A beszélgetés elején Tompa Andrea helyezte röviden kontextusba a Kitelepítést: a regény az 1950-es évek végén, az 1960-as évek elején játszódik, amikor Visky lelkész apját bebörtönözték, az anya a hét gyerekkel pedig egy román lágerbe került. A regény témájának Visky életművében Tompa szerint van is és nincs is előzménye. Utóbbiakhoz felsorolt pár művet, amiben megjelent már valamennyire a téma, ilyen a Júlia című monodráma és két film, valamint a Barakk-dramaturgia című beszélgetés is Galambos Ádám evangélikus teológussal. Kérdés viszont, hogy ezek után miért éppen most jutott el a szerző oda, hogy regényben írja meg a tapasztalatot.
Visky elmondta, hogy eddig nem érezte késznek magát a feladatra, nem voltak elég “radikálisak” eddig a mondatai, és kereste a hangot hozzá. A hang az apjához kapcsolódik, akinek a bebörtönzése idején Visky kétéves volt, így nem volt róla emlékképe. Ám amikor hazaengedték, és hallgatta a prédikációit, a hangjára emlékezett. Ennek nyomán Viskyt a hangzó nyelv érdekelte, így a regény is a próza és a vers határán egyensúlyoz.
Visky András Kitelepítés című könyve egyrészt családtörténet egy kisfiú szemszögéből, akit kétévesen édesanyjával, Visky Júliával és hét testvérével kitelepítenek a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe. Másrészt „az Istennel való megjegyzettség története” is. A Kitelepítés a hét könyve.
A szöveg 822 versszerű szakaszból áll, ami kapcsán Visky elmondta, hogy Augustinus Vallomások című munkája nagy hatással volt rá középiskolásként. Szent Ágoston műve az V. század elején született, egyfajta nevelődési regény és filozófiai mű, amit úgy írt meg, hogy felolvasható és úgy is érthető legyen. A mű az ókori tanítás nagy hagyományába is illeszkedik. A Kitelepítés kapcsán Visky újraolvasta a Vallomásokat, és nagy kísértés érzett, hogy dialogikus formában írja meg a könyvét, mert érdekesnek találta, hogy hogyan lehet így fenntartani a narrációt. Végül aztán elállt ettől a megoldástól, mert félt, hogy a teológiai fogalomtár elijesztheti az olvasót. A fejezeteket végül úgy képzelte el, mint amit valaki beszédként mond el valaki másnak, és a szakaszoknak önállóan is meg kell tudniuk állni a helyüket. Ezen a ponton tettek is egy próbát, és Visky a közönségtől kért egy számot, majd azt a szakaszt olvasta fel.
A formától az önéletrajzi tartalom felé fordulva Tompa elmondta, hogy a kitelepítést ő regényként és fikcióként olvasta, nem a ma divatos autofikcióként, és kiemelte, hogy a nevek átírása nagyon hangsúlyos a könyvben - a borítón is két név szerepel, Visky saját és a fikciós neve. Visky válaszában elmondta, hogy neki az volt a fontos, hogy a szöveg a gyerek és a felnőtt nézőpontjából is hiteles legyen, ezt a két nézőpontot pedig a világgal szembeni értetlenség kösse össze. A gyerek a világot abszurdnak látja, ezért történetet formál belőle, a saját mítoszában él. Ha a felnőtt ezt az abszurdot humorral fogadja el, akkor Visky szerint jól jár, mert találkozik a benne élő gyerekkel. Elmondta azt is, hogy az apjától tanulta meg, hogy a humor mindenhol megtalálható, sőt,
“a humor angyali érintés az idő textúráján”.
A szerző aztán arról is mesélt, hogy amikor egy író belevág egy ilyen nagyobb kísérletbe, többféle kísértést kell leküzdenie. Például azt, hogy mit kezd a titkosszolgálati anyagokkal. Azt tudta, hogy az ő nevén 1400 bejegyzés van, az apjáén olyan 6-7 ezer - ezeket végül két fejezetben hasznosította. Ennek oka az volt, hogy talált egy vakfoltot a családi emlékezetben: nem egyetlen lágerben voltak ugyanis, hanem egy időre átkerültek egy városmenti telepre, erről viszont az anyja hallgatott az emlékirataiban. Ezt kellett a titkoszolgálati anyagokban leellenőriznie, hogy vajon tényleg költöztették-e őket, és hogy miért hallgatott erről az anyja. Utóbbival kapcsolatban ma már arra gyanakszik, hogy az anyja ezen az átmeneti helyen szenvedhetett a legtöbbet. A lágerben ugyanis nagyon erős volt a kitelepítettek közti szolidaritás, míg a városias környezetben a legkevesebb.
A “Mi” a regény nagy szereplője, mondta Tompa Andrea, és a testvérek, a család, a kitelepítettek szűkebb-tágabb közösségei kapcsán beszélt arról, hogy a hiányzó apa a regényben mindig hozzátartozik a családhoz. Kiemelte, hogy a kitelepítettek között az etnikai határok elmosódnak, ami szerinte ma egy fontos szempont. A könyv erénye szerinte az is, hogy ezek az emberek szeretetközösségben élnek együtt, a hét testvért pedig a szerző szinte mitologizálta. A szeretet Tompa szerint az irodalomban nehezen kimondható téma.
Visky itt bevallotta, hogy évtizedeken át lehetetlennek találta leírni az ‘Isten’ szót, mert túlságosan meghatározta szerinte az olvasatot. Idővel viszont rájött, hogy ez a szó ugyanolyan, mint a többi, sőt, tulajdonképpen egy munkaköri leírás, majd finoman és szeretettel ironizálni kezdett Isten létén és nem létén. Például, hogy Istenen kifogott a kommunizmus, hiszen az kimondta, hogy Isten nincs. Ez zavarba hozta Istent, aki azon töprengett, hogy
“ha nem vagyok, másképpen kell élnem, mintha volnék”.
Hasonlóan nehéz volt számára a ‘mi’ szó is. Legkisebb gyerekként volt ő az elbeszélő, és megpróbálta ritualizálni ezeket a testvéreket, így lettek ők Pál testvér, András testvér, Mária Magdolna stb. Olyan volt ez számára, mintha a gyerekek ellenálló szerzetesközössége lettek volna, akik megoldják a diktatúra problémáit.
Istenre visszatérve Visky hozzátette, hogy az apjától tanulta meg azt is, hogy Isten nem sértődékeny, és van humora, ahogy azt is, hogy van olyan, amikor üres az ég, mert Isten mindenhatóságába beletartozik a hiánya is. Ez a gondolat pedig Visky számára felszabadító volt.
Az 1956-os forradalom után Visky András református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, édesanyját – hét gyermekükkel együtt – kitelepítették a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe, majd a Lăteşti lágerbe. Kitelepítés című regényének alapját az otthon és az apa elvesztése, valamint a gyerekkori lágerbeli emlékei adják, melyben biblikus narratíva keveredik az elbeszélő hangján testvérei, valamint az édesanya történeteivel. 
A humorral bíró Isten képét továbbgondolva Tompa kifejtette, hogy szerinte a lelkész hős a könyv hiányzó középpontja, a könyvben pedig háttérbe húzódik az egyház. Ez alapján úgy tűnik, hogy nincs is szükség az egyházra. Visky az egyház szerepét csak ellenállóként és földalattiként tudná elképzelni a társadalmi higiénében. Szerinte egyetlen egyháznak sem szabad belerohannia semmilyen színezetű hatalom ölelésébe sem. Ennek kapcsán elmesélte, hogy a lágerben egy olyan görögkatolikus pap tartott miséket, akit tíz év börtön után sem engedtek szabadon. A pap a barakkját kápolnává alakította át, ahová vasárnaponként alig fértek be, így olyan tér volt, ami nagyon máshogy mutatta a láger viszonyait: a szabadság és az együvé tartozás tere lett belőle.
Hosszabban szóba került az apa témája, amiről Tompa felidézte, hogy a 19. századi irodalom az apákkal való leszámolás, az apagyilkosság időszaka, a 20. századi az apa hiányáé, míg Viskynél ő az apa visszaszerzését, visszaperlését vélte felfedezni. A szerző elmesélte, hogy a lágerben megtapasztalta, milyen nagy bizonyossággal hitte az anyja, hogy az apjuk vissza fog térni hozzájuk. Mindez azután történt, hogy az apja pere során az anyja az utolsó pillanatig hitte, hogy fel fogják menteni őket, hiszen semmi rosszat nem tettek - ám a diktatúrában a rossz teljesen máshogy értelmeződik, mint egyébként. Az ítélethirdetéskor végül a perbe fogottak közül az apára szabták ki a legtöbbet, 22 évet, és mindenki sírni kezdett. Visky anyja viszont azt mondta a többieknek, megszületett itt egy ítélet, de megszületett egy az égben is, és nem biztos, hogy ez a földi a valóság, úgyhogy lássuk meg, hogyan alakul. Végül igaza lett, mert az 1964-es nagy amnesztia idején az utolsók között az apját is elengedték.
“Anyám prófétának bizonyult.”
Visky számára az apja a szabadság gondolatát kiléptette a metaforából és valóságossá tette. Igaz, ezt az apja aztán kicsit erősebben fogalmazta meg, mert azt mondogatta, “ha szerencsétek van, börtönbe fogtok jutni, hiszen ott lehet önazonosnak maradni”. Itt Tompa megjegyezte, hogy Visky Ferenc, az apa, nagyon nagy hatású alak Erdélyben, Márton Áront lehet még mellé tenni.
A szerző elmesélte, hogy imádkozott is azért, hogy az apja legyen végre valóságos, zuhanjon ki a tökéletességéből. Nagy erejű volt a hazatérése is, énekelt az ajtó előtt, Ézsaiás próféta versére szerzett dallamot a börtönben: “Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyűjtelek.” Viszont megüzente előre, hogy nem akar egyszerre találkozni mindenkivel, hanem egyenként sorban, így Visky legkisebbként utolsónak maradt. Nyolcéves volt ekkor, és felidézte, hogy a lágerben hamarabb felnőttek és kegyetlenebbé is váltak a gyerekek. Amikor találkoztak, az apja kérdéseket tett fel neki, például, hogy “te ki vagy”, ami Visky szerint azért volt zseniális a részéről, mert benne volt, hogy ők ketten nem ismerik egymást, és az is, hogy vajon az apa ki ebben a kapcsolatban. Végül az apa nem tudta feltenni az összes “hideg és éles” kérdést, mert a kisfiú belerohant a karjaiba.
A szerző itt elmesélte azt, hogy félt megírni ezt a jelenetet, úgyhogy enélkül küldte el a szöveget a szerkesztőnek azzal a gondolattal, hogy ha ő nem veszi észre a hiányát, akkor így marad. A szerkesztő viszont küldött neki egy kedves levelet, pontosan megjelölve, hogy hol hiányzik szerinte egy fejezet, így nem volt mit tenni, meg kellett írnia.
Tompa végül rákérdezett arra is, hogy vajon miért nincs harag és gyűlölet a könyvben. Hova lett, ha volt egyáltalán? Visky erre elmesélte, hogy 18 évesen behívatta a Securitate, és azt mondták neki, hogy ebben az országban nem lesz karrierje. Őt ez felszabadította, mert hiszen egy diktatúrában nem kell karrier, ott a föld alá kell menni, tehát innentől szabadon élhette a világát. Visky hisz abban, hogy az ember személyes szabadságának mindig nagyobbnak kell lennie, mint a társadalmilag meghatározott szabadság, mert csak akkor tud a szabadságért küzdeni, ha elveszítheti:
“Csak szabad emberek tudnak a szabadságért harcolni.”
Az apja helyettes lelkészként ment nyugdíjba, a rendszerváltás után senki sem korrigált ezen, sőt, 1990 után visszamenőleg elszaporodtak a hősök az egyházban is. Visky viszont nem háborodik fel ezen, hiszen szerinte:
“Apámat nem lehet rehabilitálni, mert nincs mi alól rehabilitálni.”
