„Amit egy íróról és a művéről biztosan tudni lehet: együtt haladnak az elképzelhető legtökéletesebb labirintusban, egy körkörös hosszú úton, s a végzetük eggyé válik eredetükkel, a magánnyal” – erről a labirintusról mesél Mohamed Mbougar Sarr nagyregénye, Az emberek legtitkosabb emlékezete, amely egyszerre szól az irodalomról, a hatalom természetéről, a háborúkról, a gyarmatosításról, a bevándorlásról, valamint a szerelemről és a mágiáról, de mindezek előtt elsősorban magáról a keresésről mond a legtöbbet.
Az emberek legtitkosabb emlékezete elbeszélője egy fiatal, szenegáli származású író, Diégane, aki egy véletlen (ám sorsszerű) találkozásnak köszönhetően felfedez egy különös, felforgató erejű könyvet, Az embertelenség labirintusát.
A mű szabályosan megigézi, és hatalmába keríti a vágy, hogy a lehető legtöbbet megtudja a regény szerzőjéről, sőt, ha ez lehetséges, meg is találja őt. Ahogyan kutatni kezd a titokzatos író, T. C. Elimane után, egyre több olyan emberrel találkozik, aki szintén a könyv hatása alatt áll, és egyre több részletet sikerül megtudnia Az embertelenség labirintusának hátteréről. A szálak egyrészt egy traumákkal terhelt szenegáli család történetéhez vezetnek, másrészt pedig kiderül, hogy a könyv 1938-as megjelenését egy plágiumvita, majd egy nagyobb botrány követte, amely miatt a megmaradt példányokat bedarálták, a kiadója megszűnt, a szerzője pedig nyom nélkül eltűnt. Mindez persze csak még inkább felerősíti az író körüli legendákat és a késztetést, hogy utánajárjon, mi lett vele. „Elimane-nal nem lehet találkozni. Az egy jelenés. Megjelenik, és keresztülhatol az emberen. Jéggé dermeszt és megperzsel. Az egy eleven illúzió.”
Mohamed Mbougar Sarr regénye tehát bizonyos értelemben egy nyomozás története, de ennek a kutatásnak tulajdonképpen csak ürügyet ad T. C. Elimane és a zseniálisan megírt könyve.
Amit a könyv főszereplője és elbeszélője, Diégane valójában keres, az sokkal inkább valamiféle esztétikai kérdésre adott válasz, mégpedig, hogy mi kell ahhoz, hogy egy nagy mű megszülessen és valakiből valódi író váljon.
Valójában Az emberek legtitkosabb emlékezetének egésze arról szól, hogy miként működik az irodalom, hogy mi a célja, és hogyan lehet beférkőzni a könyvek és nagy írók szent birodalmába. Közben a könyv egyfajta kritikáját is adja az irodalmi élet és intézményrendszer működésének, a főszereplő, valamint Elimane törtetén keresztül legalábbis alapos betekintést enged abba, mennyire fals és kirekesztő tud lenni az irodalomkritika, az irodalomtudomány, valamint az irodalmi díjakat odaítélő kuratóriumok működése, és persze maga az irodalmi kánon, amely kiveti magából a számára nem tetsző elemeket. De a mindenható Olvasó is megkapja a magáét, aki csak könnyű szórakozást akar és semmi komolyat.
2021-ben a legnagyobb irodalmi díjakat afrikai írók vihették haza. A Nobelt a zanzibári származású Abdulrazak Gurnah kapta, a Bookert a dél-afrikai Damun Galgut nyerte el, a Goncourt-díjat pedig a szenegáli Mohamed Mbougar Sarr vehette át.
Az emberek legtitkosabb emlékezete olyan regény, amely sok kis történetszálból épül fel és több nézőpontból mesél el egy sorsot, egy író és egy mű születésének és halálának történetét. A szereplőket egyetlen dolog köti össze, maga a könyv, Az embertelenség labirintusa, amely jóformán fellelhetetlen, néhány emberhez azonban különös véletlenek folytán mégis eljut. Aki pedig találkozik vele, az nem tudja többé kiverni a fejéből, a történet és a szerző, T.C. Elimane megszállottja lesz.
A regény tehát egy dolog, az esszenciális mű köré szerveződik, ugyanakkor sokszereplős történet, amely időben és térben is nagy távlatokat jár be.
A 30-as évektől eljutunk egészen a 2010-es évek végéig, így a 20. századi nagy történelmi traumák keretezik T.C. Elimane sorsát, kezdve a gyarmatosítástól egészen a második világháborúig és a jelenkori afrikai helyzetig bezárólag. Közben pedig sok mindenkit megismerünk, váltakoznak a nézőpontok, ahogyan az is, hogy ezek a mesélők milyen formában mondják el, hogy miként kapcsolódtak Az embertelenség labirintusához. Merthogy a regény szereplőit ez köti össze: a könyv, a remekmű, amely élet-halál vitára készteti az olvasókat, amely megváltoztatja az emberek életét és életszeméletét, és amely valamiféle megfoghatatlan magányt hordoz magában. „A nagy könyvnek nincs tárgya, és nem szól semmiről, csak kimondani, megtalálni próbál valamit, de az a csak, ez minden, és az a valami, az is minden.”
A mozaikszerű történetnek nemcsak több mesélője van, de formailag is többfelé tagolódik: vannak benne naplórészletek, műrészletek, levelek, üzenetváltások, és úgynevezett életírásjegyek is, amelyekből Az embertelenség labirintusa által megérintett emberek élettörténetét ismerjük meg, köztük Anyapókot, a híres fekete írónőt; T. C. Elimane apját és anyját; valamint kiadóját, Charles Ellensteint. Közben minden egyes hozzáadott nézőponttal egyre komplexebb és egyre rejtélyesebb lesz a történet, és ahogyan a misztikus író személyét sem tudjuk megfejteni, úgy a nagy mű titka sem tárul fel előttünk. A szöveg végére érve azonban mégiscsak úgy érezzük, hogy valamit megtudtunk az irodalom működéséről, az élet és a könyvek viszonyáról és az esszenciális műről, amelyet minden nagy író hordoz magában.
Mohamed Mbougar Sarr szenegáli író Az emberek legtitkosabb emlékezete (La plus secrète mémoire des hommes) című, 2021 augusztusában, az Éditions Philippe Reynél megjelent könyve nyerte az idei Goncourt-díjat. Az elismerést, Franciaország legnagyobb presztízsű irodalmi díját most először nyerte el fekete-afrikai író.
Mohamed Mbougar Sarr Az emberek legtitkosabb emlékezetéért tavaly elnyerte Franciaország legnagyobb presztízsű irodalmi díját, amelynek azért is volt nagy jelentősége, mert
most először nyerte el fekete-afrikai író a Goncourt-díjat.
Azonban mindenkit óva kell inteni attól, hogy efelől a pozíció felől olvassa a regényt, vagy hogy valami afrikai irodalomhoz kapcsolódó prekoncepcióval vegye kezébe a könyvet. Az egész történet ugyanis éppen ezekkel a sztereotípiákkal akar leszámolni, és ahogyan a főszereplő, úgy valószínűleg a szerző is szeretné távol tartani magát az „ígéretes fiatal afrikai író” titulustól, és mindattól, ami ezzel jár. Érdekesség egyébként, hogy a Goncourt-díj egy fricska erejéig fel is bukkan a regényben T. C. Elimane könyve kapcsán:
„- Mit szólt Elimane a sajtóban megjelent cikkekhez? Még nem a Boninal- meg a Valliant-írásra gondolok, hanem a kritikákra.
- Elkeserítették. Otthon gubbasztott, és bánkódott. Letaglózta, ami a sajtóban megjelent Az embertelenség labirintusáról, beleértve azt is, amit maga írt. Azt mondta, hogy senki sem értette meg, aki a pártját fogta, az is rosszul értette. El sem olvasták, vagy ha igen, akkor rosszul olvasták, és ez még elkeserítőbb: rosszul olvasni bűn.
- Pedig még a Goncourt-díj zsűrije is felfigyelt a könyvre, nem?
- De igen, így volt. Az a hír járta, hogy a zsűrielnöknek, az idősebbik Rosny fivérnek tetszik a regény szürnaturalizmusa, a fiatalabb Rosny viszont nincs oda érte. (…) Mindenesetre szóba került Elimane a jelöltek közt.”
