A könyvbemutató rendhagyó módon azzal kezdődött, hogy Nádas Péter felolvasott egy részletet a kötetből. A történet egy fiktív faluban játszódik, a regénynek pedig nincs szigorúan vett főszereplője, gyakorlatilag a falu közössége az elbeszélő. Gács Anna arra volt kíváncsi, hogy a falu lakói milyen értelemben alkotnak közösséget és “nem közösséget”.
Nádas Péter azt mondta, először is definiálni kell a közösség fogalmát, majd azt hangsúlyozta, hogy egy csoportban mindig vannak törésvonalak, amik szétszakítják a közösséget, ilyen például a rasszizmus. Egészen hétköznapi banális okai is lehetnek a gyűlölködésnek, aminek okaival a kötet szereplői nincsenek tisztában. Utálatot szülhet a feltűnősködés, ami a közösség ellen hat, de Nádas Péter hangsúlyozta, hogy ettől nem megijedni kell, hanem tudomásul venni. A szerző megemlítette azt is, hogy az ember nem azonos a származásával és hangsúlyozta, hogy önmagára emancipált zsidóként tekint, majd hozzátette: “Illetve semmilyen zsidó nem vagyok, mert reformátusra kereszteltek”.
Június 9-én 18 órától Nádas Péter nyitotta meg a 93. Ünnepi Könyvhetet. Beszédét a földigilisztákkal kezdte és az emberi természettel fejezte be.
A cím kapcsán szóba került Nádas Péter írói pályájának kezdete, ugyanis a szerző a regény írása során elővette korábbi szövegeit. Gács Anna arra volt kíváncsi, ha visszagondol a korábbi írásaira, lát-e változást abban a tekintetben, hogy mit gondolt annak idején rémtörténetnek, és mi a véleménye róla ma. Nádas Pétert régóta foglalkoztatja a téma és elmesélte, hogy gyerekként az utcán sokszor találkozott rémtörténetekkel, amikor az emberek sorban álltak az élelmiszerért - de sokszor az is előfordult, hogy nem tudták pontosan miért állnak sorba -, vagy a háború utáni időszakban, majd ‘56-ban is sok olyan eseményt látott az utcán, amelyek megijesztették és hatással voltak rá. A szerző azt is hozzátette, hogy amikor elköltözött a fővárosból egy új, kisebb közegbe, még érzékelhetőbbé vált, hogy a közösségben ki kezdeményező, ellenálló vagy résztvevő. A szerző azt mondta:
“A Rémtörténetek egy közösségvizsgálat”.
A könyvben nincs megnevezve a falu, a környező települések viszont igen, így tulajdonképpen az olvasó beazonosíthatja, hogy hol játszódik a történet. Ezáltal van egyfajta mitikussága a kötetnek, Németh Gábor szerint pedig olyan, mintha az idő is lebegne. Nádas Péter erre azt felelte: “Regényt írok, nem helytörténetet”. A szerző szerint igazságtalan lenne megnevezni a konkrét falut, mert a történet egy egész élet tapasztalataiból áll össze. Amikor fotóriporterként dolgozott, bejárta az országot, így mindenhonnan beleszőtt valamit a regénybe. Nádas Péter hozzátette, hogy a kötetben vannak olyan mondatok is, amelyeket nem ő alkotott meg, hanem idézi azokat.
Megjelent Nádas Péter új regénye Rémtörténetek címmel, amely sötét történeteket mesél a hétköznapokról, amikor az ösztönök kontrollálhatatlanul tesznek tönkre életeket. A hét könyvéhez a hetvenes években kezdett jegyzeteket készíteni az író, majd a berlini levéltárból visszakérve azokat, megírta thrillerszerű regényét, hogy a Gonoszról, a bűnről beszéljen - rengeteget káromkodva.
Gács Anna kitért arra is, hogy az elbeszélő olykor olyanokat is tud, amit valójában nem tudhatna, és belelát a karakterek fejébe, majd azt is kiemelte, hogy a szereplők nem reflektálnak önmagukra. Szóba hozta Nádas Bárány című novelláját, amivel ellentétben a Rémtörténetekben nem látja azt a fajta optimizmust, amit a novellában tapasztalt. Arra volt kíváncsi, hogy ez mivel magyarázható, és Nádas Péter vesztett-e az optimizmusából. Az író elmondta, hogy nem lett kiábrándult vagy rosszkedvű, mert az a realizmust sértené. Az érdekelte, hogy az emberek saját tisztázott vagy éppen nem tisztázott szándékai kiszorítják-e a szolidaritást, a jóságot és a figyelmet. A szerző kiemelte, hogy őt az ingerek és az arányok érdeklik, majd úgy fogalmazott: “Ebben az olykor botrányos nyelvű szövegben több a jóság és a szolidaritás, mint ami átpréselődik a Sátánon”.
Az interjúban Nádas bűnről, erőszakról, a közélet vulgáris nyelvezetéről, a kutyák hűségéről is beszél, valamint arról, hogy két káromkodás között lehet-e részvétet nyilvánítani. 
Az írás folyamata kapcsán felmerült az a kérdés, hogy amikor a szerző elkezd írni egy történetet már az elején tudja-e, mi lesz a befejezés, illetve miként szelektál, hogy enged el valamit, vagy éppen mit sző bele a regénybe. Nádas Péter elmesélte, hogy amikor elkezd írni, már tudja, hogy mi lesz a történet vége, éppen ezért a regény utolsó száz oldala halálos unalom számára. Ilyenkor már nincs helye a spontaneitásnak. A szerző azt is elmondta, hogy ekkor a szereplők már nem okoznak meglepetést, hiszen évek óta velük van, tudja merre tartanak.
Németh Gábort még az is érdekelte, hogy az utolsó száz oldal megírásakor mindig meg tudja-e tartani a magabiztosságát. Az író azt mondta, ha egy szerkezet nem működik, az már korábban kiderül, mint az utolsó száz oldal. Ilyenkor eldönti, hogy abbahagyja, vagy változtat, de az utolsó oldalakban már a szereplők iránti felelősségérzet miatt nem hátrálhat ki a történetből, mivel már kötődik hozzájuk. “Saját magával konfrontálódik az ember, amikor a karaktereit írja.” Nádas Péter ugyanakkor hangsúlyozta, hogy nem szereti egyik szereplőjét sem jobban a másiknál, és azt is hozzátette, ha az író valamelyik szereplőt jobban szereti, akkor végeredményben elmosódik a kép.
A történet végére egyrészről felgyorsulnak az események, de van egy csendes lezárása is a regénynek, amikor a református lelkész és a tanító megpróbálnak kimaradni a faluközösségből, közös olvasásba merülnek. Gács Anna azt kérdezte a szerzőtől, hogy az értelmiségi figurák és közte van-e párhuzam. Nádas Péter azt mondta, nincsenek távolságok közte és az értelmiségi, vagy éppen a sérült karakterek között. A szerző zárásként még hozzátette, hogy mindig érdekelte az őskereszténység és ezt megpróbálta átadni az értelmiségi szereplőinek is, de hogy ők ezzel mit kezdenek, az a karakterek dolga: “Én nem jutottam vele semmire, ezt valamelyest nekik ajándékozom”.
