más testvérvárosok is léteznek, más jótékonysági szervezetek. Alaszkában is dolgozhatna. Ehelyett verejték csípte a szemét. Csatakosra izzadt, noha csak egy sortot viselt, de az is átázott; a teste nedves foltokat hagyott a matracnak azokon a részein, ahol aludni próbált. Szomjazott, de az ágya mellett álló termosz üres volt. Az egész városban hatalmas szúnyogok módjára zúgtak a túlterhelt légkondik kültéri egységei. 

A nap ekkor előbukkant a keleti látóhatáron. Úgy ragyogott, mint egy hidrogénbomba, mivel persze az is. Izzó fényszilánkjához képest elsötétültek a földek és az épületek, majd még inkább, amikor a szilánk lángvonallá folyt szét és körszeletté dagadt. Frank már nem is bírta tovább nézni. A napból áradó forróság szinte kézzelfoghatónak érződött, akár egy pofon. A napsugarak tovább melegítették az arcbőrét, pislogásra késztették. Szúrni kezdett a szeme, és annyira könnyezett, hogy már szinte semmit sem látott. Minden barna volt, bézs és szikrázóan, elviselhetetlenül fehér. Egy átlagos város Uttar Pradesben, reggel hatkor. A telefonjára nézett: 38 fok. Fahrenheitben ez – beütögette – 100,4 fok. A páratartalom 35 százalék. A kettő kombinációja készítette ki. Pár éve ez még a valaha mért legmagasabb wet-bulb, azaz nedves hőmérséklet lett volna. Most már csak egy átlagos szerda reggel. 

Éles kiáltások hasítottak a levegőbe az utca túloldalán lévő tetőről. Riadt sikolyoknak hallatszottak; két fiatal nő hajolt át a falon, és kiabált le az utcára. Valaki nem akart felébredni a tetőn. Frank fogta a telefonját, és a rendőrséget hívta. Nem vették fel. Azt sem tudta, átment-e a hívás, vagy nem. Ekkor távoli szirénák zúgtak fel: mintha víz alól szólnának. A hajnal eljövetelével az emberek felfedezték a bajba került alvókat, és megtalálták azokat, akik már soha nem fognak felébredni a hosszú, forró éjszaka után. Segélyhívások. A szirénahangból ítélve némelyik be is futott. Frank újra a telefonjára pillantott. Fel volt töltve, és térerőt is mutatott. De továbbra sem tudta elérni a rendőrséget, amit többször is volt alkalma felhívni az itt töltött négy hónapja alatt. Már csak kettő maradt. Ötvennyolc nap, túl sok. Július 12., még a monszun előtt. Arra kellene koncentrálnia, hogy ezt a napot túlélje. Egyszerre egyet. Utána hazamegy Jacksonville-be, amit nevetségesen hűvösnek fog érezni ezek után. Lesz mit mesélnie. Viszont most szemben, a tetőn ott vannak azok a szegény emberek. 

Ekkor hirtelen elhallgattak a légkondik. Újabb elkeseredett kiáltások hangzottak fel. Frank már egy pálcikát sem látott a telefonján. Áramszünet. Vagy átmeneti, vagy tartós. 

A szirénák istenek és istennők sikolyaira emlékeztették, mintha a teljes hindu panteon kétségbeesett volna. 

Már beindultak a generátorok hangos kétütemű motorjai. Illegális benzin, gázolaj, kerozin, amit az ilyen esetekre tartalékoltak, amikor a cseppfolyósított földgáz használatát megkövetelő törvényeket felülírta a szükség. Várható volt, hogy az eleve rossz levegő hamarosan fojtogató gázpaplanná változik. Mintha egy régi busz kipufogójából kellene lélegezniük. 

Franket ennek a puszta gondolatától is elfogta a köhögés, majd ismét inni próbált az ágya mellett álló termoszból. Még mindig üres volt. Levitte magával, és megtöltötte a lenti kamrában álló hűtőszekrény vízszűrős tartályából. A víz egyelőre nem melegedett fel az áramszünet ellenére sem, és most átkerült a termoszába, ahol még sokáig hideg marad majd. Egy jódtablettát is beledobott a biztonság kedvéért, és szorosan rácsavarta a kupakot. A súlya megnyugtatónak tűnt. 

Az alapítvány pár generátort is tárolt a kamrában, néhány kanna benzinnel együtt, ami két-három napig bírta üzemeltetni az áramfejlesztőket. Ezt érdemes volt észben tartani. 

A kollégái ott tülekedtek az ajtaja előtt. Hans, Azalee, Heather, kivörösödött szemekkel, kifulladva. 

– Gyere már – mondták –, mennünk kell! 

– Miért? – kérdezte Frank értetlenül. 

– Segítséget kell szereznünk, az egész kerületben elment az áram, szólnunk kell a lakhnauiaknak. Orvosokat kell hívnunk!

– Aztán mégis honnan? – kérdezte Frank. 

– Legalább megpróbálhatnánk! 

– Én nem megyek sehova – válaszolta. 

A többiek rámeredtek, majd egymásra néztek. 

– Hagyjátok itt a műholdas telefont – javasolta. – Menjetek el segítségért. Én itt maradok, és szólok az embereknek, hogy mindjárt jöttök. A többiek kelletlenül bólintottak, majd elrohantak. 

Frank felvett egy fehér inget, amit azonnal át is izzadt. Kilépett az utcára. Generátorok köpködték a füstöt hangosan a túlforrósodott levegőbe, nyilván légkondikat táplálva. Frank visszafojtotta a köhögést. Túl meleg volt a köhögéshez: belégzéskor úgy érezte, mintha egy kemencében fuldokolna, ezért ismét köhögnie kellett. A párás levegőtől és a köhögés okozta erőfeszítéstől még jobban kimelegszik az ember. Néhányan segítséget kértek tőle. Azt válaszolta nekik, hogy már úton van. Délután kettőkor megérkezik, mondta. Akkor menjenek el a klinikára. Addig pedig vigyék az öregeket és a kicsiket légkondicionált helyiségbe. Az iskolákban is van klíma, a középületekben is. Menjenek oda. Kövessék a generátorok hangját. 

Minden épület kapujában kétségbeesett emberek csoportosultak, mentőre vagy halottszállítókra várva. Nemcsak köhögni volt túl meleg, hanem sírni is. Mintha még a beszéd is a túlmelegedés veszélyével fenyegette volna az embert. És egyébként is, mit mondhattak volna? A gondolkodáshoz is túl meleg volt. De még így is megszólították az emberek. Kérem, uram, segítsen, uram. 

Menjenek kettőre a rendelőmbe, válaszolta Frank. Addig meg az iskolába. Menjenek zárt térbe, keressenek valahol egy légkondit. Vigyék magukkal az időseket és a gyerekeket. 

De nincs hova! 

Aztán eszébe jutott. 

– Menjenek a tóhoz! Menjenek be a vízbe! 

Ezt mintha meg sem hallották volna. Mint a Kumbh mela alatt, amikor az emberek Váránasziba mennek, hogy megfürödjenek a Gangeszban, próbálta elmagyarázni. 

– Ott lehűlhetnek – mondta nekik. – A víz lehűti az embert. Egy férfi megrázta a fejét. 

– A víz a napon van. Olyan, mint a forró fürdő. Még a levegőnél is rosszabb. 

Frank kíváncsian, riadtan, a saját nehézlégzésének tudatában elindult a tó felé vezető utcán. Az emberek az épületek előtt álltak, a bejáratoknál csoportosultak. Néhányan végigmérték, mások nem, mert a saját problémáik kötötték le őket. Tágra nyílt a szemük a kétségbeeséstől és a rettegéstől, kivörösödött a melegtől, a szmogtól, a portól. A napon lévő fémfelületek égették a bőrt, úgy táncolt felettük a forró levegő, mint a grillsütő felett szokott. Frank izmai zselévé puhultak, csak a gerincvelőjén végigszaladó rettegés tartotta függőlegesen. Lehetetlen volt sietni, de ő akart. Amennyire tudott, az árnyékos oldalon haladt. Ezekben a korai órákban az utca egyik oldala általában még árnyékos maradt. Olyan volt kilépni a napra, mintha egy tábortűz felé löknék az embert. Csak vánszorogni tudott a következő árnyékos folt felé a mellbevágó hőségben. Odaért a tóhoz, és nem lepte meg, hogy néhányan máris nyakig merültek bele. A barna arcok kivörösödtek a forróságtól. A víz felett fényköd vastag rétege lebegett. Frank kiment a tó innenső oldalát határoló kanyargós betonútra, leguggolt, és könyékig a vízbe mártotta a kezét. Tényleg olyan melegnek érezte, mint a fürdővizet, vagy majdnem. A kezét benne tartva azt próbálta eldönteni, hogy vajon hidegebb vagy melegebb, mint a teste. Ezt nehezen lehetett megállapítani az izzó levegőben. Egy idő után arra jutott, hogy a felszín közelében nagyjából a vérével azonos hőmérsékletű. Ami azt jelentette, hogy jóval hűvösebb a levegőnél. De ha egy kicsit melegebb, mint a testhőmérséklete… nos, a levegőnél akkor is hidegebb. Furcsállta, hogy milyen nehezére esik ezt eldönteni. Végignézett a tóban lévő embereken. A víznek csak egy keskeny sávja maradt még az épületek és fák reggeli árnyékában, és hamarosan az a sáv is eltűnik. Utána az egész tavat besüti majd a nap, amíg a késő délután árnyékokat nem csal a túlsó oldalára. Ez nem jó. Napernyő, gondolta; mindenkinek van napernyője. Azt nem tudta pontosan, hány ember férne a tóba. Nem elég. A város népessége állítólag kétszázezer fő. Mezők és kisebb dombok vették körül, pár kilométerrel odébb más városok. Ősi elrendezésben. Frank visszament a létesítménybe, a földszinti rendelőbe. Fel az eggyel feljebb lévő szobájába, végigszuszogva az utat. Az lenne a legkönnyebb, ha fekve várná ki a dolgot. Beütötte a széfjébe a kódot, és kinyitotta az ajtaját, kivette a műholdas telefont. Bekapcsolta. Az akkumulátor teljesen fel volt töltve. 

Felhívta a delhi központot. 

– Segítségre van szükségünk – mondta a nőnek, aki felvette. – Elment az áram.

– Itt is – válaszolta Preeti. – Mindenhol elment. 

– Mindenhol? 

– Delhi nagy részében, Uttar Pradesben, Dzshárkhandban, Bengálban. Néhány nyugati államban is, Gudzsarátban, Rádzsasztánban… – Mit tegyünk? 

– Várjuk a segítséget. 

– Honnan? 

– Nem tudom. 

– Mit ígérnek? 

– A hőhullám még kitart egy darabig. A szárazföld feletti felszálló levegő bevonzhatja a hűvösebb óceáni levegőt. 

– Mikor? 

– Azt senki sem tudja. A nagy nyomású cella hatalmas. Útját állta a Himalája. 

– Vízben jobb lenni, mint levegőben? 

– Persze. Amennyiben a testhőmérsékletnél hűvösebb. Frank kikapcsolta a telefont, és visszatette a széfbe. Ránézett a falon lévő légszennyezettség-mérőre: 1300 ppm. Ez a kis szemcséket jelentette, a 25 nanométereseket és az alattiakat. Ismét kiment az utcára, és igyekezett az épületek árnyékában maradni. Már mindenki ezt csinálta; senki nem állt a napon. A városra füstként borult a szürke levegő. 

Túl forró volt ahhoz, hogy szaga is legyen, de perzselő érzés volt, mintha maga a hőség adná az aromáját, ahogy a lángét. 

Frank visszament az épületbe, ismét kinyitotta a széfet, kivette belőle a kamra kulcsát, kinyitotta a kamrát, ahonnan kihúzta az egyik generátort és egy kanna benzint. Amikor meg akarta tölteni az áram fejlesztő üzemanyagtartályát, kiderült, hogy már tele van. Visszatette a kannát a kamrába, és az ablakhoz vitte a generátort, ahol a légkondi volt. Az ablakon át kivezetett készülék rövid áramkábele az ablak alatti fali konnektorba csatlakozott. A szobában nem használhatta a generátort a kipufogógáz miatt. Ugyanakkor ki se vihette az ablak alá, az utcára, onnan biztosan ellopták volna. Az emberek kétségbe voltak esve. Akkor viszont… Visszament a kamrába, és addig kotorászott, amíg egy hosszabbítót nem talált. Fel az épület mellvéd övezte tetőteraszára, ami négy emelettel az utcaszint fölött terült el. A hosszabbító csak a harmadikig ért le. Frank legyalogolt, leemelte a légkondit az ablakból, és lihegve, verejtékezve felcipelte a lépcsőn. Egy pillanatra megszédült, majd az izzadság csípni kezdte a szemét, és ettől elöntötte az energia. Kinyitotta a harmadik emeleti iroda ablakát, a párkányára állította a berendezést, majd rácsukta az ablakot, és kihúzta a műanyag oldallemezeket, amelyek teljesen elzárták a nyílást. Fel a tetőteraszra, ahol elindította a generátort, és hallotta, hogy fuldokolva, dadogva belekezd kétütemű dobszólójába. Az első pöffenés után nem látszott több füst. De hangos volt, biztosan meghallják. Ő is hallotta az áramfejlesztőket szerte a városban. Csatlakoztatta a hosszabbítót, lement a lépcsőn az emeleti irodába, bedugta a légkondit, és bekapcsolta. A gép reszelősen felzúgott. Beszippantotta a levegőt, de, te jó ég! Az egység nem működött. Ja, de mégis. Öt-tíz fokkal lehűtötte a külső levegőt – kábé harmincfokosra, úgy számolta, esetleg valamivel többre. Árnyékban ez oké, ki lehet bírni, még a páratartalommal együtt is. Csak ne erőltesse meg magát az ember. És a hűvösebb levegő le fog ömleni a lépcsőn, és betölti az egész épületet. Odalent megpróbálta becsukni azt az ablakot, amelyikben a légkondi eredetileg volt, de kiderült, hogy beragadt. Ököllel rácsapott, majdnem betörte az üveget. Az ablakkeret végül megindult, és lesiklott. Ki az utcára, bezárni az ajtót. El a legközelebbi iskolába. Egy közeli kisboltban élelmiszert és italokat árusítottak diákoknak és a szüleiknek. Az iskola most zárva volt, így a kisbolt is, de néhányan ott ácsorogtak, és Frank fel is ismerte némelyiküket. 

– A rendelőben megy a légkondi – mondta nekik. – Jöjjenek oda. Egy csapat némán elindult utána. Hét-nyolc család, a bolt tulajdonosait is beleértve, akik bezárták az ajtót. Igyekeztek az árnyékos részeken gyalogolni, de már nem sok árnyék maradt. A férfiak mentek elöl, a feleségek a hátuk mögött próbálták libasorba terelgetni a gyerekeket, hogy mindnyájan árnyékban legyenek. Awádiul beszélgetnek, gondolta Frank, vagy bhódzspuri nyelven. Ő csak hindiül tudott valamennyire, és ezzel a helyiek is tisztában voltak: ezen a nyelven szóltak hozzá, ha mondani akartak neki valamit, vagy angolul. Frank nem tudta megszokni, hogy olyan embereken kell segítenie, akikkel nem tud beszélni. Már túl lépett a hiányos nyelvtudása felett érzett szégyenen, és hindiül kérdezte a betegeit, hogy érzik magukat, hol van a családjuk, van-e hova menniük. 

Már ha tényleg ezt kérdezte. A megszólítottak meglepetten néztek rá. Kinyitotta a rendelőt, és az emberek besorjáztak az ajtón. Minden útmutatás nélkül felmentek arra az emeletre, ahol a légkondi üzemelt, és leültek a padlóra. A helyiség hamar megtelt. Frank visszalépcsőzött a földszintre, kiállt az ajtóba, és mindenkinek felajánlotta a lehetőséget. Sokan éltek is vele, hamarosan az egész épület megtelt. Akkor bezárta az ajtót. 

Az emberek verejtékezve üldögéltek az épület viszonylagos hűvösében. Frank ellenőrizte a számítógépén: a földszinten 38 fok volt. A légkondis helyiségben nyilván kevesebb. A páratartalom ekkor már 60 százalékos volt. A magas hőmérséklet és a magas páratartalom elég rossz egyszerre, és szokatlan is. A Hindusztáni-alföldön a száraz évszakban, januártól márciusig hűvösebb és szárazabb az idő, utána felmelegszik, de továbbra is száraz marad, majd a monszun esőivel lehűlés jön, és a mindent beborító felhők, amelyek megkímélik az embereket a nap közvetlen sugaraitól. Ez a hőhullám másmilyen volt. Forróság felhők nélkül, mégis magas páratartalom. Rettenetes kombináció. 

A rendelőnek két mosdója volt. A vécék egyszer csak eldugultak. Lehet, hogy a vízcsatornák egy olyan szennyvíztisztító telepre vezettek, ami – természetesen – szintén árammal működött, és talán nem rendelkezett megfelelő generátorkapacitással az üzemben maradáshoz, bár ezt nehéz volt elhinni. Mindenesetre ez történt. Frank onnantól kezdve kiengedte az embereket szükség esetén, hogy elvégezhessék a dolgukat valamelyik mellékutcában, ahogy a nepáli hegyi falvakban szokták, ahol egyáltalán nincsenek vécék. Amikor először látott ilyet, megdöbbent. Azóta semmit nem vett magától értetődőnek. 

Időnként valaki sírva fakadt: elkeseredett öregek, kétségbeesett kis gyermekek, és ilyenkor körülvette egy kisebb csoport. Előfordult pár vécébaleset is. Frank vödröket helyezett el a mosdókban, és amikor meg teltek, kivitte őket az utcára, kiürítette a tartalmukat a csatornába, majd visszavitte őket. Egy öregember meghalt, Frank segített néhány fiatalabb férfinak felcipelni a holttestét a tetőteraszra, ahol vékony vászonba tekerték az elhunytat, talán száriba. Sokkal rosszabb volt, amikor aznap éjszaka egy gyerekkel kellett ugyanezt végigcsinálniuk. Mindenki sírt az összes szobában, miközben felcipelték a kis testet a tetőre. Frank látta, hogy a generátorból kezd kifogyni az üzemanyag, úgyhogy lement a kamrába, fogta a benzineskannát, és megtöltötte. 

A termosza kiürült. A csapokból már nem folyt semmi. A hűtőszekrényben volt két nagy víztartály, de azokról nem beszélt. Az egyikből megtöltötte a termoszát, sötétben; a víz még mindig valamennyire hűvös maradt. Utána folytatta a munkát. 

Aznap éjjel még négy ember meghalt.

Reggel ismét izzott a nap, az a hatalmas, forró kemence, és kegyetlenül letűzött a háztetőre és a rajta fekvő szomorú, bebugyolált holttestekre. Immár az összes háztető, és ahogy Frank végignézett a városon, minden járda is halottasházzá változott. Az egész város egy nagy hullaház volt, és pont olyan tikkasztó, mint korábban, talán még forróbb. A hőmérő 42 fokot mutatott, a páratartalom továbbra is 60 százalékon. Frank gépiesen ellenőrizte a kijelzőket. Legfeljebb három órát ha alhatott, részletekben. A generátor még mindig pöfögött a kétütemű motor jellegzetes hangján, a légkondicionáló pedig továbbra is úgy zümmögött, mint egy göthös ventilátor. A levegőt a többi áramfejlesztő és légkondi hangja töltötte be. Nem mintha olyan sokat értek volna. 

Az irodájába ment, kinyitotta a széfet, és ismét felhívta Preetit a műholdas telefonon. Csomószor próbálkozott, mire a nő felvette.

– Mi az? 

– Figyelj, segítsetek már – szólt bele Frank. – Haldoklunk. – Mégis mit képzelsz? – kérdezte Preeti dühösen. – Azt hiszed, csak ti? – Nem, de segítségre van szükségünk. 

– Ahogy mindnyájunknak! – kiabálta a nő. 

Frank eltűnődött ezen. Nehezére esett a gondolkodás. Preeti Delhiben volt. 

– Ti jól vagytok? – kérdezte. 

Nem kapott választ. Preeti letette. 

Frank szeme már megint szúrt. Megtörölte, és visszament az emeletre, hogy összeszedje a vödröket a mosdóból. Azok egyre lassabban teltek meg; az emberek kezdtek kiürülni. Víztartalékok híján akárhogy is, de hamarosan tovább kellett állniuk. 

Amikor visszatért volna az utcáról, és kinyitotta az ajtót, valaki nekiment, és belökte őt. Három fiatal férfi szorította le a padlóra, az egyiknél egy akkora pisztoly volt, mint a feje. A férfi ráfogta a fegyvert, Frank egyenesen a rámeredő csőbe nézett, a szögletes, fekete fémeszköz egyetlen kerek részébe. Az egész világa leszűkült arra a kis körre. Rohanni kezdett a pulzusa, és érezte, hogy az egész teste megdermed. Ömlött a verejték az arcáról és a tenyeréről. 

– Ne mozdulj! – mondta az egyik férfi. – Ha megmozdulsz, meghalsz. Odafent kiáltások jelezték, hogy merre járnak a betolakodók. A generátor és a légkondi tompa zúgása elhallgatott. Az ajtón beszűrődött a város általánosabb zsivaja. A közelben elhaladó járókelők kíváncsian be néztek hozzájuk, majd továbbmentek. Nem voltak sokan. Frank igyekezett minél apróbbakat lélegezni. A jobb szeme eszeveszetten szúrt, ezért szorosan lehunyta, a másikkal elszántan bámult. Úgy érezte, ellenállást kéne tanúsítania, de életben akart maradni. Mintha az egész jelenetet a lépcsőfordulóból nézte volna végig, a testét és az összes érzelmét maga mögött hagyva. A szeme égését kivéve.

A fiatal férfiak letrappoltak a lépcsőn a generátorral és a légkondicionálóval. Már ki is léptek az utcára. Azok, akik lefogták Franket, ekkor elengedték. 

– Nekünk nagyobb szükségünk van ezekre, mint nektek – magyarázta az egyik. 

A fegyveres férfi összevonta a szemöldökét, amikor ezt meghallotta. Még egyszer, utoljára Frankre fogta a pisztolyt. 

– A te hibád – mondta, majd rácsapták az ajtót, és eltűntek. Frank felállt és a karját dörzsölgette, ahol a támadói szorították. Még mindig zakatolt a szíve. Hányingere volt. Néhányan lementek odafentről, és megkérdezték, hogy van. Aggódtak érte, attól tartottak, hogy megsérült. Ez a törődés áthatolt Frank páncélján, és hirtelen jobban eluralkodtak rajta az érzelmei, mint megengedhette volna magának. Leült a legalsó lépcsőfokra, a tenyerébe temette az arcát, és hirtelen sírógörcs tört rá. A könnyeknek hála már valamivel kevésbé szúrt a szeme. Végül felállt. 

– El kell mennünk a tóhoz – jelentette ki. – Ott van víz, és hűvösebb lesz. A vízben is, és a járdán is. 

A nők egy része aggodalmas arcot vágott erre, és egyikük azt felelte: – Lehet, hogy igaza van, de ott túl erős a nap. Meg kellene várnunk, amíg besötétedik. 

Frank bólintott. 

– Ez nem hülyeség. 

Visszament a kisbolthoz a tulajdonosával, bár idegesnek, bizonytalannak és gyengének érezte magát. A szaunaérzés mellbe vágta, és nehezére esett elcipelni egy zsák élelmiszert és palackozott italt a rendelőbe. Ennek ellenére hat készletrakományt is átvitt. Bármilyen rosszul is érezte magát, még így is jobb állapotúnak tűnt a kis csapat többségénél. Bár időnként felmerült benne, hogy néhányan talán egész nap bírnák így vonszolni magukat. De egyikük sem szólalt meg útközben, egymásra sem néztek.

– Később még újra visszajöhetünk – jelentette ki végül az üzlet tulajdonosa. 

Telt-múlt a nap. A fájdalomkiáltások nyögésekké szelídültek. Mindenki túlságosan izzadt és szomjazott ahhoz, hogy hisztérikus rohamot kapjon, még akkor is, amikor a saját gyermekeik haltak meg. Kivörösödött szemek meredtek Frankre barna arcokból, miközben ott botladozott közöttük, a családtagjaik tetemét cipelve a tetőre, ahol a napon perzselődve feküdtek. A holttestek rothadásnak indulnak majd, bár előtte talán megsülnek ebben a hőségben. Ezt a forróságot nem élték túl a szagok, az izzó, párás levegőén kívül. Vagy talán mégis: Frank orrát hirtelen romlott hús bűze csapta meg. Senki nem maradt odafent rajta kívül. Tizennégy bebugyolált holttestet számolt meg, felnőttekét és gyermekekét. Amikor végignézett a város háztetőin, látta, hogy mások is ugyanazzal foglalkoznak, amivel ő, némán, zárkózottan, lefelé bámulva, sietve. És senki nem nézelődött úgy, mint ő. 

Odalent máris elfogyott az élelem és az innivaló. Frank létszámellenőrzést tartott, bár ez elég nehéznek bizonyult. Úgy ötvenkét ember lehetett a rendelőben. Egy időre leült a lépcsőre, majd bement a kamrába, és végignézett a tartalmán. Megtöltötte a termoszát, nagyot ivott belőle, majd ismét megtöltötte. A víz már nem volt hideg, de még meleg sem. Maradt még egy kanna benzinjük; szükség esetén elégethették a holttesteket. Egy másik generátoruk is volt, de alig maradt eszközük, amit érdemes lett volna árammal ellátni. A műholdas telefon továbbra sem merült le, de nem volt senki, akit felhívhatna. Felmerült benne, hogy felhívhatná az anyját. Szia, anya, haldoklom. Nem. 

A nap másodpercről másodpercre kúszott az utolsó órája felé, és Frank beszélgetni kezdett a bolttulajdonossal és annak barátaival. Halkan megegyeztek abban, hogy ideje lenne elindulni a tóhoz. Felkeltették az embereket, elmondták nekik, mit terveznek, akinek szüksége volt rá, annak segítettek felállni és lemenni a lépcsőn. Néhányan nem voltak rá képesek, ami dilemma elé állította őket. Pár öregember azt mondta, hogy ott marad, amíg szükség van rá, majd utánuk megy a tóhoz. Úgy köszöntek el a távozóktól, mintha minden rendben lenne, de a tekintetük elárulta őket. Sokan sírva hagyták el a rendelőt. 

A délutáni árnyékok között elgyalogoltak a tóig. A levegő forróbb volt, mint valaha. Az utcák és a járdák néptelenek voltak. Senki nem kiabált az épületekben. Néhány generátor még mindig dörmögött, néhány ventilátor tovább suhogott. Az izzó levegő mintha megbénította volna a hangokat. 

A tónál kétségbeejtő látvány tárult eléjük. Sok-sok ember gubbasz tott a vízben, fejek borították a felszínét a part mentén, odabent pedig, a feltételezhetően mélyebb részeken további fejeket láttak, rögtönzött tutajokon fekvő embereket. De nem mindegyik élt már. 

A tó felszíne mintha alig érzékelhető miazmát árasztott volna, és itt már a halál bűze, a bomló húsé is érezhetővé vált. 

Megbeszélték, hogy az lesz a legjobb, ha leülnek az alsó parti járdára vagy ösvényre, és belógatják a lábukat a vízbe. Odalent, a sétány végén még volt hely, úgyhogy lementek, és csoportosan, egy vonalban leültek. A betonból még mindig sütött a hőség. Mindnyájan verejtékeztek, pár embert kivéve, akik vörösebbnek néztek ki a többieknél, szinte világítottak a késő délután árnyékaiban. Amikor bealkonyodott, megtámasztották ezeket az embereket, és segítettek nekik meghalni. A tó vize olyan meleg volt, mint a fürdővíz, Frank egyértelműen melegebbnek találta a bőrüknél; magasabb volt a hőmérséklete, mint amikor utoljára ellenőrizte. Ezt logikusnak is találta. Valahol olvasta, ha a nap összes beérkező energiáját elnyelné a Föld ahelyett, hogy egy részét visszaveri, úgy megemelkedne a hőmérséklete, hogy a tengerek felforrnának. Most nagyon is el tudta képzelni, milyen lenne. A tavat mintha már csak pár fok választotta volna el a forrásponttól. 

Mégis, valamikor napnyugta után, amikor az alkonyat helyét gyorsan átvette a sötétség, mindnyájan bemásztak a vízbe. Egyszerűen jobb érzés volt. A testük azt sugallta, hogy tegyenek így. Ott ültek a tó legsekélyebb részén, fejük kint a vízből, és próbáltak életben maradni.

Frank mellett egy fiatalember foglalt helyet, aki Karnát játszotta a helyi fesztivál egyik előadásán, és Frank érezte, hogy ugyanúgy felszakad a közönye, mint amikor az emberek aggodalmat tanúsítottak iránta, mert eszébe jutott az a pillanat, amikor Ardzsuna megbénította Karnát egy átokkal, és meg akarta ölni. A fiatalember akkor azt kiáltotta diadalittasan, hogy „Ilyen a sors!”, és sikerült még egyszer, utoljára meglendítenie a kardját, mielőtt áldozatul esett az ellenfelének. A férfi most a tó vizét kortyolgatta rettegéstől és kétségbeeséstől tágra nyílt szemmel. Franknek el kellett kapnia róla a pillantását. 

A meleg kezdett a fejébe szállni. A teste bizsergett a vágytól, hogy kiugorjon ebből a forró vízből, és futásnak eredjen, ahogy a jeges tavak felé szoktak a szaunából, amelyeknek minden szauna mellett ott kellene lenniük, és átélhesse azt a mennyei sokkot, amikor a hideg kilöki a levegőt a tüdejéből, mint egyszer Finnországban megtapasztalhatta. Az ottani emberek azt magyarázták neki, hogy kimaxolják a hőmérséklet különbséget, száz fokot akarnak váltani egy másodperc alatt, csak hogy megtudják, milyen érzés. 

De ez a gondolatmenet olyan volt, mintha egy makacs viszketést próbálna megvakarni, amivel csak még jobban felerősíti. Belekóstolt a tó forró vizébe, és érezte, milyen rossz ízű, mennyire tele lehet szerves anyagokkal és ki tudja, még mivel. A szomját azonban egyszerűen nem olthatta. A forró víz az ember gyomrában azt jelenti, hogy nincs menekvés, a világ odakint és odabent is melegebb, mint amilyennek szabadna lennie. Elevenen megfőnek. Lopva lecsavarta a termosza kupakját, és ivott. A benne lévő víz már langyos volt, de legalább nem meleg, és tiszta. A teste szomjazott rá, és nem bírt ellenállni a késztetésnek, hogy az egészet megigya. 

Az emberek gyorsabb ütemben haltak meg, mint korábban bármikor.

Cseppnyi hűvös sem maradt sehol. Az összes gyerek meghalt, az összes öreg meghalt. A gyász sikolyai helyett csak dünnyögések hallatszottak; azok, akik még tudtak mozogni, kidobálták a halottakat a tóból, vagy be a közepére, ahol a testek uszadék faként lebegtek vagy elsüllyedtek. Frank lehunyta a szemét, és megpróbált nem odafigyelni a körülötte hallható hangokra. Teljesen belemerült a sekély vízbe, a fejét a beton peremre és a közvetlenül alatta lévő iszapra támasztva. Addig süppedt bele, amíg bele nem ragadt a sárba, és már csak a feje fele állt ki a vízből. Telt-múlt az éjszaka. Csak a legfényesebb csillagok látszottak, elmosódva világítottak felettük. A hold hiányzott az égről. Műholdak úsztak végig rajta keletről nyugatra, nyugatról keletre, egyszer még északról délre is. Az emberek figyeltek, látták, mi történik. Tudták, de nem tettek semmit. Nem tudtak. Nem akartak. Nem volt mit tenni, nem volt mit mondani. Frank több évet öregedett azon az éjszakán. Amikor az ég kivilágosodott, először szürkére vált, amitől felhősnek tűnt, de utána tisztára és derültre, megmoccant. Az ujjbegyei megráncosodtak. Szép lassan megpárolódott, megfőtt. Még pár centire is nehezére esett felemelni a fejét. Elképzelhetőnek tartotta, hogy ott fog megfulladni. Ez a gondolat erőt adott neki. Megvetette a könyökét, és feltámasztotta magát. A vég tagjai úgy néztek ki, mintha főtt spagetti borítaná a csontjait, de maguk a csontjai szabadon mozogtak. Felült. A levegő még mindig melegebb volt a víznél. Látta, hogy a nap eléri a fák tetejét a tó túlsó partján; úgy nézett ki, mintha a lombok lángra lobbannának. Óvatosan kiegyensúlyozta a fejét a gerincoszlopán, és körülnézett. Mindenki halott volt.

Olvass minket e-mailben is!

  • Személyes ajánló a legérdekesebb tartalmainkról!
  • Extra tartalom csak feliratkozóknak!
  • Így biztosan nem maradsz le a legfrissebb könyves hírekről!
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél

Kapcsolódó cikkek
...
Szórakozás

Ezeket a könyveket olvasd, ha tetszett a Ne nézz fel!

A világvégét jósoló katasztrófafilmek általában nem túl szórakoztatóak, ugyanakkor nem ez a helyzet a Ne nézz fel! című filmmel, amely a Netlfixen látható. Öt olyan könyvet ajánlunk, amelyben szintén egy üstökös veszélyezteti az emberiség létét. 

...
Beleolvasó

Kánikulakirályoknak tartjuk a tudósainkat, mert nem értjük, mit beszélnek

Magnason vérbeli mesélő, aki a súlyos téma ellenére utánozhatatlan iróniával és humorral vezeti be az olvasót a klímaváltozás okainak és hatásainak vizsgálatába, élvezetes könyvvé összegyúrva mitológiát és tudományt, útibeszámolót, beszélgetéseket (például a dalai lámával) és családi történeteket (így saját nagyszüleiről, akik mézesheteiket egy gleccserexpedíción töltötték). Olvass bele!

...
Zöld

Hogyan segíthet egy mitológiai tehén, hogy túléljük a klímakatasztrófát?

Mi köze a gleccserkutatók nászútjának a Dalai Lámához, a krokodilkutató nagybácsihoz vagy Tolkienhoz? Az Időről és vízről lírai szépségű, vállaltan kísérleti munka, amiben Andri Snær Magnason az irodalom és a történetmondás eszközeivel teszi felfoghatóbbá a globális felmelegedésről szóló tudásunkat. 

SZÓRAKOZÁS
...
Szórakozás

A Száz év magány sorozatot akár Márquez is készíthette volna 

Megfontolt, alapos és csodálatosan furcsa adaptáció készült a Netflixre.

...
Szórakozás

Nincs magyar film az Oscar-jelöltek között

Nem izgulhatunk a Semmelweisért a márciusi gálán, de a fontosabb kategóriák bejelentése még hátravan. 

...
Szórakozás

Az Outlander gyártója készít tévésorozatot a Vér és hamu könyvekből

Sorozatfeldolgozást kap a „Trónok harca vámpírokkal".

A hét könyve
Kritika
Grecsó Krisztián családtörténetében háborúk dúlnak a szabadságért
...
Nagy

A Mozgókép 2024 legjobb könyve: a film akkor is forog, ha nácik diktálnak és táborokból hozzák a statisztákat

Daniel Kehlmann regénye megmutatja, hogy egy totalitárius rendszerben mit jelent művésznek lenni akkor is, ha arra kényszerítik az embert, amit nem akar.

Hírek
...
Hírek

Simon Márton: Ez a város egy elhagyott pornóforgatókönyv (videó!)

...
Hírek

Láng Zsolt Mészöly Miklós-díjat kap

...
Promóció

Könyvek, melyek segíthetnek kellő motivációt adni a testmozgáshoz

...
Hírek

„Rémes diák voltam" – árulta el Murakami a díszdoktorrá avatásán

...
Promóció

Hogyan válasszunk tökéletes mesekönyvet?

...
Hírek

Öngyilkos merénylők akarták megölni Ferenc pápát három éve 

...
Nagy

Jón Kalman Stefánsson: A költészetre nincsenek hatással az idő törvényei

Költészet, halál, édesanyja korai elvesztése – és kutyák. Interjú Jón Kalman Stefánssonnal.

Szerzőink

...
Borbély Zsuzsa

A bolti sorozatgyilkosságoktól a Fenyő-gyilkosságig Doszpot Péterrel

...
Tasi Annabella

A Száz év magány sorozatot akár Márquez is készíthette volna 

...
Könyves Magazin

Visky András: A gyermekeink tartottak életben bennünket (Podcast)

Kiemeltek
...
Podcast

2024 legjobb könyvei! Kibeszélő!

Megjelent a Könyves Magazin 50-es listája, alaposan átbeszéljük, hallgassátok! 

...
Könyves Advent

Könyves társasjátékok ovisoknak

Kufliktól Babarókáig társasok a kedvenc könyveitek alapján!

...
Beleolvasó

„Kieszem bánatból az egész alpesi vidéket” - Olvass bele Jaroslav Hašek humoros útinaplójába!