Amikor 1997-ben Werner Herzog világhírű német filmrendező éppen egy operát állított színpadra Japánban, egy nap közölték vele, hogy a császár magánkihallgatáson kívánja fogadni. Herzog hirtelen zavarában azt találta mondani: “Egek, fogalmam sincs, mit kezdhetnék a császárral, semmitmondó frázisokból állna a beszélgetés”. A visszautasítás miatt megfagyó, hosszú csöndben aztán valaki megkérdezte, mégis kivel szeretne találkozni, ha nem a császárral. Herzog azonnal rávágta:
Onoda Hiroóval.
Onoda Hiroo az a japán katona, aki a második világháború után még 29 évig tartotta magát az utolsó parancshoz, hogy gerillaként tartsa a japánok állását a Fülöp-szigetekhez tartozó Lubangon. Ugyan röpiratok, újságok és hangosbemondók segítségével többször próbálták értesíteni arról, hogy a világháborúnak vége, Onoda ezeket megtévesztő cselként értelmezte, és tovább bujkált a dzsungelben. Társai végül a helyi biztonsági erőkkel vívott harcokban vesztették életüket, hárman pedig több tucat helyi embert öltek meg (Herzog harminc körüli számról ír, a helyiek ötvenről beszéltek) - e tettek miatt később Onodát felmentették, hiszen társaival katonaként követték el őket. Onoda végül a sziget partjain összetalálkozott az őt kereső japán egyetemista Szuzuki Norival, aki elmondta neki, hogy a világháború majd’ harminc éve befejeződött, a sziget felett elhúzó amerikai gépek pedig a koreai, valamint a vietnami háborúba tartottak. Onoda ragaszkodott hozzá, hogy a híreket a felettese is erősítse meg, így Szuzuki a japán hadsereg segítségével a szigetre hozta (a szerencsére még élő) Tanigucsi őrnagyot. Az őrnagy felolvasta neki a megadásra felszólító parancsot, Onoda elsírta magát, majd 1974. március 9-én letette a fegyvert.
Onoda Hiroo tiszteleg, miután megadta magát 1974. március 9-én. (Getty)
Amikor Herzog végül találkozott Onodával, hamar megtalálták a közös hangot. A rendező azt írja, olyan kérdéseket tudott feltenni neki , amiket más nem - mégpedig a dzsungelről.
Herzog nagy filmjei közül kettőt is a dél-amerikai esőerdőben forgatott. A Fitzcarraldo és az Aguirre, Isten haragja főszereplői (mindkettőt a pszichopataként diagnosztizált Klaus Kinski alakította) olyan férfiak, akik eltántoríthatatlanul követik céljaikat és mások vesztesége és szenvedései árán is próbálják megvalósítani elképzeléseiket a dzsungel mélyén. Előbbi operaházat akart építtetni az esőerdő szívében, utóbbi El Doradót kereste az Amazonasban. E három alak, Brian Sweeney Fitzgerald, Don Lope de Aguirre és Onoda Hiroo között a kapocs nem egyszerűen az elmét bomlasztó, illetve a megbomló elme tükreként zöld pokollá váló dzsungel, hanem a megszállottsággal határos, vagy egyszerűen azzá kiteljesedő elszántság és akarat. Ugyan a 24.hu interjújában Herzog elutasította, hogy hősei megszállottak lennének, vonzódása ehhez a típushoz letagadhatatlan - olyannyira, hogy a Fitzcarraldo címszereplőjét sokan Herzog alteregójaként értelmezik.
Onoda történetét Herzog a Dereng a világ című első regényében írta meg, amiben a költőiség páraként itatja át a dokumentaristán megragadott tényeket. Herzog mesteri mesélő: nincs egy felesleges szó vagy mondat, letisztult tökéletességgel sűríti mindössze 112 oldalba egy ellentmondásos életszakasz krónikáját és az abból kibontakozó létfilozófiai gondolatait. Persze nem tudja letagadni filmes önmagát, hiszen már a nyitókép is erősen vizuális: “Eső. A vihar olyan messze van, hogy nem hallani a dörgést. Ez is álom. Ez is álom. Széles ösvény, balra és jobbra sűrű bozót, rothadó levelek a földön, vízcseppek hullanak alá a levelekről.
Az őserdő dermedt, türelmetlen alázattal várja, hogy véget érjen az eső nagymiséje.” (9. o.)
A könyv Onoda történetébe abban a pillanatban lép be, amikor az 52 éves katona, immár 29 évnyi gerillaküzdelem és bujkálás után összetalálkozik Szuzukival - a fiatalember ekkor annyi idős, mint ő, amikor a szigetre került. Két világ érintkezik itt egymással: vajon mit tudnak mondani a másiknak úgy, hogy két radikálisan különböző valóságban élnek? Onoda paranoid ragaszkodása a saját világértelmező narratívájához a regény egyik központi témája, az pedig már Herzog alkotói szándéka és képessége, hogy az ilyen abszurdan elpazarolt évtizedekben is megtalálja azok méltóságát. A realitás elvesztése és a téveszme valósággá válása Onoda esetében nem médianarratíva, nem közösségi médiás buborék, nem biztonságra vágyó leegyszerűsítés eredménye, hanem az önazonos kötelességtudat, a lojalitás és a szinte abszolút fizikai és mentális izoláció együttállásának közvetlen következménye. De hol az őrület határa? És mennyire segíti egyfajta józan és higgadt őrület a túlélést? Onoda a szó klasszikus értelmében talán nem is megszállott, éppen csak a dzsungelben, a mindennapos túlélésért küzdve mintegy 30 évig nem jutott eszébe más magyarázat a feje felett elhúzó amerikai gépekre, mint az, hogy még tart a háború.
Szuzukit hallgatva így Onodára élete leghosszabb éjszakája vár, hiszen ahogy azt a pszichológia már bizonyította, minél többet (időt, energiát, érzelmet, szavazatot stb.) invesztálunk egy elképzelésünkbe (a világról, emberekről, politikai pártról stb.), annál nehezebb belátni, hogy tévedtünk, hiszen a beismerés nagy fájdalommal és akár szégyennel is együtt jár. Fajsúlyos kérdésekben
egy ilyen szembesülés mélységeiben rendítheti meg az önképünket.
“Mi történt, miután ledobták Japánra azokat az állítólagos bombákat, kérdezi Onoda. Ez ugyebár 1945-ben történt, 1945 augusztusában. Japán feltétel nélkül kapitulált. A császár a rádióban beszédet intézett a néphez. Addig soha senki nem hallotta a császár hangját. Azt is közölte, hogy ő nem élő isten. Ez a kijelentés annyira elgondolhatatlan Onoda számára, hogy bizonyítéknak veszi arra, hogy Szuzuki meg akarja őt téveszteni. Újra Szuzuki szemei közé nyomja a puskája csövét.” (19.o.)
Onoda mellett elhúz a történelem, az atombomba, a koreai és vietnami háború, a holdraszállás, közben ő és társai fokozatosan megtanulnak életben maradni a dzsungelben, ahol a nedvességben rohad, penészedik, rozsdásodik minden. Herzog fejezetei villanások az időben, tusrajzhoz hasonlóan csak a hangsúlyos elemeket emeli ki: a katonák modern Robinsonként kísérleteznek, hogyan lehet kókuszolajat desztillálni, hogy karban tarthassák a fegyvereiket. Fegyvereket és lőszert rejtenek el szerte a szigeten. Rájönnek, hogyan lehet ekkora páratartalomban tüzet rakni - persze csak ködben, hogy a füst el ne árulja őket. Minden nap változtatják a szálláshelyüket, illetve a megfigyelőállásukat, hogy rajtuk ne üssön az ellenség, forralják a vizet, hogy ne legyen hasmenésük, lopott vászonnal foltozgatják az egyenruhájukat, hiszen azt kívánja a tisztesség, és időnként kitörnek a helyi településekre marhát és rizst lopni, persze csak annyit, hogy rájuk ne romoljon és ne ingereljék fel túlságosan a sziget lakosait. Hajtóvadászatot időről időre mégis indítanak utánuk, Onoda egy-egy ilyen alkalommal veszíti el mindkét társát.
Valóság és álom határa éppúgy elmosódik e közel három évtized során, ahogy a pára és az eső elmossa az időt is. Herzogot rendkívül foglalkoztatja az idő illúziója a dzsungelben (ezt feszegette már a Tíz perc: trombita című filmetűdben is, amiben egy brazíliai őslakos törzshöz látogatott el): a jelen abszolúttá válik ott, ahol mindig az aktuális lépés számít a sárban, hiszen a túlélés megköveteli a készenlét folyamatos jelenlétét. Megpihenni csak az esős évszakban lehet, amikor teljesen járhatatlanná válik a dzsungel. Az esős évszak a történetmesélés ideje, amikor létjogosultságot nyer a múlt. Onoda mondja a legtöbb történetet, ő él a legtovább.
Mindeközben kísértetté válik és mítosszá,
nemcsak a szigetlakóknak, hanem hazatérését követően Japánban is. Igaz, eltérő előjellel, hiszen a legyőzött országban a kitartás és a japán erő megtestesülése lesz.
Amikor Herzog találkozik Onodával, az idős férfi elviszi a rendezőt egy szentélybe, ahol a hazáért elhunytakra emlékeznek. Onoda nevét az ötvenes években írják fel a többi közé, mikor Japánban hivatalosan is halottnak nyilvánították, majd hazatérése után ide került a foltozott-foszlott egyenruhája is. A látogatás után hajnalig beszélgetnek.
Dereng a világ - szól a kisregény címe, és megőrzi a kétértelműségét. Hajnalodik, és végre felébredünk, és megláthatjuk a világot olyannak, amilyen? Vagy az esőerdő súlyos páratömegei mögül felderengő valóságfoltok ezek, amikből jól-rosszul megpróbálhatjuk értelmezni a létezésünket? Herzog árnyaltan ábrázolja az állhatatosság hiábavalóságait, és nála egy ember téveszméje is epikusan megrendítővé nemesedik:
“Onoda háborúja jelentéktelen a világegyetem, a népek sorsa, a háború kimenetele szempontjából. Onoda háborúja egy képzeletbeli semmi és egy álom egyesüléséből formálódott, de
Onoda háborúja, bár a semmi nemzette, lenyűgöző esemény, amelyet az örökkévalóságtól csikartak ki.” (56.o.)
(Címlapi kép: Thomas von Steinaecker - Werner Herzog - Radical Dreamer)
