Ha meg kéne fogalmazni, hogy miről szól A majom szeme, azt mondhatnánk, a hatalommal való visszaélésről, a morális iránytűk elvesztéséről, a manipulációról, a boldogtalanságról, valamint arról a pillanatról, amikor egy bántalmazó kapcsolatban és/vagy egy elnyomó rendszerben élő embernek egyszer csak felnyílik a szeme. A regény a köré a motívum köré szerveződik, amely után a címet is kapta: a majom szeme egy híresen kegyetlen és beteg állatkísérletre utal, amely a valóságban is megtörtént. Robert White a 70-es évek elején fejátültetési kísérleteket végzett majmokon. Az egyik majom a műtét után magához tért és megrázó fotók készültek róla, amelyek ma is elérhetők az interneten. Ezeken a fényképeken az állat egy pillanatra kinyitja a szemét, tudatára ébred és szembesül azzal, ami vele történt, aztán utol is éri a végzete. „A fotót dr. Robert White csapatának egyik tagja készítette azt követően, hogy 1970-ben végrehajtották az első olyan sikeres fejátültetést, ahol a majom a beavatkozást követően pislogni és mozogni is képes volt. Sőt, ahogyan a képen látszott, érzékelte is a környezetét, a tekintete szinte emberi érzelmeket tükrözött” – olvashatjuk a könyvben, amelyet ez a kép egyfajta központi szimbólumként kísér végig.
A majom szeme egy mozaikosan felépített, a közeli jövőben játszódó történet, amely azokat a folyamatokat gondolja tovább, melyek jelenleg is zajlanak.
Nem sci-fi tehát, hanem inkább egyfajta kórkép, amely megmutatja, hogy a társadalmi olló szétnyílása, az energiaválság, a személyi kultusz, a központosított hatalom és a propaganda hova vezethetnek a 21. században egy olyan elszigetelt, kelet-európai országban, mint amilyen Magyarország is. Ebben az elképzelt jövőben nem a NER uralkodik, hanem az ahhoz kísértetiesen hasonlító EÖK (Egységes Össznemzeti Kormányzóság), vagy más néven az Egység, amely egy polgárháború után jött létre, és amelynek fontos pillére az ideológiai nevelés, az oligarchák kitömése pénzzel és a rendszerrel egyet nem értők elhallgattatása. Ebben a jövőben a társadalom végképp két részre szakadt, a gazdagabb negyedekben a kormányközeli emberek élnek, míg a szegények veszélyes és lezüllött szegregátumokba szorulnak. A jólét csak felsőbb rétegeknek biztosított, de még nekik is számolniuk kell a gyakori áramkimaradásokkal, a kevés melegvízzel és az áruhiánnyal. Elégedetlenkedés azonban nincs, helyette szoros megfigyelés, átvilágítás és állami trollok vannak, valamint egy köpcös, paranoiás kormányzó, aki mindenről egy személyben dönt. Ennek a társadalomnak a képe azonban csak apránként, fokozatosan tárul fel a regényben, a fókuszban ugyanis a szereplők élete és mindennapi drámái állnak, a berendezkedés abszurditásait ezen a ponton az emberek már megszokták és normálisnak fogadták el.
A nemzedékről nemzedékre öröklődő sérelmekről, a hatalommal való visszaélésről, valamint a tudatátültetés és a manipuláció kérdéséről is szó esett tegnap a Margón, Tóth Krisztina legújabb regényének bemutatóján.
A történet két főszereplő és az ő kapcsolatuk köré szerveződik, de több karakter szemszögét is megismerjük a regény folyamán, amelyből így végül kirajzolódik két traumákkal terhelt családtörténet is. Az egyik központi szereplő egy középkorú nő, Giselle, aki a rendszerrel járó kompromisszumokat felvállalva a központosított Új Egyetemen tanít (amelynek fő koncepciója, hogy a tanulás a teljes felejtéssel kezdődik, és amelynek hallgatói vállalják, hogy csak állami fenntartású intézményben dolgozhatnak). Giselle boldogtalan házasságban él és egyfajta életközépi válságban szenved, ráadásul egy rejtélyes alak követi őt, bármerre is megy a városban, ezért is fordul pszichiáterhez, aki a könyv másik főszereplője. Dr. Kreutzer Mihály eleinte biztonságot sugárzó, kompetens szakemberként tűnik fel, akinek persze szintén megvannak a maga problémái: egy válás közepén van, éppen elveszítette az édesanyját és egy gyerekkori feldolgozatlan veszteség is kísérti. Fokozatosan azonban kiderül, hogy ennél sokkal nagyobb bajok is vannak vele.
A majom szeme rafinált könyv, amely lépésről lépésre adagolja az információkat és ezáltal végig fenntartja a feszültséget.
Tóth Krisztina puzzle-szerűen építette fel a történetet, amelyből fokozatosan tárul fel mind a rendszer, mind pedig a szereplők múltja. Ennek azért is van jelentősége a regény szempontjából, mert a múlt, pontosabban a fel nem dolgozott múlt kísérti az összes szereplőt és az egész országot is (ahogy erre Tóth Krisztina maga is utalt a könyv margós bemutatóján). „A fákat el kell ültetni, a halottakat meg el kell temetni. De a múlttal mit kell csinálni? Hová tegye azt a sok évet? El lehet-e zárni valahová, vagy legalábbis lelakatolni szorosan, hogy ne nyílhasson ki az idő ajtaja, ne borulhasson ki semmi a mélyből a legváratlanabb pillanatokban?”
A majom szeme a társadalmi manipulációról szól. A könyv főhőse egy pszichiáter, aki meglehetősen abuzív kapcsolatban van a pácienseivel, és aki szabad kezet kap egy nagyszabású kísérlethez. Olvass bele!
A mikro és makro szint egyébként mindvégig tükröződik egymásban a regény folyamán, amennyire bizarr a pszichiáter és a páciensei közti kapcsolat, ugyanolyan beteg a hatalom és a polgár közti viszony is, és végig ott lebeg a veszély, hogy bárki bármikor a rendszer áldozata lehet. A könyv a mozaikos szerkezetével sokféle példát felmutat egyébként arra, hogy milyen életet lehet élni egy ilyen társadalomban: látjuk a szegregátumban élők perspektíváját, a kimerült egészségügyi dolgozókét, látjuk a propagandától agymosottá vált idős nénit, a fásult egyetemi tanárt, a kormányközeli tanácsadót, a bántalmazó kapcsolatból kilépni próbáló embereket és azokat is, akik inkább elhagyták az országot. Ezek a sorsok és nézőpontok pedig újabb és újabb fénytörésekben kerülnek elénk a könyv folyamán, amelyre Tóth Krisztina egy írói játékkal rá is erősített kicsit: az egyes történetekben vastaggal szedett kiemeléseket látunk, amelyek később más kontextusban, fejezetcímként térnek aztán vissza. Ez a megoldás minket, olvasókat is arra késztet, hogy bár ugrálunk az egyes szereplők nézőpontjai, valamint a múlt és a jelen egyes darabkái között, azért
közben keressük a kapcsolódásokat a töredékekben, azokat a közös motívumokat, amelyet az egyes történetszálakban más-más értelmet nyernek, újabb és újabb jelentésekkel bővülnek.
Ilyen motívum például a karácsonyfa, amely így vagy úgy, de szinte minden szereplő történetében felbukkan, és mindig kicsit mást jelképez. Az egyik cselekményszálban a gyász szimbóluma, a másikban egy kapcsolat széthullását jelzi, a harmadikban pedig az otthonteremtés kulcsa lesz. Ilyen apróságokkal, szimbolikussá váló hétköznapi tárgyakkal és eseménysorokkal egyébként tele van a regény, jellemző módon ezek köré szerveződnek a legtragikomikusabb jelenetek, amelyek mögött egész emberi drámák húzódnak meg, mégis tele vannak humorral. Ilyen például, amikor a pszichiáter rátalál halott édesanyja össze-vissza vergődő testére a bekapcsolt masszázsfotelban, vagy amikor Mihály felesége, Petra kivonszolja a lakásból és az erdőben ülteti el a mindig is gyűlölt műfenyőt, vagy amikor Kreutzer doktor egy ikeás ágyat próbál egyedül összeszerelni az új lakásában, de kifognak rajta a makacs rugók.
Tóth Krisztina második regénye, A majom szeme leginkább ezekben a hétköznapi jelenetekben erős,
de izgalmasak a karakterrajzok is, főként az összetettségük miatt, tekintve, hogy nincsen olyan figura a könyvben, aki egyértelműen pozitív hős lenne, vagy aki feltétel nélkül kiváltaná az olvasói szimpátiát. De lenyűgöző az is, ahogyan a végén a kis puzzle-darabokból végül összeáll a történet, és világossá válik, hogy mennyire kidolgozott és átgondolt kompozíció rejlik a könyv mögött. A bántalmazás viszonyrendszere végighúzódik az egész történeten, ott tükröződik az összes történetszálban és a háttérben, a hatalom működési mechanizmusában is. Nekünk, olvasóknak pedig minden egyes nézőpontot és minden múltdarabkát meg kell ismernünk ahhoz, hogy végül – ahogyan a fejátültetett majomnak – nekünk is felnyílhasson a szemünk, és egy pillanatra az éppen velünk zajló kísérlet mélyére lássunk.
