Visky András: Van, amikor az Isten egy elveszett gyermek

Visky András: Van, amikor az Isten egy elveszett gyermek

Az 1956-os forradalom után Visky András református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, édesanyját – hét gyermekükkel együtt – kitelepítették a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe, majd a Lăteşti lágerbe. Kitelepítés című regényének alapját az otthon és az apa elvesztése, valamint  a gyerekkori lágerbeli emlékei adják, melyben biblikus narratíva keveredik az elbeszélő hangján testvérei, valamint az édesanya és a család hű segítője, az önkéntes fogságot választó székely nő történeteivel.  A regény egy megrendítő történelmi helyzetben mesél egyfelől a kitelepítésről, száműzöttségről és a semmiben lebegésről, másfelől a család, a szeretet és a gondviselés megtartó erejéről. Szabadságról, elveszettségről, Isten arcairól és az egyházak történelmi felelősségéről is beszélgettünk.

Fotó: Valuska Gábor

Laborczi Dóra | 2022. szeptember 20. |
Visky András
Kitelepítés
Jelenkor, 2022, 439 oldal
-

Amennyire ismerem az életművét, az édesanya karaktere, az apára várakozás, a kitelepítés és a vándorlás versek, drámák formájában folyamatosan visszatér, egy kicsit archaikus, drámai – ha úgy tetszik –, liturgikus hangon. Hogyan bomlott ki mindebből ez a regény? Miért érezte úgy, hogy ezt a történetet ebben a formában is szavakba kell önteni?

Nyilvánossá kell tennem azt, hogy minden eddigi könyvem és kísérletem tulajdonképpen tanulási folyamat volt, és minden ehhez a könyvhöz vezetett. Ennek a történetnek a formáját én már húsz évvel ezelőtt elkezdtem keresni, ugyanis 

teherként nehezedett rám, hogy ha már íróvá lettem, ezt a könyvet kell megírnom.

Nincsen magyar gulágregény, nehéz is lenne ilyet írni, hiszen Magyarország nem akkora méretű, hogy itt a szovjet típusú gulág létrejöhetett volna. Esterházy írja a kitelepítés-szövegeiben, a Harmonia Caelestisben, de aztán a tüneményes Márk változatban is, hogy el lehetett jönni Pestre a kitelepítésből, és akár egy étteremben el lehetett költeni egy vacsorát, és aztán titokban visszalopózni. Számunkra Romániában ez nem volt lehetséges. Itt ezer kilométerről van szó. A Szovjetunióban meg sok ezer kilométerről. Valódi fogságot jelentett, és valódi gulág körülményeket, foglyok által – első nemzedékes foglyok által – megépített barakkokat, kényszermunkát, és elképesztően sok véres történetet. A gulág-szövegek között Varlam Salamov írásai kerültek hozzám a legközelebb. Tulajdonképpen még közelebb, mint Szolzsenyicinnek A Gulag szigetvilága. Egyszóval az én utam ehhez a különös formájú regényhez vezetett.

-

Ez egy nagyon személyes szöveg, az olvasót is mélyen megérinti, de közben politikai, történelmi kontextusból is nagyon érdekes. Az irodalmi hatásokon túl mennyire játszottak szerepet a megírásban és a megjelenés idejében más – társadalmi vagy politikai – olvasatok?

Amikor már nagyon közel álltam a regény végéhez, fölvetődött, hogy mi is lehetne a címe. Volt egy változat, amiről sejtettem, hogy a kiadó nem lesz boldog tőle, mert elvonttá teszi a könyv tárgyát. Ez a cím pedig Deo lett volna. Ami az egyik alfejezetnek a címe lett. Ugyanis a román nyelven a D. O. rövidítést deónak ejtették és mi a deósok voltunk.

Tehát az Istennel való megjegyzettségnek tulajdonképpen a regénye ez.

De közben az történt, hogy a szomszédunkban kitört az ukrán háború, a közvetlen közelünkben, és egyszer csak láttam a vonaton ezeket a nagyon fiatal anyákat két-három kicsi gyermekkel. Láttam ezeket az elűzötteket és kitelepítetteket. És akkor megfogalmazódott bennem a vonaton, hogy a kitelepítés egy univerzális állandó. Kitelepítenek bennünket önmagunkból, a saját intimitásunkból. Nagyon sokat „segített” a demokrácia megingásának az érzete, ami már egy korábbi megérzésem volt. Chicagóban ért ez a felismerés. A nyilvánosság előtt el is mondtam egy beszélgetésen az egyik színházban, hogy úgy érzem, hogy ha vágyakoztok a cenzúra után, az már akkor itt is van. És be is köszöntött ez a cenzúra utáni vágy, amit nem egy uralom, politikai uralom gyakorol tulajdonképpen a szó klasszikus értelmében, mint ahogy cenzúrahivatalok működtek régebben.

Most mindannyian egy személyes cenzúrahivatallá lettünk.

A cenzúrát különböző ideológiai körök gyakorolják és megbélyegző módon viszonyulnak a különböző kijelentésekhez. Megéreztem a szabadságvesztésnek, vagy a szabadság elhárításának ezt az emberi vágyát, hogy mindig csak rövid ideig akarunk szabadok lenni, és aztán megrémülünk. Szorongani kezdtünk, hogy a szabadság tulajdonképpen egy nagy és kockázatos, nem pedig egy kényelmes projekt. A diktatúra pedig egy kényelmes projekt.

Margó
Visky András Kitelepítés című könyvéről október 16-án 19:00-tól Tompa Andrea beszélget a szerzővel a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron. 

A keresztényeket – önöket is – húsbavágó módon érintette akkoriban a cenzúra. Látszólag ennek az ellentétje a mai egyházpolitikai helyzet abból a szempontból, hogy akkor elnyomott, üldözött szerepben voltak, most pedig a szövetséges szerepében, de az egyházak narratíváját mindkettő ugyanannyira meghatározza. Nem igazán lehetnek kétségeink afelől, hogy az egyházak, az egyházvezetés is benne volt valamilyen módon ezekben a hatalmi játszmákban, tehát hogy kollaborált. Ez az édesapjának a kitelepítésében, vagy az önök sorsának az alakulásában mennyire játszott szerepet?

A mi kitelepítésünk is, de az apám pere bizonyíthatóan az egyház javaslatára kezdődött el.

Az édesapja karizmatikus vezető volt egy keresztény ébredési mozgalomban. Politikailag veszélyesnek tartotta az egyházvezetés az ő működését?

A kettőt – a kitelepítés politikai és egyházi vonatkozását – nem lehetett elválasztani egy éles diktatúrahelyzetben.

Apám azt hirdette, hogy az egyház ne fogadjon el anyagi támogatást egy magát ateista államnak nevező szervezettől, aminek a politikai célkitűzése az, hogy felszámolja a vallási intézményeket.

A saját szabadságát úgy őrizheti meg, ha föld alá kerül, és földalatti egyházként működik tovább. Bíznia kell abban, hogy meg fog maradni, mert nagyobb felelőssége annál, hogy a hívekre figyeljen, nem lehet. Érthető, hogy az '50-es években ez tulajdonképpen nyílt szembenállásnak számított az akkori politikai berendezkedéssel, de nyílt szembenállás volt azokkal a békepapokkal is, akik tulajdonképpen – nem akarok egyébként rosszat mondani róluk semmiképpen sem – megpróbálták ennek az intézményi berendezkedésnek az életét biztosítani. Annyiban, persze, lehet kritikailag viszonyulni a békepapsághoz, hogy valahogy mindig hatalmi pozíciók is jártak vele, ami gyanússá teszi ezt a dolgot. Az egyházat mindig a saját intézményein keresztül lehet kézben tartani, és ebben a folyamatos halálos ölelésben él mindaddig, ameddig az uralmi berendezkedése leképezi a politikai uralmi berendezkedést.

-

Az az uralmi őrület, ami az egyházunkban például akkor dúl, amikor püspököt választanak… Egy ilyen kampány semmiben nem különbözik egy politikai kampánytól.

Azt értem, hogy apámék kényelmetlenek voltak az egyház számára, de hogy '90 után miért maradt el a rehabilitálásuk, az felfoghatatlan is számomra. Ez nagyon sok mindent elmond arról, hogy a múlttal való szembenézésnek mekkora deficitjében élünk, és a múlt alatt én nemcsak a kommunista múltra gondolok, hanem a holokausztra is.

A könyv elején van szó erről az ébredési mozgalomról, melynek következtében a kollektivizálás kellős közepén egyszer csak az egész falu úgy dönt, hogy mostantól Jézus lesz itt a főnök. Miért jelenthet a hitre jutás nagy kockázatot a hatalmi berendezkedések szempontjából?

Azért, mert 

a hit egy lebegő állapota a léleknek, amikor megszűnik a veszélyérzet.

Olyan erős ez az élmény, ami éri az embert. Egyébként ez Nyüveden történt és jegyzőkönyv is született az esetről. Megtaláltam ezt a jegyzőkönyvet, nagy örömömre. Beszögezték a templom ajtaját, az le is van írva a jegyzőkönyvben, hogy hogyan. Persze, hamarosan onnan is el kell költöznünk. Most hirtelen azon kell elgondolkodom, hogy én akkor már megvoltam-e.

Édesapja bebörtönzésekor kétéves sem volt még. Ezeket a kötetben is szereplő, régebbi történeteket családi legendáriumból vagy jegyzőkönyvekből rakta össze?

Jegyzőkönyvekből és családi legendáriumból. Azt hiszem, akkor már meglehettem, de nagyon kicsi voltam. Péter testvérem, aki lelkész lett, ő biztosan megvolt már akkor.

Ez a lebegő állapot, amit említett, visszakapcsol a szabadság kérdéséhez és ebből megint kettő kérdés is adja magát. Egyrészt, hogy önnek személyesen mit jelent a szabadság, másrészt pedig, hogy mennyiben lehet szabad az intézményes kereszténység, hit vagy egyház?

A börtönnek vagy egy ilyen gulág állapotnak nagyon fontos és nagy áldásai vannak. Az én esetemben az a megajándékozottság, hogy nekem 

soha nem volt esélyem semmiféle karrierre. És ez valóban szabaddá teszi az embert,

mert nem mérlegeli azt, hogy milyen kompromisszumokat kell megkötnie ahhoz, hogy előre menjen. Egyszer próbáltak nyitni felém, mikor egyetemista voltam, és felajánlották, hogy párttag legyek.

Tehát ez a kívülállás, a kirekesztettség, a kivándorlás végigkísérte aztán az egész életét?

Igen, ez egy underground létmód, aminek persze megvannak a maga következményei, például, hogy az ember akkor is megtartja ezt az ellenzékiségét, vagy ezt az underground mivoltát, amikor egyébként szóba is lehetne állni az uralmi oldallal. Csak ez nekem nagyon nehezen megy.

Ami az intézményesült egyházat illeti: nem látok magam előtt jó történeteket. A legtöbb egyházi elöljáró azzal lép fel a püspöki székbe, hogy ezt az uralmi szerkezetet meg fogja szüntetni. És aztán még erősebb hatalmi integrációk jönnek és jöttek létre az elmúlt időszakban is. Ezt én távolságtartóan tudom szemlélni, nekem ezek már egyáltalán nem fontosak. Beszélgető szituációban vagyok hatalmi emberekkel, de nem hatalmi tényezőként tekintek rájuk.

Például a gyülekezetben, amihez tartozom, jól érzem magam.

-

Ez az a gyülekezet, ahol a testvére a lelkész?

Igen, igen. Most éppen ez az, de azért érzem jól magam, mert egyáltalán nem tudok másra tekinteni, mint azokra az emberekre, akik ott körülvesznek, vagy arra a tizenöt-húsz ukrán anyára és gyerekeikre, akik ott vannak, és a közösség foglalkozik velük. Ez a mindennapisága tetszik nekem a gyülekezeti létnek.

Tehát a szabadság alatt én mindig az uralmi megkísértések elhárítását is értem.

A szabadság az abban a formában is előjön a könyvben, ahogyan a gyermek a maga valóságát megéli. Az, hogy a gyerek nem úgy éli meg a legvéresebb időszakokat, ahogyan a felnőttek – tehát, ahogyan az elvárható lenne egy szenvedéstörténetben – más láger- vagy holokauszttörténetben is előkerül. Milyenek voltak a lágerhétköznapok gyerekként? Mi jut az eszébe elsőnek ezekről az időkről? A legelső emlékei ide vezetnek?

Igen, tulajdonképpen. Azt hiszem, hogy a világhoz való viszonyomat ez alapozta meg. A várakozás az apa után, akit nem ismerek, tudatosan nem ismernek. Érintéseire emlékezhet vagy emlékszik a testem. És a folyamatos éhségérzetre, hogy kellene valamit enni. Erre a folyamatos fizikai éhségre. Ami mélyen beleivódott a lelkembe, hogy az anyám, amikor ereje volt hozzá, akkor nagyon szépen, finoman és nagy érzéki zsenialitással ritualizálta a hétköznapjainkat. Voltak közös olvasások, közös éneklések. Kivitt bennünket, Pétert meg engem – ez nincs benne a regényben –, járt velünk egyet, és közben találtunk egy falevelet. Arra a falevélre írtunk egy levelet az apámnak. Azt föltettük valahova, hogy azt majd a madarak elviszik neki, így leveleztünk az apámmal. Másnap mentünk, valóban nem volt ott a levél, mire megnyugodtunk, hogy tényleg elvitték a levelet neki. Arra is emlékszem, hogy állandóan álmodoztam. Kint voltam a barakk előtt, játszottam, majd egyszer csak befutottam, és mondtam, hogy jön apa! 

Ha jött valaki távolról, akkor én mindig az apámat láttam benne,

akit egyébként a fényképeken is alig tudtam felismerni. Arra is nagyon jól emlékszem, hogy a nagyobb testvéreimnek a lágeriskolába kellett járniuk, és az kezdetben nagyon-nagyon nagy szenvedés volt.

Azért, mert nem tudtak románul?

Nem tudtak még románul, emiatt nagyon súlyosan megalázták őket, igen. És ez nem érthető számomra, hiszen utánanéztem annak, hogy ki volt a tanító néni – ő is kitelepített volt. De voltak ilyen megfelelési kényszerek is. Abban reménykedtek egyesek, hogy hamarabb hazaengedik őket, amennyiben valamiféle lojalitást fölmutatnak. A Lăteşti lagerben meg is alakult egy kommunista pártszervezet. Abból is érezhető volt, hogy talán elengednek bennünket, mert gyakoribbá váltak az átnevelési programok. Filmeket vetítettek nekünk a szocializmusról, akkor még egyébként szovjet filmeket is, mivel csak később következett a szakadás Románia és Szovjetunió között, már a Ceauşescu-korszakban. Mi még a Gheorghiu-Dej idejében vagyunk. Arra emlékszem, hogy voltak fogolytársaink, akik előttünk már hosszú időket töltöttek, akár tíz évet is a legszörnyűbb romániai börtönökben, mint Szamosújvár – édesapám is Szamosújváron volt –, Enyed vagy Máramarossziget, ezek szörnyű helyek voltak.

Emlékszem, hogy bizonyos fogvatartottak a táborban a régi rendszer politikai elitjéhez tartoztak. Egyébként a Lăteşti erről is volt híres, hogy valami miatt oda koncentrálódtak a legizgalmasabb nevek. Ott volt a korábbi miniszterelnök, Antonescu marsall a felesége, Marie Antonescu. A férjét közben már kivégezték. Elképesztő történetek koncentrálódtak oda.

Megjelent ott ez a hétgyermekes család: az anya, aki nem tud románul és a gyerekei, akik értelemszerűen nem tudnak románul, és a lágerben elkezdenek segíteni rajtunk úgy, hogy órákat adnak nekünk.

-

Román órákat?

Igen, többen is bölcsészek voltak és román órákat tartottak nekünk, de aztán matematika órákat is. A könyv gerincén az az ’56-os diák szerepel, akit Aurélnak hívnak, róla egy egész fejezet szól a könyvben, és itt van a borítón, a két nővéremmel. Neki az volt az ambíciója, hogy az én testvéreim legyenek a legjobb tanulók, és a legjobb tanulókká is lehettek a lágeriskolában. Emlékszem rá, hogy matekra és román nyelvtanra tanította őket. Én állandóan ott sertepertéltem körülöttük, ezért én is megtanultam verseket, például Eminescu-verset már gyerekként románul. Akkor mondtam azt az anyámnak, ami a családi legendárium része lett, hogy ne sírjon, mert én megírom mindazt, ami történt velünk. 

3-4 éves koromban tudtam, hogy nekem ez a feladatom, de csak most jött össze.

Az anya karakterén keresztül, de az egész történet fölött ott lebeg a gondviselés, tehát az olvasóban folyton motoszkál a kérdés, hogy nem történtek nagyobb bajok, egyáltalán: hogyan élték ezt túl? Jönnek-mennek az udvarlók, aztán történik az édesanyjával nagyobb trauma is, mégis sok ponton az ember nem érti, hogy hogyan nem lett ebből nagyobb baj? Vagy ez csak az ön olvasata, mert a gyermeki emlékezet másképp rakja össze a dolgokat, mint a felnőttek, és valójában nagyobb volt a baj?

Azt hiszem, hogy nem csak az én olvasatom.

Senki nem érti a családban, hogy nem történt nagyobb baj.

Ennek az egyik magyarázata az, hogy megjelenik a családunkban egy angyal, a Márika, akit mi Nényunak szólítunk, és aki eldönti, hogy velünk jön. Nem akarták engedni, mert nem lehetett, nem szerepelt a kitelepítendők listáján. Ragaszkodott hozzá, hogy velünk jöhessen. Így bevittek minket a nagyváradi Securitate pincéjébe. Pontosan tudtam egyébként, hogy hol van ez a hely, meg is néztem. Sőt, Péter testvéremet középiskolás korában ott meg is verték. Nem a pincében, hanem a pince felett. Ennyire összeérnek a történetek.

Az öccsét később is a Securitate verte meg itt?

A Securitate verte meg. Ez közvetlenül az érettségi előtt történt. Annak, hogy megverték, nincs nyoma, de annak van, hogy behívtak bennünket. Pont mikor én betöltöttem a 18. életévemet, behívtak mindkettőnket. Péter azt a döntést hozta, hogy minden választ, mindent elhárít. Ez felbőszítette az őrnagyot, jól emlékszem rá egyébként. Alkoholista volt, ez mutatja, hogy érzékenyebb ember volt egyébként. Voltak az apámmal nagyon izgalmas beszélgetései. Az egyház temette el ezt az embert a '70-es évek végén vagy a '80-as évek elején.

-

Márikára, Nényura térjünk vissza még egy kicsit, illetve az ő szerepére a túlélésükben.

Igen, ő egy angyal, aki velünk jön a kitelepítésben. Ő ment el az ikrekért – mert a kitelepítéskor rokonoknál voltak –, és hozta utánunk a táborba. Akkor ott is konstatálták, hogy ő egy szabad ember, és azt mondták, hogy három hónapot maradhat. De Románia nagy előnye, hogy az adminisztráció nem működik olyan pontosan, mint az osztrák-magyar térségben. Nényu egyre inkább megtalálta a helyét a lágeren belül. Neki nem volt bepecsételve a személyiébe a D.O., így ő például utazhatott. Eljárt lopni különböző helyekre különböző ételeket. Ő is dolgozott. Gyógyszerekért ment, de nem csak nekünk. Ki-be járó angyala volt a lágernek. Volt még egy olyan nő is, aki szabad akaratából odaköltözött a szerelméhez, és ott szült két gyermeket. A gyerekekkel most is tartjuk a kapcsolatot.

Tulajdonképpen nem kellett volna életben maradnunk,

de legalábbis nem mindenkinek kellett volna életben maradnia a családban, Péternek különösképpen.

Visky András: A szeretetet én nem szónak látom, hanem beteljesülésnek
Visky András: A szeretetet én nem szónak látom, hanem beteljesülésnek
Tovább olvasok

Péternek volt gyermekbénulása és egyszer az édesanyjuk is kritikus állapotba került.

Az édesanyámnak sem kellett volna életben maradnia. Átment a klinikai halálon, de az édesanyám egyszerre volt törékeny testében, ugyanakkor a hitében nagyon kemény. Ő tulajdonképpen akkor omlik össze, fizikailag a napi kényszermunka miatt, lelkileg azért, mert fölismerte, hogy nem tud bennünket életben tartani. Szembenézett akkor azzal, hogy teljesen magára van hagyva.

Akkor kétségbe vonta Isten professzionalizmusát, vagy az ígéreteinek a szó szerinti értelmezését.

Átmegy a klinikai halálon is, amit ő úgy él meg, hogy folyamatos beszélgetésben marad a saját Istenével, és a saját Istene visszaküldi őt az életbe.

Mindez alatt pedig nagyon tudatosan Nényura bízta önöket.

Igen. Nagyon tudatosan. Sőt, hivatalosan is. Ezt az okmányt még mindig őrzöm. Anyám utolsó akarataként kinyilvánította tanúk meg a hivatalosságok előtt ott a lágerben, hogy Nényura akar hagyni bennünket. Azért, mert tudtuk, hogy hasonló helyzetben, amikor például az anya és az apa is börtönbe került, a gyerekeket benyomták egy árvaházba, ahol tulajdonképpen janicsárképzés folyt az '50-es években. Azt mondják, hogy a Securitate második, harmadik nemzedékének a tagjai között sokan voltak olyanok, akik árvaházban nőttek fel, akik teljesen leszakadtak a családjaikról, elveszítették a nyomukat. Nagyon érdekel ez a téma.

Olvasóként nekem az volt a benyomásom, hogy annyira felkavaró, letaglózó és felszabadító egyszerre ez a szöveg, hogy valahogy az embernek az összes kötődési sebe lángra kap, beleértve a hit kérdéseit és más kegyetlenségeket is. Egyszerre nagyon nehéz és felszabadító olvasni. Megírni mennyire volt nehéz?

Én egy boldog könyvet akartam írni. Kaptam már olyan visszajelzést, hogy valaki számára életmentő volt a könyv, mert abban a pillanatban olvasta el, amikor a legtöbbet ki tudta venni belőle. A megírás inkább lelkigyakorlatnak fogható fel. De azt hiszem, hogy minden író ezt mondja erről a folyamatról. És minthogy ez egy háromszögű könyv, tehát egyrészt a saját emlékeim, meg a testvéreim emlékei vannak benne, őket közben állandóan hívogattam telefonon. Mindez belehelyeződik a bibliai elbeszélésbe, a könyv is ezt a bibliaformát próbálja hozni. A harmadik eleme maga a történelem és a dokumentumok, amiket beemelek ebbe a könyvbe, hiszen ott vannak az én titkosszolgálati irataim, az édesanyám titkosszolgálati iratai, az apám titkosszolgálati iratai, amivel még folytatom a munkát, hiszen ezt egy trilógiának terveztem. Hátra van még két könyv, szóval meglehetősen világosan látom a feladatot magam előtt, ami nagyon inspirál engem.

-

Sokat nevettem is írás közben, mert próbáltam elképzelni, és a színház sokat segített ebben, hogy bele tudjak helyezkedni a szituáció jelen idejébe. Próbáltam belehelyezkedni abba például, hogy a gyermekek hogyan hallgatják ebben a többnyelvű közegben anyám Biblia-felolvasásait. A Károli Biblia 1908-as revíziója szerint olvassa a szöveget, ami egy régies nyelv. 

Ha az Isten ezt a régi magyart beszéli, hogyan is érthetné meg, hogy mi itt miben vagyunk,

mert ez már egy egészen más nyelv. Az anyám ezt felismeri és kijavítja. Úgy olvassa fel a szöveget, hogy folyamatosan cenzúrázza ezt a nyelvet. Újraalkotja nekünk, és felolvasás közben még kommentálja is. Másik fontos felismerésem, hogy anyám és aztán később az apám sem óvtak meg bennünket a bibliai elbeszélés rendkívül véres vagy szexuálisan nagyon is felfokozott momentumaitól. Sokra tartom, hogy kitettek bennünket ezeknek a történeteknek. Tulajdonképpen a görög tragédiának is ez az ereje. Tehát előbb a testemmel értettem meg, hogy 

nem a véres történetektől kell megóvni a gyermeket, hanem bizalmi környezetben kell szembesülnie a világ sötét arcával.

És akkor jól jár, mert nem megy bele a valóság-elfedő, vagy az emlékezetet, a történeti emlékezetet visszautasító attitűdbe. Nem, azok is a mi történeteink. Azokból a történetekből is mi lettünk. Hogyha levágjuk önmagunkról ezeket a történeteket, rosszul járunk, mert mindenképpen továbbadjuk őket, nonverbálisan és elkerülhetetlenül.

Több interjúban elmondta, hogy lázadásnak is tekinthető az ön részéről a színházi pálya a prűd protestantizmus szempontjából, de nekem az a benyomásom, hogy ez nagyon is ebből fakad. A liturgia is egy dramaturgia, az édesanyja is dramaturgiát csinál, amikor közérthetőbbé teszi az önök számára a Szentírás szövegeit vagy amikor felépíti a napjaikat a lágerben.

Ráadásul gyönyörűen énekelt. Kibírhatatlanul szépen énekelt. Az azért jó volt, amikor az anyámat énekelni hallottuk, és nem azt láttuk, hogy sírva bujkál előlünk. De nagyon jól tudott a gyermekekkel játszani, és ez meg is maradt élete végéig, mindig mondta nekünk, hogy a gyermekeken kell lemérni a világ állapotát. Pontosan meglátni, hogy a világ hogyan tekint a gyermekekre, és minek vannak kitéve a gyermekeink. Abból sokkal többet érthetünk meg a világból, mint hogyha például a nagypolitikát próbáljuk értelmezni és megérteni.

Az fogalmazódott meg bennem, ahogy olvastam a könyvet, hogy ez elsősorban megint csak a szeretetről szól, mint a korábbi kötetei. És, hogy akit így tudnak szeretni, az mindenhol otthon van. Akit pedig nem tudnak így szeretni, az sehol nincs otthon. Beszéltünk a történelmi egyházak felelősségéről, és ahogy az édesanyjáról olvastam, felmerült bennem, hogy vajon az nem egy másik adósságuk, hogy az Istennek a gondoskodó, anyai minőségét és hangját ennyire zárójelbe tették és teszik? Hiszen melyik másik szeretet még, amiről elmondható, hogy ennyire húsba vágóan jelen tud lenni az ember életében, ha nem az anyai és nem az isteni?

Ebben az isteni anyaképben számomra benne van az anya halálának és a feltámadásának az eseménye, az eltűnésének és a közel kerülésének a története is: az, hogy visszatér közénk. De arra is emlékszem – ezt nem írtam meg a könyvben –, hogy Lídia nővérem egy adott ponton úrvacsorát osztott a barakkban. Csak mi voltunk otthon, a gyerekek. Nem tudom, miért, egyszer csak eldöntötte, hogy úrvacsorát oszt nekünk. Anyának volt egy vastag posztóból készült barnás, kockás pokróca, Lídia azt felvette magára, az volt a palástja, megtörte a kenyeret, kiosztotta nekünk és utána vizet is osztott nekünk. Mi úrvacsoráztunk, ő pedig ezt teljes komolysággal végigcsinálta. Ez mélyen megmaradt az emlékezetemben, hiszen nem volt korábbi emlékem arról, hogy mi az úrvacsora. Tehát én az első úrvacsorát úgy vettem, hogy nem konfirmáltam, és egy nő osztotta, aki viszont nem volt lelkész.

-

Isten az ön számára milyen nemű?

Nem létezik ez a kérdés számomra. Ezt a fajta nyelvhasználatot nem tartom egyáltalán termékenynek. Azért, mert egy bináris nyelvhasználat, az egyik szemléli magát a másiknak a tükrében, és ez mindenképpen torzító. És azért is, mert

van, amikor az Isten gyermek.

Ez azt jelenti, hogy akkor el is tud veszni.

El is veszett. Úgy jött közénk megtartóként, hogy meg kellett őt tartani. El kellett menekülni vele Egyiptomba. Majd elveszett nagypéntektől a feltámadásig. És van, amikor nagypéntektől feltámadásig a történelemben hosszú évek telnek el. Az apám nagypéntekétől a feltámadásáig hét év telt el. Amikor Isten visszavonja magát a történelemből, akkor az idő mérhetetlenné válik.

Tehát ezt nem tartom termékeny kérdésnek azért sem, mert az Isten mindenhatóságához az is hozzátartozik, hogy

úgy jelenik meg, ahogy megjelenik. Ezt nem tudja kontrollálni az egyház sem.

Ezt ideológiák sem tudják kontrollálni, ez egy nyelven túli esemény, mindenképpen nyelven túli esemény. Naominak például Ruth személyében nőként jelent meg. Én nagyon sokáig női hangon hallottam őt, mármint azt, ahogyan Isten bennem beszélt. Ugye a gyermek számára a szöveg elsősorban hang, akár a Szentírás, vagy akár az irodalom, felolvasásként, hangként jelenik meg. Nekem ezért alapvető tapasztalatom ez a női hang.

Édesapja, a lelkész mindeközben úgy volt jelen, hogy nem volt jelen a történetükben. Milyen volt az első találkozása vele? Ezt a hét év távolságot át lehetett aztán hidalni valahogy?

Ezt a találkozást a Síráspróba című fejezetben írom le, ami a könyv egyik csodája. Úgy adtam le ezt a kéziratot, hogy ez a fejezet nem volt benne. Azt gondoltam, hogy ha ezt a törést a szerkesztő, akit én nagyon szeretek, észreveszi, akkor nyilvánvalóan nem tudom elkerülni és megírom. Ha nem veszi észre, akkor megúsztam. Nagyon sokszor elmondott történet, ráadásul több nyelven is elmondtam. De észrevette a szerkesztő, és akkor több napon át lebegtem a boldogságtól. Nem tudtam semmit sem csinálni. Mert úgy éreztem, hogy a könyvnek részévé vált a kinyilatkoztatás. Egy epifánia esemény volt, hogy megírta Nagy Boglárka, ott van egy törés benne. És kéri, hogy azt még írjam bele.

Ezt a találkozást egyébként szinte ugyanúgy mondja el az apám, mint én is, ami mutatja, hogy számára is egy ismeretlen személy jelent meg a színe előtt. Számomra is egy ismeretlen személy jelent meg, és egyszer csak nem tudtuk folytatni ezt a beszélgetést, csak átölelni és megérinteni tudtuk egymást, és ő sem tudta folytatni, én sem tudtam folytatni a beszélgetést. Belerepültem a karjaiba.

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Református osztrák-magyar család a román gulágon – szeptemberben jelenik meg Visky András új könyve

Egy osztrák–magyar család a román gulágon. Szeptember elején jelenik meg Visky András Kitelepítés című regénye. A szerző szerint „a könyv fikció, nevezetesen egy – valamiképpen felnőttkort megért – gyermek képzeletének a szülötte, aki a többéves gulágtapasztalatát sehogyan sem tudja szétválasztani a fantazmáitól. A fikció egyezéséért a valósággal a valóság a felelős”.

...
Nagy

Visky András: A szeretetet én nem szónak látom, hanem beteljesülésnek

...
Beleolvasó

Szegénység, kitelepítés, jogfosztottság: egy megrázó családtörténet a 20. századból

Naplóbejegyzésekből, levelekből, hivatalos dokumentumokból rajzolódik ki egy sváb-magyar parasztcsalád története a Tények és Tanúk sorozat legújabb kötetében. A Megtartó erőben az Illés család megrázó és eleven történetét ismerhetjük meg két életinterjú nyomán. Olvass bele!

...
Nagy

Szvetlana Alekszijevics: Miért nem tudunk szembeszállni a diktatúrával?

Felfoghatatlan volt számomra, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát – mondta interjúnkban a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics, akivel a háborúról, a női narratíva fontosságáról, és egy felfüggesztett filmprojektről is beszélgettünk.

Szerzőink

...
Sándor Anna

Pető Andrea: Ha a háborús nemi erőszak áldozatait mártíroknak nevezzük, azzal nem nagyon segítünk

...
Simon Eszter

Szvetlana Alekszijevics: Az emberek akkor tudnak igazán élesen fogalmazni, amikor érzik az elmúlás közeledtét

...
Sándor Anna

Malcolm Gladwell: Nem tudsz változást hozni egy társadalomban, ha a tanárt fizeted a legrosszabbul

Még több olvasnivaló
...
Nagy

Malcolm Gladwell: Nem tudsz változást hozni egy társadalomban, ha a tanárt fizeted a legrosszabbul

A csapatunk pont annyira erős, mint a leggyengébb csapattagunk, hangsúlyozta a népszerű ismeretterjesztő író, Malcolm Gladwell, a Brain Bar sztárvendége. De mi köze van a sikernek a focihoz és a kosárlabdához? És mindennek az online oktatáshoz? Gladwell a változó világról és a Z generációról beszélt - meghallgattuk.

...
Nagy

Szvetlana Alekszijevics: Az emberek akkor tudnak igazán élesen fogalmazni, amikor érzik az elmúlás közeledtét

Tóth Krisztina nyitotta meg a 27. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált, amelynek díszvendége idén Szvetlana Alekszijevics. A Nobel-díjas belarusz író a pódiumbeszélgetésen a nők történeteiről, az emlékezés természetéről és a hátrahagyott kéziratairól mesélt, de azt is elárulta,  miért nem tud jelenleg kellő harciassággal írni.

...
Nagy

Mircea Cărtărescu: A diktatúra mindig rossz ötlet

Az évek óta Nobel-díj esélyesként emlegetett román íróval, Mircea Cartarescuval beszélgettünk szabadságról és diktátorokról, a naplójáról és az álmairól, fantasztikusról és valóságosról az irodalomban és az emberi léttapasztalatban. Interjú.

Polc

Negyven év után egy padláson bukkantak rá Czene Béla festményeire

...

Az igazi író élet-halál vitára készteti az igazi olvasókat

...

Stanley Tucci a főzés-ízlelés-evés hármasán szűri át az életet

...

A Szív utca szerzőjének új könyvében a megszállott szenvedélyé a főszerep

...
A hét könyve
Kritika
Nem nagy ügy, szorongunk és élvezzük
...
Podcast

Pető Andrea: Ha a háborús nemi erőszak áldozatait mártíroknak nevezzük, azzal nem nagyon segítünk

Záró epizódjához érkezett a Delonghival közös Túl a plafonon podcastunk. Utolsó vendégünk Pető Andrea történész, a 20. századi társadalomtörténet és a társadalmi nemek történetének nemzetközileg ismert kutatója. 

Olvass!
...
Beleolvasó

Az Arizona mulató bemutatására még Örkény sem találta a szavakat

Óbudától a Várig, az Andrássy úttól a Palotanegyedig 45 különböző helyszínt és a hozzájuk tartozó igaz meséket mutatja be legújabb könyve oldalain Kordos Szabolcs. Olvasd el az Arizona mulató történetét!

...
Beleolvasó

Pető Andrea az utókorral ellentétben nem a férjek fontosságában méri a nők életét - Rajk Júliáét sem

A Delonghival közös Túl a plafonon podcastunk utolsó vendége Pető Andrea történész, egyetemi tanár, az MTA doktora, a 20. századi társadalomtörténet nemzetközileg ismert kutatója. Olvass bele Árnyékban című könyvébe!

...
Beleolvasó

A magányos élet váratlan örömeiről, kikerülhetetlen buktatóiról és hétköznapi csodáiról szól a Tó

Az utóbbi évek egyik legerősebb brit debütálásában Claire-Louise Bennett húsz összefüggő történetben keres nyelvet a magánytapasztalatnak.

...

BORDA RÉKA: Minden második ismerősöm abúzus túlélője

...

Númenor az emberi civilizáció csúcsa Tolkiennél, és ezt a sorozat jól elkapja (A hatalom gyűrűi - kibeszélő 3.)

...

Galgóczi Erzsébet nyíltan leszbikusként lett a Kádár-korszak népszerű szerzője [N/ők is írtak]

...

Sandman: jót tett a sorozatnak, hogy Gaiman sokszor nem kötött kompromisszumot