Egy baljóslatú kor baljóslatú városában akad egymásra a történész Giselle, az Új Egyetem docense és dr. Kreutzer pszichiáter, országosan ismert szegénységügyi szaktekintély. A tavaszi viharban felbukkan a nőt hetek óta követő Albert, a gyökereit kereső, intézetben nevelkedett fiú, és váratlanul meghal a pszichiáter idős édesanyja. A terápia során Giselle az ismeretlen fiú miatt merül el családja történetében, dr. Kreutzer pedig anyja hagyatékának selejtezése közben éli újra a sajátját.
Tóth Krisztina szövevényes regényében egymást épp csak súroló életek tárulnak fel: nők és férfiak, feleségek és férjek, anyák és apák történetei, miközben a hatalom és gépezete a múlt eltemetésén munkálkodik szakadatlanul. A kényszerek és kényszerességek, torzítások és torzulások azonban időnként mindenkit érintő kataklizmákhoz vezetnek.
A majom szeme egy krimi izgalmával, tűpontos megfigyelésekkel, részvéttel és humorral keresi és örökíti meg az eszmélés pillanatát.
Tóth Krisztina volt Szabados Ágnes Mutasd a könyvespolcod! című műsorának vendége. Az író, költő megmutatta az adásban nyolcezer kötetes könyvtárát, beszélt a számára legfontosabb könyvekről, és arról is, hogy miről fog szólni a könyvhétre megjelenő új regénye.
Tovább olvasokTóth Krisztina: A majom szeme (részlet)
foltországnak volt a lakója
Petra szerette volna átalakítani a lakást. Legalább annyira, hogy kevésbé emlékeztessen a férjére, az együtt töltött időszakra. Valahányszor rápillantott a tölgyfa éjjeliszekrényekre, mindig eszébe jutott a délután, amikor Misi két, méretre vágott üveglappal állított haza. Oldalazva lépett be a bejárati ajtón. Letámasztotta a csomagolópapírba tekert, ragasztószalaggal összefogott lapokat az előszobában, és miközben a cipőjét fűzte ki, azt mondogatta, hogy most vége ennek az örökös disznóólnak. Vége a pohárnyomoknak, nem lesz több karika. Petra értetlenül figyelte, ahogy magában dünnyögve, indulatosan lefejti a papírt arról a valamiről, aztán üggyel-bajjal lekaparja az üvegtáblára ragadt széles, barna ragasztószalagot is. Először azt hitte, végre vett üveget azokba az ócska aranykeretekbe, amiket a szegénynegyedekben vásárolt össze. Ott álltak a sarokban, a falnak támasztva, várva, hogy valami kép kerüljön beléjük.
Csak akkor értette meg, hogy milyen üveglapok ezek, hogy miféle disznóólat emleget Misi, amikor a férje a lecsiszolt szélű táblákat a helyükre illesztette az éjjeliszekrények tetején, és hátralépve elégedetten vizsgálta az eredményt. Csak akkor vált világossá, hogy milyen disznóólról beszél. Hogy ennyire zavarta őt az ágy mellé rakott teásbögre, hogy végtelenül idegesítette a tévézés közben behozott ásványvizes üveg, a kistányérra tett, megmosott szőlő, amelynek szemein még ott rezegtek a vízcseppek.
Évek óta szúrták a szemét ezek a foltok.
De azok az új, méretre vágatott lapok mégsem takartak el mindent. A korábbi körök, amelyeket a poharak hagytak az éjjeliszekrényen, így is átütöttek az üvegen. Misi levette a lapokat, átnézett rajtuk, vigyázva lerakta őket, kiment. Bejött, átkente bútorápolóval a két szekrény tetejét, és úgy illesztette vissza az üveglapokat. Ez se segített.
Ott állt ronggyal a kezében, gondterhelten, és bámulta a foltokat, amelyeket már csak ő látott.
Másnap aztán dióbéllel próbálkozott.
Otthon, náluk, mindig ezt csinálták, ha valami összekarcolódott. Így javították ki a családi bútorok kisebb hibáit. Az apja az ebédlőjükben, gyerekkorában, gézbe csomagolt dióbéllel dörzsölgette a nagy tölgyfa asztal repedéseit. A dióbél kitöltötte a karcolásokat, apránként beült a felszín egyenetlenségeibe. Közelről, az asztallapra hajolva, még az illatát is lehetett érezni. Halvány, hajszálvékony erecskék mutatták, hol futottak a sérülések. Misi emlékezetében megjelent az apja, abból az időszakból, amikor már végleg elhagyta magát, és felidézte, ahogyan hajolgatott, sikálta üres tekintettel a falapot, mintha sok múlna azon,
el tudja-e a kataton dörzsöléssel tüntetni azt, ami ott volt az orruk előtt, valahányszor csak leültek hárman az asztal köré. Nem tudta.
Ő pedig még ki is használta ezeket az alkalmakat. Szándékosan bosszantotta az apját, mutogatta, hogy ő még mindig látja a karcolásokat. Itt, meg itt: végighúzta rajtuk gyerekujját. Ilyenkor az apja fogta magát, szó nélkül elővette a befőttesüveget a dióbéllel, és újrakezdte az egész tébolyult, felesleges mozdulatsort. Később azt az összekaristolt, robusztus asztalt Pálma néni eladta, Misi pedig vásárolt az ebédlőjükbe valami egészen hasonlót. Az eljárás, hogy gézlapba kell csomagolni a diót, addigra kitörölhetetlenül bevésődött az emlékezetébe.
Misi hirtelen megöregedett apja annak idején ugyanazzal a szertartásossággal hajtogatta be a diót négyzetes kis gézkendőbe, ahogyan ostyába csomagolta az anyjának szánt fejfájás elleni port is. Az anyjának azokban az években állandóan lüktetett a feje.
A kis gézbatyuból dörzsölés közben előszivárgott a dió illata, és a nedves dióbél kitöltötte az éjjeliszekrényen a fedőlap alig látható karcolásait.
Hiába, az éjjeliszekrények felszíni sérülésein ez se segített. Néhány nappal később fogta, leemelte a tetejükről az üvegborítást, és régi családi fényképeket csúsztatott a lap alá. Sokat, egymással szabálytalan fedésben, hogy teljesen eltakarják a fafelületet. Petra tudta, hogy ha a férje végre elköltözik innen, úgyis átfesteti majd a kisbútorokat. Ezeket a csúf, tömzsi éjjeliszekrényeket is.
Nem elsősorban azért, hogy eltüntesse róluk a pohárnyomokat, hanem azért, hogy átalakítsa őket. A felismerhetetlenségig, ha lehet.
Misi ki nem állhatta, ha festékkel kenték át a fát: ostoba és barbár eljárásnak tartotta. Tiszteletlenségnek, az eredeti anyag megcsúfolásának. Még hogy antikolás, fakadt ki, ha ilyesmit látott. Mindig azt mondta, hidegrázást kap tőle, ha szakértő asztalosok helyett háziasszonyok mázolják össze a műgonddal megalkotott, patinás darabokat. Művészkedő háziasszonyok, mormolta gúnyosan.
Márpedig Petra pontosan erre készült. Házi festegetésre, megcsúfolásra. Alapozás nélkül, csak úgy, amatőr módon. Addig is kedvtelve helyezte el esténként Pálma néni ifjúkori portréjának legközepén a poharat. Ugyanoda rakta, kézközelbe, ahová az üvegezés előtt is mindig, hogy éjszaka vakon is megtalálja, ha felébredne és megszomjazna.
