A majom szemével kapcsolatban többször is elhangzott már, hogy disztópiának tekinthető – kezdte a könyvbemutatót Váradi Júlia, aki elsőként azt kérdezte meg az írótól, hogy mitől lesz egy irodalmi mű disztópia, elég-e az, ha rosszabb jövőképet fest fel? Tóth Krisztina azt mondta, hogy tulajdonképpen igen, a negatív utópiát tekinthetjük disztópiának, fontosnak tartotta azonban kiemelni, hogy az új regényében ő nem egy távoli jövőt képzelt el, hanem a történet a belátható közeljövőben játszódik, arra próbált fókuszálni, hogy a most zajló folyamatok hova vezethetnek. Azt is elmondta, hogy ez a műfaji megjelölés ugyanakkor nem fedi le teljesen a könyvet, mert több minden keveredik benne, részben családtörténet is például.
Váradi Júlia szerint a regény azt mutatja meg, hogy mi történik velünk, ha az alapértékek elvesznek egy társadalomból. Tóth Krisztina ezzel egyetértetett, egy olyan helyzetről akart írni, amikor összezavarodnak a belső morális iránytűk, és amikor mindenki már csak a napi túlélésre törekszik. Mint mondta, a szereplők jó része így tengődik, egyetlen ember van csak a könyvben, akinek van transzcendens igazodási pontja, de ő óhatatlanul pusztulásra van ítélve. Elhangzott az is, hogy a főszereplő egy egyetemen dolgozó fiatal nő, aki elkezd járni egy pszichiáterhez. Ez a pszichiáter szintén a könyv egy központi figurája, aki kezdetben rokonszenvesnek tűnik és biztonságot sugároz, később azonban kiderül róla, hogy visszaél a hatalmával. A beszélgetésbe ezen a ponton kapcsolódott be Bánki György pszichiáter, aki az író segítségére volt a figura kidolgozásakor, és aki elmondta, hogy minden lélektani gyógyítás, orvoslás hordozhat ilyen veszélyeket. Akit megérint a hatalom szele, az omnipotencia, azzal előfordulhat, hogy visszaél vele, ez pedig iszonyatos sérülések kapuja lehet.
A majom szeme a társadalmi manipulációról szól, arról hogy miként lehet szinte tudatmódosítást elérni embereknél. A könyv főhőse egy pszichiáter, aki meglehetősen abuzív kapcsolatban van a pácienseivel, és aki szabad kezet kap egy nagyszabású kísérlethez. Olvass bele!
Tovább olvasokA bemutatón szóba került, hogy A majom szeme nem Magyarországon játszódik, de az olvasó találhat érintkezési pontokat, mert a szereplők egy olyan társadalmat képeznek le, amiben mi is élünk. Hogy mi ihlette a történetet, arra Tóth Krisztina azt mondta, mindig nagyon titokzatos dolog, amikor megszületik egy mű alapötlete. Ő folyamatosan gyűjtöget anyagot azokról a dolgokról, amik érdeklik, nagy gyűjteménye van például a csendes-óceáni szemétszigetről és az állatkísérletekről. Utóbbi hatott erre a könyvre is, példaként Robert White fejátültetési kísérleteit említette, aki majmokkal próbálkozott ezt véghez vinni. Az egyik majom a műtét után magához tért és rövid ideig életben maradt, amíg ki nem lökődött a fej, fennmaradtak róla megrázó fotók. Az író elmondta, ennek hatására kezdte el foglalkoztatni a tudatátültetés és a manipuláció kérdése.
Mint kiderült, Tóth Krisztina 2017-ben kezdte el írni ezt a regényt, a nagy részét pedig sikerült az eredeti elképzelései szerint megírnia, mert volt egy nagyon erős víziója. Váradi Júlia szerint vannak hátborzongató részei a könyvnek, mert akadnak olyan dolgok benne, amelyek azóta valósággá váltak. Tóth Krisztina elmondta, hogy már ő is tudja, hogy nagyon kell vigyázni azzal, miről ír az ember, mert párhuzamos valósággá válhat a szöveg. 2018-ban írt például arról a könyvben, hogy állami monopóliummá teszik a humán reprodukciót, ez azóta megtörtént Magyarországon. De egy másik rész is a regényben egészen kísértetiesen hasonló a valósághoz, ebben Csernobilt éri támadás. Hogy honnan jönnek az ötletek, arról az író azt mondta: „Abszurdisztánban élünk, végtelen alapanyagot szolgáltat a valóság, elég csak figyelni”.
A beszélgetés vége felé szóba került még a regény egyik kulcskérdése, mégpedig, hogy mit kell kezdeni a múlttal. Erről szólt az egyik részlet is, amelyet Fullajtár Andrea olvasott fel a könyvből, és amelyben az egyik szereplő egy kétségbeesett, hiábavaló akcióba kezd, hogy megpróbáljon rendet tenni a múltjában. Tóth Krisztina szerint a múltfeldolgozással nagyon rosszul állunk társadalmilag. Addig pedig nincs esélyünk arra, hogy a jelenlegi társadalmi hasadtságot felszámoljuk, amíg így öröklődnek a sérelmek nemzedékről nemzedékre. A múlttal való szembenézést eddig társadalmi szinten próbáltuk megúszni, de amíg nem veszünk tudomást a sok-sok bűnről, amíg nincsen párbeszéd, addig nem lesz megtisztulás sem, óhatatlanul továbböröklődnek a sebek, és ennek sohasem lesz vége. Így azonban szerinte nem lehet létezni, sérelmekre nem lehet jövőt építeni.
