Az Erről nem beszélünk főszereplője egy író, aki egy csapásra a közösségi média sztárjává válik, amikor felteszi a milliódolláros kérdést „a portálon”: Lehet-e a kutyáknak ikertestvérük? A tizenöt perc hírnév azonban egy pillanat alatt a háttérbe szorul, amikor kiderül, hogy születendő unokahúgánál súlyos rendellenességet állapítottak meg. Az író Ohióba utazik, hogy támogassa a nővérét, és felajánlja neki, hogy elviszi egy olyan államba, ahol legális az abortusz. Testvére végül megszüli a kislányt, aki néhány hónappal később meghal, majd megérkezik a hatalmas kórházi számla.
Patricia Lockwood első regénye megrázó, éles hangú, briliáns humorú társadalmi és politikai szatíra, szerelmes levél az átnetezett éjszakákhoz.
Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk
Részlet
Fordította: Morcsányi Júlia
Ha életben marad – mert az orvosok nem nagyon hittek benne, hogy a kislány életben marad.
Ha életben marad, akkor nem hiszik, hogy sokáig fog élni.
Ha pedig sokáig él, akkor nem tudják, milyen élete lesz – az érzékein keresztül fog élni. Az ujjbegyein, a fülén, álmosságán és teljes éberségén, a hullámokon keresztül, amelyek átfutnak a bőrén, ahol megérintik. A kontúrjai mentén, ahol valami mássá változik. Árapály medence, tele lassú pislogással, buborékokkal, és apró, hullámzó páfránylevelekkel. Az én, de több annál; mint egy szivacs. És szomjas.
* * *
Megosztott valóság – a szavak csak nyúltak, nyúltak, csapdosott a sarkuk, mint egy kék filctakaróé, nem tudták egyszerre betakarni vele a lábukat, pedig ugyanattól a hidegtől szenvedtek. Képzeljük el a takarót, a vastag selyemszegélyét, hát nem ugyanolyan takarónk volt mindannyiunknak?
* * *
Mi az ember? Mi az ember? Mi az ember? – kérdezte magától aznap, amikor meghalt a gorilla, aki tudta magáról, hogy valaki. De hát éppen erről van szó. Hagyjuk, hogy egy gorilla rájöjjön, hogy valaki, és egész szökőár zúdul majd be ezen az egy szón keresztül, míg végül elsodorja a gyerekkori otthonunkat is, az ablakrácsokkal együtt.
* * *
– Újra Ohióban, megint heteroszexuális vagyok – sóhajtott fel. Mindig ez történt, amikor hazatért, amint meglátta a Kvéker Szték és Szaft éttermet, amint az első Tom Petty-szám felhangzott a rádióban, és elkezdte lehúzni a farmerján a cipzárt, amint úgy száguldott az autópályán, hogy szinte lángok csaptak fel a nyomában.
* * *
Kamaszként megpróbálta versbe önteni a környezete szépségeit, de a környezete annyira ronda volt, hogy gyorsan felhagyott vele.
Miért voltak errefelé ilyen barnák, ilyen csenevészek a fák? Miért harsogott a plakátokról, hogy A MI GÉPEINK NEM CSAK BENYELIK? Miért gyűjtötte az anyja az Értékes Pillanatok porcelánfiguráit, miért csicseregtek úgy a madarak, hogy BUR-GER-KING, BURGER-KING, és a legmagányosabb pillanataiban vajon miért kapta magát azon, hogy a balesetekre és sérülésekre szakosodott helyi ügyvéd reklámdalocskáját dúdolja, ami olyan fülbemászó volt, hogy szinte már fertőző betegségnek tűnt?
* * *
Ha itt marad, talán ő is rászokik a tablettákra. Volt valami abban, ahogy a papírzacskóbarna levelek eltömték a csatornákat ősszel, ahogy a hó, mint a feleségek, még akkor is maradt, mikor már senkinek sem kellett. Volt valami a szorzótábláról szóló emlékeiben – a sarokban kövéren gubbasztott a mindent felemésztő nulla – és a kréta ízében a nyelve közepén.
* * *
Ehelyett eltűnt az internetben.
Nem is sejtette, milyen kevésen múlt, hogy megúszta, egészen mostanáig, mert a portálban most férfiak másztak elő a csatornákból, hogy bevallják, milyen közel kerültek a radikalizálódáshoz, hogy bolyongtak kiszáradt szájjal, izzadó hónaljjal napokig a közösségi eszme szennyvízcsatornáiban. Hogy épp annyi ideig érte őket a mutagén, világító iszap sugárzása, hogy tökéletesen viccessé váljanak tőle, épp annyi ideig, hogy kinőjön a mindent látó harmadik szemük.
