Magyarul is megjelent az elmúlt évek egyik legfontosabb regénye, Kim Stanley Robinson A Jövő Minisztériuma című cli-fije (itt beleolvashatsz). A közeljövőben játszódó anti-disztópia tudósokat és politikusokat inspirál, Bill Gates ajánlotta idén nyárra, Barack Obama is a kedvencei közé választotta, Robinson pedig előadóként vett részt az ENSZ éghajlatváltozási konferenciáján.
Az elmúlt évtizedek egyik legjelentősebb sci-fi írója visszatér a Földre, és elmeséli, hogy az emberiség az utolsó utáni pillanatban hogyan mentette meg saját magát és a bolygót a klímaválságtól. Kim Stanley Robinson A Jövő Minisztériumával először teljes erőből arcon vág, majd a bolygó megmentése érdekében lépésről lépésre adagolja a túlélőkészlet darabjait az emberiség számára a klímaválság kellős közepén. „Egyre melegebb lett” – ezzel az egyszerű tételmondattal kezdődik a 2020-ban megjelent klímafikció első, sokkoló fejezete, mely Indiában játszódik és azt mutatja be érzékletesen, miért akkora tévedés azt hinni, hogy az ember elmenekülhet az éghajlatváltozás hatásai elől. Mert nincs mindenhol egy kényelmes, klimatizált helyiség a kibírhatatlan forróságban. A 35 Celsius-fokos nedves hőmérséklet az a határ, amelyet az emberi szervezet árnyékban, korlátlan mennyiségű vízzel sem él túl pár óránál hosszabban. A kötet apokaliptikus, de nagyon is valószerű nyitóképe egy több hetes indiai hőhullám vége, amely húszmillió halottat követel. Ez a tragédia pedig hatalmas geopolitikai változást hoz: míg a világ nagyobb része részvétteljesen félrenéz, India kilép addigi szubordináns pozíciójából, nem vár többé a nemzetközi egyezményekre, a bolygó első számú klímaharcosává válik, és napsugárzás-menedzsmentbe kezd.
Vagyis hatalmas vulkánkitörést szimulál India felett.
Robinson rendkívül kidolgozott, végig tudományos alapokon nyugvó regénye olyan, mintha egy utolsó atomjáig bekamerázott világban játszódna, ahol mindenki szemtanúja egy új, igazságosabb világot hozó szuperválságnak. A 109 fejezet folyamatos képernyőváltás: a bolygót pásztázó kamera képe hol az antarktiszi kísérleti gleccserfúrásokat mutatja, hol egy menekülttáborban időz, majd a világ pénzügyi vezetőinek találkozóját kapcsolja, vagy egy fotonra közelít. A Robinson által rajzolt jövőkép szó szerint globális: az egész bolygót érintő éghajlati krízis és az állandósuló természeti katasztrófák ellen csak akkor tehetünk valamit, ha mindenki hozzájárul a megoldáshoz a legszegényebbektől a leggazdagabbakig, a politikusoktól a jegybankelnökökig és az afrikai bányászokig. Robinson egyértelművé teszi, hogy nincs másik bolygó és nincs más út, mint a teljes emberi civilizáció összefogása az egyetlen élőhely megmentéséért. Közös akarat és szolidaritás nélkül nincs jövő.
Kim Stanley Robinson, a science fiction egyik legnagyobb ma élő óriása a klímaváltozás olyan vízióját mutatja be ebben a regényben, amilyet eddig elképzelni sem tudtunk. Olvass bele!
A regény egyik főhőse Frank May, az amerikai önkéntes, a fatális indiai hőhullám egyik túlélője, aki egész életében PTSD-vel küzd és elkeseredett dühvel akarja megváltoztatni a vesztébe rohanó világot. A másik szereplő, akinek az életét követhetjük, Mary Murphy, az ENSZ által létrehozott Jövő Minisztériumának a vezetője, és akinek céljai szinte egybevágnak Frankéval, de az eszköztára egészen más. A Minisztériumot a Párizsi Egyezményt aláíró országok kongresszusa alapítja 2025-ben, célja pedig az eljövendő nemzedékek érdekképviselete és az összes élőlény védelme a jelenben és a jövőben. Mary és emberei feladata tehát a nyomásgyakorlás, jogalkotás, de az új utak kidolgozása is, mint például a Facebook lefejezése egy olyan közösségi platformmal, ahol a felhasználó rendelkezik az adatai felett. A legizgalmasabb részek ezáltal nem a kalandregénybe illő menekülés epizódjai vagy a suta szerelmi történet, hanem a tárgyalóasztalok világa, a különböző érdekkörök egymásnak feszülése, mikor a tét a rövid távú haszon maximalizálása kontra a világ megmentése.
A többek között a Mars-trilógiájával híressé vált, a legnagyobb sci-fi díjakat (Nebula, Locus, Hugo) elnyerő, 70 éves Robinson egyike az utolsó nagy utópista íróknak, műveinek azonban közvetlen hatása van a valóságra: biológusok, geomérnökök, tech-vállalatok vezetői és zöld start-upok tekintenek lehetséges útmutatóként spekulatív fikcióira. Ezzel pedig Robinson kilép az irodalom kereteiből és megkerülhetetlen közgondolkodóvá válik úgy, hogy regényében pontosan, de közérthetően ír monetáris politikáról, mezőgazdasági vagy szociális reformokról, geomérnöki munkáról, mellyel a tengerszint-emelkedés problémája megoldható.
A robinsoni jövő visszatérés egyfajta sosem létezett szocializmushoz: az alapvető szükségletek eszközeinek a közös birtoklása és valódi politikai képviselet. Különböző területeken működő vagy működőképes modelleket ír le, mint a mondragóni rendszer, ahol a munkavállalói tulajdonban lévő vállalkozások valamiféle szövetkezetek szövetkezetévé álltak össze. A menekültválság megoldására az első világháború után működő Nansen-útlevelet vezetik vissza a regényben, mely a menekülteknek szabad átjárást, egyfajta globális állampolgárságot biztosít. A pénzügyi rendszert a karbonpénz létrehozása változtatja meg, egy digitális fizetőeszközé, amit a szénmegkötés bizonyított mértéke alapján osztanának szét. Ezek mind a posztkapitalizmus változatos formái: a Robinson által leírt B tervnek rengeteg verziója létezik, de ezeknek az alapvető vonásai egyformák. Az alapvető szükségletek kielégítésének eszközei nem eladók, és nem lehet nyerészkedni rajtuk. A világ gazdasága egyszerűen nem növekedhet tovább, a Föld felét pedig vissza kell adni a vadvilágnak.
Robinson víziója tehát kiterjed a társadalmi, politikai, monetáris változásokra is,
a legtöbbet kritizált szelete viszont az aktivizmus erőszakba, ökoterrorizmusba átcsapó mozgalom leírása.
Sok esetben a tényleges változást tömegek halála hozza: a karbonsemleges légi közlekedést utasszállító gépek elleni merényletek, a zöld energiát a fosszilis ipar tulajdonai elleni támadások, gyilkosságok. Lázadás, elfoglalás, nemteljesítés, általános sztrájk: tönkretétel. A regényben ezek az eszközök működnek, a tömeges ellenállás kikényszeríti, hogy a törvényhozás létrehozzon egy új rendszert, amely igazságos, fenntartható és biztonságos. Robinson erre a 444-nek adott interjújában így reagál: „A regényemben sokféle dolog előfordul, de ez nem jelenti automatikusan, hogy támogatnám is ezeket. A jogi és a pénzügyi lépések mentik meg a világot. Tehát: erőszak emberek ellen? Soha, kivéve az erőszakkal szembeni ellenállást. Gondoljunk 1956 Magyarországára; indokolt volt az erőszak az oroszok ellen? Igen, szerintem igen. A tankok tönkretétele még inkább. Szabotázs, vagyonrongálás - ez egyáltalán erőszak?”
A Jövő Minisztériuma nem a lehengerlő cselekményvezetése vagy az izgalmas karakterei miatt érdekes, mert ezek nem jellemzőek a regényre. Tehát A Jövő Minisztériuma nem regényként, hanem egyfajta szimulációként végtelenül izgalmas vállalkozás. Robinson a jelenből kiindulva a lehető legoptimistább forgatókönyvet írja meg a klímaválság kezelésére, mely az elkeserítő és dühítő helyzetben nem a reménytelenséget sulykolja, épp ellenkezőleg: a kemény küzdelem árán elinduló, először elszigetelt, majd globális pozitív folyamatokat mutatja be lépésről lépésre. A regény így elkezd nem fikcióként, hanem kézikönyvként működni, hogy hogyan mentsük meg a világot a következő generációk számára. „Hogy az egyetlen katasztrófa, amit nem lehet jóvátenni, a kihalás. Hogy képesek vagyunk egy jó helyet létrehozni. Hogy az emberek a kezükbe vehetik a sorsukat. Hogy nem létezik olyasmi, hogy sors.”