Az V. században járunk, Attila hun király idejében. Az emberiség éppen soron következő apokalipszise felé száguld. A világ lángol, ömlik a vér, birodalmak születnek és lesznek az enyészeté. Szerte a világban - Rómától Konstantinápolyig, Hippótól Mediolanumig, Catalaunumtól Zentesig - hunok, nyugat- és keletrómaiak, vandálok, gótok, szkírek, alánok, szarmaták, gepidák, zsidók, görögök (stb.) rohangálnak (vagy éppen tántorognak az erjesztett kancatejtől, a mézsörtől, az itáliai és galliai boroktól vagy a táltospipától), hogy a régi káoszból az újba taszítsák az emberiséget.
Az események krónikása Zerkó, a berber törpe, aki élete alkonyán korianderes bárányt falatozva, mellé jóféle Ikarion bort hörpölve meséli el kalandos történeteit a száját tátó kocsmai népségnek egy ciprusi tavernában. Zerkó élete során volt rabszolga és isten, udvari bohóc és börtöntöltelék, cirkuszi látványosság és hímringyó - legfőképpen pedig szemtanúja Róma, Bizánc és a hunok küzdelmének.
Cserna-Szabó András legújabb kötete ókori pikareszkregény, kumisz szagú, groteszk road movie, történelmi tabló és annak paródiája - a folyton porig égő és hamvaiból mindig újraéledő világ egy kisember szemszögéből.
Cserna-Szabó András: Zerkó Attila törpéje (részlet)
Göiserrik és közeli emberei beköltöztek Caius Geganius Plancus tengerre néző, fényűző villájába. Ez lett a király főhadiszállása. Ezen nem csodálkoztam. A villa ugyanis egy magas domb tetejére épült. Nemcsak a városra nyílt pompás kilátás, de a tengeri mozgásokat is remekül lehetett innen figyelni. Ez a Göiserrik egyébként nemcsak termetét tekintve volt jelentősebb a többi vandálnál, de szellemileg is. Okos volt, mint a nap. Vágott az esze, mint a beretva. Ravasz vörös róka! Ez már első pillantásra látszott. Éber szemével folyton pásztázta az előtte nyíló területet. Mély gondolkodóránc húzódott homlokán. Az a fajta fickó volt, akiről rögtön, elsőre azt gondolja az ember: na, ezzel aztán nem szívesen akasztanám össze a bajuszt.
A pincében lassan teltek a napok.
Ólomlábakon járt az idő, mondta volna Plancus, ha élt volna még.
De nem élt.
Én meg csak kuksoltam a sötétben. Napjában egyszer megengedték, hogy kimenjek a kertbe vizelni. Néha hoztak valamit enni: csontot, apróhalat, száraz kenyeret vagy poshadt vizet. De még ez is fejedelmi lakomának tűnt a hosszú hónapok óta tartó éhezés után. Olyan girhes voltam, mint Diogenész kutyája, kilátszottak a bordáim. Mivel más dolgom nem akadt a pincében, napokig csak azon gondolkodtam,
vajon mi lenne az a bölcsesség, amit mondani tudnék az életemről.
Ha most meg kellene halnom. De most sem jutott eszembe semmi. Azt viszont elhatároztam, hogy lopok a vandáloktól egy aranypénzt, és azt mindig magamnál fogom hordani.
Néhány nappal később maga elé rendelt Göiserrik. Két meztelen berber leány ült az ölében. Az egyiket ismertem. Nekem is volt dolgom vele, tán egy éve még itt dolgozott a házban.
A kerti állatokat etette.
Amíg volt mivel etetni őket.
Amíg voltak kerti állatok.
Göiserrik és a kishölgyek már minden bizonnyal túl voltak az üzekedésen. A kis luvnyák édesen pihegtek, hálásan tapizták a nagykirály vörös szőrrel vastagon benőtt, izmos felsőtestét. A vandál uralkodó jobbján rettegve állt egy kis római. Kék-zöld foltokkal teli az arca. Az orra véres. A szája kissé felszakadva. Jól elnáspágolhatták szegényt, mielőtt kinevezték királyi tolmácsnak.
Hogy ez a kis római hol tanulhatott meg vandálul, azt nem tudom. Isten útjai kifürkészhetetlenek, hajtogatják folyton a keresztények. És valószínűleg igazuk is van.
Akkor felém fordult a király, akinek életemet köszönhettem, és villámként dörgő hangján azt mondta: „Sörren kiváló harcos, de ostoba fickó. Nem tudja, hogy törpét ölni szörnyű balszerencsét jelent. A törpéknek mágikus varázserejük van, ráadásul köztudottan bosszúálló népség. Mondd csak, te is kovácsmester vagy, mint a törpék általában?”
Kovácsmester? Nem mertem szólni egy kurva mukkot sem. Mit felelhettem volna? Uram, királyom, én nem kovács vagyok, hanem egy isten?
„Kivágták a nyelved?”
Plancus azt tanította nekem, hogy minden diplomáciai csel közül a legelső: a hízelkedés. Ez mindig bejön. Ugyanis akinek hízelkedünk, arra még akkor is hatással lesz hízelkedésünk, ha tudja, hízelkedésünk közel sem őszinte, és minden bizonnyal valami hátsó szándék rejlik mögötte.
„Nagy király! Van nekem nyelvem. De nem jön szó erre a nyomorult nyelvre, mert csak ámulok bölcsességeden, erődön és férfiúi szépségeden”, nyaltam latinul. A kis római meg fordított, közben undorodva nézett rám.
Pont úgy, ahogy az árulókra szokás.
Igaza volt, áruló voltam.
Élni akartam.
Göiserrikre persze hatással volt hízelkedésem. Pedig jól tudta, hiszen nem volt hülye, hogy hízelkedésemben annyi őszinteség sincs, mint tengerben méz. Félelem viszont annál több. De hiába. Bókjaim nyomán ez a tagbaszakadt férfi oly zavartan pirult el, mint az örömnegyedbe tévedt szűzleány.
Aztán összeszedte magát, és újra dörögni kezdett: „Höggin és Mönin, Wötan két fekete hollója két napja hajnalban fenséges vállamra szálltak, és azt súgták fenséges fülembe: »Hatalmas Göiserrik király! A törpét óvd! A törpét meg ne öld! A törpe hasznodra lesz. Használd, azután legyél nagylelkű, és ajándékozd el!« Mire én azt kérdeztem fenséges számmal a két fekete hollótól: »Elajándékozzam? Ugyan kinek? Nem szoktam én senkinek se ajándékot adni.« Mire Höggin és Mönin nem tudtak válaszolni, elrepültek, vissza Wötanhoz. Tegnap hajnalban visszajöttek, fenséges vállamra szálltak, és azt súgták fenséges fülembe: »Wötan azt üzeni, hogy a törpét ajándékozd ellenségednek.« Na hát ezt már végképp nem értettem. Miért adjak ajándékot az ellenségemnek, ha a barátaimnak se szoktam? Mire Höggin és Mönin nem tudtak válaszolni, elrepültek, vissza Wötanhoz. Ma hajnalban visszajöttek, fenséges vállamra szálltak, és azt súgták fenséges fülembe: »A törpe a lába között hordja Jörrmungandot, az óriáskígyót. Ha megölöd, megöl téged. De ha elajándékozod, arra hoz balszerencsét vagy halált, aki birtokolja őt. Ezért kell ellenségednek adnod.« Azzal Höggin és Mönin elrepültek, vissza Wötanhoz. Egy szó, mint száz, megmenekültél, törpe!”
Mi tagadás, nagy kő esett le a szívemről.
„Ne haragudj, nagy király”, szóltam bátortalanul. „Nagyon örvendek, hogy nem veszed fejemet. És nem is szeretnék okvetetlenkedni, nehogy a végén még meggondold magad. De nem tudom elhallgatni, hogy sajnálatos módon nem értem a szavaid. Ez az egész nekem homályos! Mit jelent az, hogy »ha megölöd, megöl téged«? Kukkot sem értek belőle!”
„Hú de kibaszott egy értetlen, nehéz felfogású törpe vagy te!” – üvöltötte Göiserrik. Hamar felbaszta az agyát. „Hát a világvégi csatában majd Thörr egy kurvanagy kalapáccsal agyonveri az óriáskígyót, de hiába öli meg, mert kilenc lépés után ő is meghal. Mégpedig Jörrmungand mérges nyálától. Vagyis a világkígyó megölte azt, aki megölte őt. Thörrt. Ez várna rám is, ha agyonütnélek téged, aki a lába között hordja az óriáskígyót. Az óriáskígyót, aki körbeéri a világot, és a saját farkába harap. Az óriáskígyót, akinek apja Löki, a tűz ura, a gonosz tréfamester. Az óriáskígyót, akinek anyja Angrrböda, az óriásnő. Az óriáskígyót, akinek fivére Fenrörr, a farkas, aki majd Wötant lovastul nyeli le. Az óriáskígyót, akinek nővére Höll, az Alvilág királynője. A kígyó megöli azt, aki megöli őt. Érted már, seggdugasz?”
Bőszen bólogattam.
Még mindig nem sokat értettem ebből az egészből, de a lényeget igen. Nem ölet meg a vandál király. Nekem ennyi pillanatnyilag éppen elég volt.
Nem szívóztam tovább.
„És mit szólsz te mindehhez, törpe? Miben lehetsz te az én hasznomra, amíg el nem ajándékozlak egy ellenségemnek?”
Mondtam, néhány nyelven elég jól karattyolok.
„Milyen nyelven beszélsz, nagyfaszú?”
„Berberül, latinul, meg úgy-ahogy görögül.”
„Honnan tudsz te görögül?” – kérdezte elcsodálkozva.
„A szomszéd halásztól megtanultam. Sokat mesélt nekem Hellászról. Görög volt, a rómaiak seregében harcolt, és…”
„Kuss legyen, törpe! Ne dumálj annyit!” – vágott szavamba Göiserrik. „Mostantól az én rabszolgám vagy, királyi tulajdon, velünk fogsz élni. Ha szökni mersz, levágjuk a fejed.”
„De hát te magad mondtad, nagy király, hogy
törpét ölni balszerencsét jelent,
és hogy a kígyó…”
„Leszarom!” – ordította Göiserrik. „Ha szöksz, levágom a kibaszott fejedet, még ha te magad vagy Göndalv, a varázsbotos törpe, akkor is. Aztán mindannyian beleszarunk a nyakadba. De ha jól viseled magad, nem esik bántódásod. Szerezzél magadnak valami ruhát. Ne mutogassad magad. A katonákkal fogsz enni és aludni. Ha szükségem lesz rád, hívatlak. A szerszámodat pedig senki nem használhatja ezentúl. Még te se. Az is királyi tulajdon, akárcsak te magad. Senki még csak hozzá se érhet, még te se. Az óriáskígyót nem érheti baleset, mert célom van vele. Ellenségemet fogja irtani! Az isteni terv szerint!”
Azzal intett, hogy mehetek a büdös francba.
Mentem is.
Úgy ítéltem meg, éppen eleget társalogtunk.
