Maga a történet is azzal indít, hogy az idős Zerkót addig nem hagyják békén a ciprusi kocsmatöltelékek, amíg el nem meséli kalandos életét. „Na ide figyeljetek, ciprióta faszikáim!”, adja meg már a legelső mondatban az alaphangulatot a címszereplő narrátor, aki aztán jó négyszáz oldalon nem is esik ki a szerepéből, hanem lendületesen végigtolja, meséli az életét. Ami elég nagy hendikeppel indult, tekintettel arra, hogy az újszülött Zerkót kihajította az anyja egy nyilvánosház ablakán. A szemét közé esett, egy dinnyehéjra, ott talált rá későbbi nevelőanyja, egy berber asszony, a Félszemű Datolyaárus Felesége. A púpos csecsemőt a sajátjaként szerette, ez viszont nem tartotta vissza a férjét attól, hogy az első adandó alkalommal eladja rabszolgának a fiút, és innentől kezdődik az igazi kaland.
Zerkó ugyanis ezzel kilép az eleve elrendeltségből,
letér arról a csapásról, amelyet származása, családja, társadalmi státusza kijelölne számára, és merőben szokatlan helyzetben találja magát. Többé nem szabad ember, de olyan ajtók nyílnak meg előtte, amelyek máskülönben meg se moccantak volna, sorsa ugyanakkor nagyban függ attól, kinek a kényét-kedvét-érdekeit kell éppen szolgálnia. Így lesz belőle házi istenség, szexrabszolga, tolmács vagy épp szerencsehozó talizmán. Uralkodnak felette a rómaiak, a barbárok, a bizánciak és a hunok – kivételezett helyzetében, ha épp olyan a széljárás, sokszor tapos, de még gyakrabban őt tapossák. Lesz börtönlakó, megtért buddhista, szerető férj, aranyhalmozó, majd nincstelen ágrólszakadt, megbízott spicli és bérgyilkos-jelölt, meg körülrajongott udvari bohóc. Túlélésének záloga sokszor a szokatlanul nagy pénisze – minden ideiglenesen élvezett előny és minden későbbi sorscsapás forrása:
„És hogy mi volt az én dolgom?
Semmi egyéb, mint hogy egész nap anyaszült mezítelenül és álló pélóval járkáljak a villában és a kertben. (…) Csak sétáltam fel és alá. Lőcsömet reggelente cinóberrel festettem vörösre. Ha valakivel találkoztam, hát rögvest el kellett neki szavalnom néhány rövid Priapus-versikét. Ezekre személyesen Plancus tanított meg. Gyorsan tanultam, az eszem mindig is vágott, mint a beretva.”
A púpos Zerkó kiemelkedően intelligens, átlát a szitán, és szó szerint mindenkivel megérteti magát: bárkivel kerül kapcsolatba, legyen az latin ajkú, gepida vagy épp hun, azonnal megtanulja a nyelvét.
Az a kisember, akinek mindig nyitva a szeme, és használja is az eszét.
A hatalmasok árnyékában kénytelen meghúzni magát, ami sokszor életveszélyes mutatvány, de legalább annyi előnye is származik belőle. Agyafúrtsága, stílusa, kozmikus magánya miatt akár Tyrion Lannister fiktív rokona is lehetne. Zerkó szemtanúja, egyúttal pedig krónikása egy új világrend kialakulásának, amelyben már nem egyértelmű, hogy minden útnak Rómába kell vezetnie. Egy zavaros tranzitidőszak tanúja, amelyben a magát civilizáltnak tekintő világ építményéből már kirúgták az első téglákat a barbárok és a hunok. Zerkó viszont olyan, mint egy szivacs, és mindent magába szív abból a világból, ami számára fontos, legyen az filozófia, színház, mitológia vagy gasztronómia. Ebből pedig látszik az is, mi az, ami személy szerint Cserna-Szabónak számít. Hőse mindenesetre hatalmas ívet jár be, amplitúdióiba pedig néha még ő is beleszédül:
„Voltam rabszolga és isten, éheztem és ettem ezüsttálból, voltam az arany és a farkam megszállottja is. Néha a rühes kóbor kutya is többet ért nálam, és olyan is volt, hogy úgy éreztem, a világ sorsa az én kezemben van. (…) Szügyig jártam a bűnben: paráználkodtam, loptam, hazudtam, még embert is öltem. Szívem tocsogott a bosszúvágyban. Máskor meg morális atlétaként csillogtam önmagam előtt.”
Zerkó figuráját erős kontúrokkal rajzolta meg Cserna-Szabó, a regénynek van sodrása – a négyszáz oldal nem nyom agyon – és azonnal magával ránt. Jól beazonosíthatóak azok a pontok is, amelyek különösen fontosak számára, így képzeletbeli ókortérképén Róma és Konstantinápoly mellett fontos szerep jut egy Zentes nevű helynek is, ahol a nagy hun király forralja világverő terveit. A fókusz viszont nem rajta van, Attila ugyanis ebben a relációban – olvasói szemszögből legalábbis – feleannyira sem érdekes, mint a törpe, akit egyre csak sodortak és megcincáltak a nagyvilág eseményei, mindent megkapott és elveszített, volt lent és még lejjebb, a végső elszámolásnál viszont még mindig ő jött ki a legjobban. Műfajilag a regény lehet pikareszk vagy akár fejlődésregény, de ha úgy nézem, egy fiktív bedekker, az útikalauz ezúttal pedig egy sokat látott törpe, aki miután már mindent látott, mindent hallott, mindent megtapasztalt, tudja, hogy az egyetlen titok az életben: „Nem szabad elbaszni”.
