50. Frida Kahlo: Napló
Az idei év egyik szenzációja volt, hogy végre megjelent magyarul Frida Kahlo teljes naplója, Szabó T. Anna fordításában. A gazdagon illusztrált, különböző színű tintával írt naplót Kahlo az élete utolsó tíz évében vezette. A feljegyzésekben szó esik férjéről, Diego Riveráról, előkerül a gyerekkora, a politikai elképzelései, az álmai és az operációk is, amelyeken át kellett esnie. A könyvet a Poket jelentette meg fakszimile kiadásban, így nemcsak a töredékes, költői szöveget, de a mexikói festőművész rajzait, firkáit, írását is láthatjuk benne. A napló pedig pont olyan, mint Kahlo híres önarcképei: szuggesztív, színes, izgalmas és sokrétegű, és minden bizonnyal azoknak is tartogat meglepetéseket, akik egyébként ismerik a művész életét és művészetét.
Szabó T. Anna ezt mesélte interjúnkban a naplóról:
„A napló Fridája néhol törékenyebb, mint a megkonstruált arcai (főleg a végletes szerelmében tűnik kiszolgáltatottnak), de tanulságos, hogy még itt is, amikor csak önmagának tartozik elszámolással, mennyire kézben tartja az életét, még csapongásában is fegyelmezett. Engem nagyon megragadott az a gyöngédség, ami a világhoz való költői viszonyából sugárzik, ahogy a szavakkal bánik, az egészen kivételes, szinte szinesztéziás élmény, a hangzással ugyanúgy játszik, mint a képein a színekkel.”
49. Szöllősi Mátyás: Szabad
Az elmúlt évek prózakötetei után ezúttal verseskötettel jelentkezett 2017 Margó-díjasa: a Szabad az elmúlt tizenöt év terméséből válogat, valamint új verseket is tartalmaz, nagy témái pedig az elindulás, az emlékezés, a természet fensége, a vágyott nyugalom. Mindegyik fókuszában valahol a szabadság található (annak minden végtelenségével és magányosságával együtt), meg persze azok akadályai, úgymint a test és a lélek felesleges erőfeszítései, a fullasztó kiúttalanság, az előre elrendelt végzet, az ösztönök szabta szűk, járhatatlan ösvények. Kritikánkban a következőt írtuk:
"De hol van akkor a kötet címében jelölt szabadság? Ki az, aki szabad? Lehetséges, hogy éppen az, aki látja mindezt, és bár változtatni nem tud rajta, felméri és rögzíti, épp úgy, ahogyan Sziszüphosz is a visszahulló kő után bámul a kötet utolsó sorában: „És csak nézem, ahogy visszahull.” Lehet, hogy a szabadság éppen ebben a nézésben rejlik, a tárgyilagos megfigyelésben, a világ történéseinek, az emberi lét megváltozhatatlan törvényeinek tudomásulvételében."
48. Bendl Vera: Majdnem negyven
Lehet az ember egyedül, ha sikeres, és elnézzük egy nőnek, hogy megrekedt a karrierje, hogyha családja van. De mi van azokkal, akik egyiket sem mondhatják el magukról? Sem a teljes családot, csak egy csonkát, sem kiemelkedő karriert, csak valami munkát, amiből úgy-ahogy megélnek. A semmiben lebegnek és néha olyan kétségbeesetten keresik a kapaszkodókat, hogy a “sikeres”, “normális” emberek szűrőjén keresztül nézve értelmezhetetlen kapcsolatokba bonyolódnak bele, mint amilyen - például - egy szeretői viszony. A korábban gyerekkönyvszerzőként ismert Bendl Vera első felnőtteknek szóló regényében nekik ad hangot: a nagy büdös semmiben lebegés állapotának, amit szeretünk átmenetinek hinni, de van, hogy nem lesz jobb. És a semminél már egy reménytelen szerelem is jobb.
47. Szergej Geraszimov: Harkivi napló
Szergej Geraszimov ukrán írót szülővárosában, az akkori orosz határtól mindössze negyven kilométerre fekvő Harkivban érte a Putyin által elrendelt háború - ő pedig azonnal írni kezdett. Ahogy a Nyugati tér blognak nyilatkozta: nem a trauma volt az oka annak, hogy belefogott a naplóba, hanem „a szorongás, ami a nagyfokú meglepetéssel és hitetlenséggel keveredett, mert errefelé senki nem gondolta, hogy ez megtörténhet”.
“A könyv nem akar más lenni, mint amit a cím sugall, leírása annak, ahogy a saját és környezeted élete egyik napról a másikra radikálisan megváltozik: a pusztítás, a halál története, amelyben az elbeszélő is alárendelt, tehetetlen áldozattá válik” - írtuk recenziónkban. Geraszimov a háború első két hónapjának történetét örökíti meg egy átlagos társasház egyik lakásából. A könyv pedig többszörösen megragadja a történelmi pillanatot, amiben élünk. Nem egyszerűen közvetlen háborús beszámoló, hanem a közösségi média korára jellemző, állandó jelen idejű, E/1 nézőpontjával átalakítja azt is, mennyit és hogyan láthat meg a háborúból az, aki nem direkt elszenvedője - mondjuk az olvasó.
Amikor ez a cikk megjelenik, Herszont ugyan felszabadították az ukránok, de a lakosság evakuálását szervezik, mert az oroszok bombázzák a várost és a folyó túlpartját is ellenőrzés alatt tartják. Herszon jelen ideje nem ért véget.
46. Fehér Boldizsár: Nem nagy ügy
A Margó-díj 2020-as elnyerése után Fehér Boldizsár tárcasorozatot indított a Könyves Magazinon Hogyan legyünk népszerűek és szerezzünk barátokat? címmel. Ebben a sorozatában már megjelent jópár novella, amelyek az idei elbeszéléskötetébe is bekerültek. A bemondásra, túlzó állításokra vagy clickbait címadásokra épülő világunkban hiperneutrálisnak számít a kötet címe, a Nem nagy ügy, de az első kötet utáni olvasói várakozásokat akarta csökkenteni. A Vak majom után sok kis történeten keresztül mehetünk mélyebbre a Fehér-univerzumban, ami ironikus, cinikus, kifordított világot, mégis szeretettel teli, és amelyben a társadalmi kapcsolatok olyanok, mintha az amerikai pszichiáter, Eric Berne Emberi játszmák című, méltán fontos és kikerülhetetlen könyvének őszinte verziója lenne. “Fehér Boldizsár viccesen és okosan, mégis érdekes kérdéseket felvetve mesél történeteket különböző emberekről és kapcsolataikról, helyzetekről és megoldásokról, miközben felvállalja, hogy ebből a könyvből az olvasó ugyanúgy nem tanul semmit, ahogy a novellák főhősei saját eseteikből, mert nem mindig a tanulás vagy az okulás a cél, hanem a szembenézés, hogy lássuk magunkat bénának, esetlennek, átlagosnak” - írtuk a kritikánkban, és most sem gondoljuk máshogy.
45. Kun Árpád: Takarító férfi
Mitikus elemekkel gazdagított, zavarba ejtő önéletrajziság és a jólétben is megélt kiszolgáltatottság jellemzik Kun Árpád regényét, amely annak ellenére reflektál a férfi-női szerepekre, hogy az egyáltalán nem célja, és úgy kreál mitologikus hősöket, hogy közben a hétköznapok banalitásáról beszél - írtuk a Takarító férfiról recenziónkban. A könyv felütése egy baleset - “a kanyarban az életem végére értem” -, amiből a főhős nem a hétköznapok sokszor részletesen kifejtett banalitásába, hanem
egyfajta önmitológiába menekül:
magát is mitikus és örökösen gondoskodó Apaként írja le, aki a szendvicskészítés időtlen és folyamatosan ismétlődő szertartásos tevékenységében ölt testet, de felépít egy másik mitikus - vallásalapító - karaktert is, egy Justin nevű haiti bevándorlót, és kettejük szemérmes, mégis erős érzelmi köteléket mutató barátsága lesz a könyv vezérfonala. A két férfi főszereplő egymást tükröző viszonya miatt igazán érdekes a kötet, emiatt és a plasztikus szimbolikával felépített önmitológia miatt gondolhatja az olvasó, hogy valójában mégsem csupán Kun Árpád hétköznapjainak egyszerű megfigyelője, hanem a valóságot használja a szerző arra, hogy elmeséljen egy történetet barátságról, gondoskodásról, hitvesztésről, kiszolgáltatottságról, a hétköznapok banalitásáról és hegyomlásként bármikor és kiszámíthatatlanul a nyakunkba szakadó drámáról.
Itt bele is olvashatsz a regénybe, a szerzővel készült korábbi interjúkat pedig itt találod.
44. Peer Krisztián: Bizony
A 42 című kötet megjelenéséig nem is néztünk azzal szembe, hogy mennyire hiányoznak Peer Krisztián versei. A 2017-es kötet után két évvel érkezett a Nem a sajátod, és idén megjelent a Bizony, ami tele van erős versekkel, szomorú belátásokkal és sok-sok elviselhetetlen alkotói kérdéssel. Peer amikor verset kezdett írni “az volt a közmegegyezés, / hogy a szerző halott”, és saját élettörténetén keresztül odáig jutott, hogy igenis fontos költészeti játék az, ahogy a szerzői én különböző szűrökön keresztül, de visszaérkezik a versekbe. Írás, alkohol, gyógyszerek, álmatlanság, kapcsolatok és a kert ügyei mellett egyszer csak ott találja magát az olvasó a legalapvetőbb kérdésnél, hogy mégis mi a helyzet a verssel, a művel vagy úgy a költészettel egyáltalán. “Ha költő vagy, az már egy fél vers önmagában, / a többi meg jön magától, mert jönnie kell” - írja a Más tolla című versében, mert Peer mindent kitesz az asztalra, mert ha ő mondja, az költészet. Sokszor erős a hang, néha dühös, csalódott, magányos, mert Peer őrülten ragaszkodik a saját és versei sebezhetőségéhez. Az egyik versben azt írja, hogy “Legyen az eltűnésem az ébresztő pofon. /Ilyen vagyok, ismersz, / minél közelebb állsz hozzám, / annál durvábbnak kell lennem veled viccből. / Emlékeztetni rá, hogy miért szeretsz.” A Bizony című verseskötet újra arra emlékezteti az olvasót, hogy minden kendőzetlensége, provokációja és durvasága ellenére miért lehet szeretni Peer költészetét.
43. Czakó Zsófia: Szívhang
“A Szívhang egy nő lendületes sodrású, őszinte belső monológja a gyászról, a kiszolgáltatottságról, a kontroll elvesztéséről, majd ennek visszaszerzési lehetőségeiről, illetve lehetetlenségeiről - mindezt egy olyan élethelyzetben, amikor az intézményi rendszer, a trauma és a mindent jobban tudó ismerősök is alárendelt pozícióba taszítják őt” - írtuk kritikánkban Czakó Zsófia könyvéről, aminek tervével 2021-ben a Mastercard® Alkotótárs ösztöndíj egyik első nyertese volt.
Mint az Czakó számára kiderült, a vetélés sokkal gyakoribb, mint hisszük (4-ből 1 az arány), és a szerző ismeretségi körében is többen átélték, a regénye előtt mégsem került köztük szóba. “Kinek beszélnénk erről?” - tette fel a kérdést a kötet bemutatóján a nyári Margón. Az erősen önéletrajzi ihletésű kötet olyan kérdésekkel foglalkozik, mint hogy hogyan mondható el, mit jelent átélni a vetélést. Mit jelent egy gyerek elvesztése annak, aki várta, és annak, aki nem? Kiállják-e a valóság próbáját a sztereotípiáink anyaságról, társadalmi hátterekről, testi és lelki folyamatok egymásba gubancolódásáról akkor, amikor egy nőnek be kell feküdnie a nőgyógyászati patológiára? A könyvbe itt tudsz beleolvasni.
42. Háy János: Völgyhíd
2000-ben jelent meg a Völgyhíd című elbeszélés a Közötte apának és anyának, fölötte a nagy mindenségnek című kötetben. Ez a kötet ennyi év távlatából fordulópontot jelentett Háy János prózaírói útján: a Dzsigerdilen és a Xanadu is történelmi regények voltak, az említett elbeszéléskötet viszont új hangokat és kérdéseket nyitott meg, aminek eredményeit már láthatjuk. 2022 őszén jelent meg Völgyhíd című regény, aminek középiskolai szereplői szeretnek, csalódnak, keresik a jövőképet és próbálják megérteni, mit nyernek, és főleg mit veszítenek a felnőtté válással. A veszprémi Szent István völgyhíd az öngyilkosság egyik szimbólumává vált, tíz éve emiatt be kellett kamerázni. A történet nem véletlenül nem hagyta nyugodni az írót, aki az elbeszélés után még színdarabot is írt belőle: dühös elbeszélése a fiatalságról és a lehetőségekről ugyanúgy szól, mint a felnőtté válás megalkuvásairól, árulásairól. Péter, Zsófi és Deda egymást is alakító karakterei azt a kamasz generációt jelenítik meg, amelytől a felnőttek elvettek mindent, pontosan ugyanúgy, ahogy ez a klíma- vagy diáktüntetéseken is látszódik.
41. Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete
Hordozhatjuk-e magunkban a családi múltat akkor is, ha nem tudunk róla semmit? – ez a központi kérdése Elif Shafak regényének, amely a transzgenerációs traumák problémáját a fák történetein keresztül magyarázza el nekünk. Az Eltűnt fák szigete számos jelenleg is fontos és aktuális témát sűrít magába, megjelenik benne többek közt a háború, a társadalmi megosztottság, a klímaválság és a kivándorlás problematikája is, a történet fókuszában azonban mindvégig a múlt feltárásának és feldolgozásának elkerülhetetlensége áll. A regény Ciprus történelmének egyik legvéresebb időszakát dolgozza fel. A szigetet 1974-ben szállták meg a törökök, a hadsereg több tízezer embert űzött el az otthonából, sokakat pedig megöltek, megkínoztak, megerőszakoltak. Ciprus ezt követően kettészakadt, azóta is az úgynevezett Zöld vonal választja el a sziget lakóit. Elif Shafak regényében egy török és egy görög fiatal szeret egymásba ebben a megosztó és tragikus történelmi időben.
Kritikánkban ezt írtuk a könyvről:
„Az eltűnt fák szigete más kontextusba helyezi az ember szerepét a Földön, és megmutatja, hogyan működik az ökoszisztéma önvédelmi mechanizmusa, hogy milyen hálózatot alkotnak és mennyi tudás van a minket körülvevő növényzetben, és hogy milyen szerepe van az emlékezetnek az élet fejlődésében. Közben pedig a regény a sajátos szerkezetével és elbeszélési technikájával arra is rávilágít, hogy a valóság sohasem fekete-fehér, nem demarkációs vonalak választják el az igazat a hamistól, hanem az igazság egy rizóma, nézőpontok sokféleségéből áll össze, amelyek – akárcsak a növények gyökérzete a föld alatt – összetett módon kapcsolódnak egymáshoz.”
Olvass bele ITT!
