Egy nagy halott-leltárral kezdődik Ali Smith Évszakok-kvartettjének második darabja: „Isten halott volt: kezdjük ezzel. És a romantika is halott. A lovagiasság halott. A költészet, a regény, a festészet mind halott, és a művészet is halott. A színház és a mozi is halott. Az irodalom halott. A könyv halott. A modernizmus, a posztmodern, a realizmus és a szürralizmus mind halott.” A sor még hosszan folytatódik, de ez a kis részlet, ami nagyon emlékeztet az Ősz imaszerű, kántáló felsoroláscunamijához (vö. „Belefáradtam az aljasságba…”), már elég ahhoz, hogy magával rántsa az olvasót abba a meditatív, elveszett állapotba, amelyben hőse, Art bolyong a regény kezdetén.
Ali Smith Ősz című regénye az első lett az idei 50-es listánkon. A skót szerző írásban válaszolt a kérdéseinkre - szó esett a Brexitről, a brit pop-artról és még Ali Smith macskája is szóba került.
Tovább olvasokA férfi épp szakított a barátnőjével, aki bosszúból átvette az irányítást Art természetleíró blogja (Art in Nature) felett, és hamis, félrevezető információkat tartalmazó üzenetekkel bombázza az oldal követőit. Már ez is épp elég lenne a bajhoz, de Artot még jobban frusztrálja a tudat, hogy az anyja, Sophia karácsonyra hazavárja őket a barátnőjével. Hogy elkerülje a teljes megaláztatást, felbéreli a buszmegállóban frissen megismert Luxot, hogy kísérje el Cornwallba, és három napig játssza el a barátnő szerepét. A furcsa pár egy fizikai és mentális összeomlás kellős közepén találja Sophiát: az egykor sikeres, az életét acélmarokkal kézben tartó üzletasszony már csak árnyéka önmagának. Képtelen ellátni magát, a leghétköznapibb tevékenységek is kifognak rajta, egyetlen társaságát pedig egy test nélkül lebegő fej jelenti, akit csak ő lát, és aki örökké a sarkában van.
Art szemlátomást nem tud mit kezdeni a helyzettel („Majd én intézem, mondta tegnap Art. Az ember nem intéz egy anyát, mondta Lux.”), és a lány addig erősködik, amíg felhívja Sophia harminc éve nem látott nővérét, Irist, aki felmentő seregként érkezik a házba. A két nő nem is különbözhetne jobban egymástól: Sophiáról már fiatalon kiderült, hogy van üzleti érzéke, az évek során pedig komplett kereskedelmi birodalmat épített ki, aminek, igaz, ma már csak a romjain ücsörög. Iris ezzel szemben a család feketebáránya, a radikális idealista, aki az atyai akarattal is dacolva állt ki az elveiért, és emelte fel a szavát az ipari vegyszerek széleskörű használata vagy épp az atomfegyverek ellen. Részese volt a brit történelem leghosszabb ideig tartó, a közvéleményt élesen megosztó tiltakozásának is, amikor is női kezdeményezésre összesen 19 évig (!) tüntettek a Greenham Common katonai támaszpontnál. („Ha nincs ez a megvető elutasítás, nem maradtunk volna, meséli az egyik résztvevő évekkel később. Öt gyerekem van, mentem volna haza.”)
Politikai fikció kategóriában Ali Smith nyerte idén az Orwell-díjat Summer (Nyár) című regényével. Politikai tényirodalmi kategóriában Joshua Yaffa nyert a putyini Oroszországról szóló művével.
Tovább olvasokMindannyian Sophia cornwalli, tizenöt szobás házában találkoznak tehát, ahol a nővérek sok évvel korábban együtt csöveztek egy rakás hippivel. Sophia már akkor elhatározta, hogy egy szép napon majd megveszi a házat, de az az éjszaka nemcsak emiatt maradt emlékezetes. Akkor ismerkedett meg ugyanis egy Danny nevű férfival, aki végre olyannak látta őt, amilyen. Egy romantikus kapcsolat kezdetét is jelenthette volna az az éjszaka, ha nem veszítették volna el kölcsönösen a cédulát, amire egymás címét jegyezték fel. Évekkel később futnak csak össze egy londoni utcán, hogy aztán egy érzelmi zsákutcába futó viszonyba bonyolódjanak. Danny csak egy a Tél mellékszereplői közül, de
nem először bukkan fel az Ali Smith-univerzumban:
ő az Őszben megismert aggastyán, Daniel Gluck, fiatalabb kiadásban, akiről Elisabeth anyja az első részben egy ízben megjegyezte, hogy „Mr. Gluck összepakolta a házát, eladta a Barbara Hepworth-féle szent kődarabját”.
Nem véletlen, hogy ezt az elsőre nem túl sokatmondó idézetet emeltem ki tőle, Barbara Hepworth ugyanis igencsak fontos igazodási pontja a regénynek, bár története és művészete nem válik olyan szervesen a cselekmény részévé, mint az Őszben Pauline Botyé. Barbara Hepworth modernista és absztrakt szobrászművész volt, a regényben pedig megjelenik egyik leghíresebb szobra, az Anya és gyermek: „a két kő tulajdonképpen anya-gyerek páros, a gyerek kő a kicsi, a nagyobb kő meg az anya. A nagyobb kőben van a lyuk, és egy lapos rész, ahova a kisebb kő ülhet. (…) Jó lenne tele lenni lyukakkal, mondja. Amit az ember nem tud kifejezni, talán egyszerűen kifolyna.” Utóbbi mondat akár a Sophia és Art közötti kapcsolatot is jellemezhetné: anya és fia sokáig nem találja egymással a közös hangot, amiben nagy szerepe lehet annak is, hogy kettejük történetét évekig meghatározta az elfojtás, az elhallgatás, az anyai maszatolás, ködösítés. Sophia tagadja azt is, hogy a gyerek Art egy darabig a nagypapájával és Irisszel élt egy fedél alatt, és abban sem tudnak megegyezni, hogy ki mesélte neki a karácsonyi hóesésben eltévedt fiú történetét. Igazából semmiben sem tudnak közös nevezőre jutni,
emberi és politikai válaszfalak akadályozzák közeledésüket.
A regénybeli karácsony idején az ország már maga mögött tudja a Brexit-szavazást, amelynek utórezgései tönkreteszik, megkeserítik a családi összejöveteleket is:
„Az úgynevezett szavazás, mondja, arról döntött, hogy megszabadítsa országunkat más országok gondjainak megöröklésétől, és attól is, hogy olyan törvényeket kelljen elfogadnia, amiket a magunkfajták nem itt hoztak a magunkfajtáknak.
Attól függ, úgy gondolod-e, hogy van ők és mi, mondja Iris, vagy csak mi. Mivel a DNS alapján tudjuk, hogy nagyrészt egy család vagyunk.
Ó, hát határozottan van ők, mondja Art anyja. Mindenben.
A család sem kivétel.”
Ezt a fura, feszültségekkel teli, dickensi karácsonyt (amelyben Sophia figurája óhatatlanul megidézi Scrooge alakját a regényben is sokat hivatkozott Karácsonyi énekből) végül Lux menti meg. Kívülállása lehetővé teszi, hogy közvetítőként lépjen fel a hármas tagjai között. Eleve képtelen az alakoskodásra, és nagyon hamar felfedi, hogy nem azonos a Charlotte nevű barátnővel, hanem egy Kanadából érkezett horvát egyetemista, akinek elfogyott a tandíjra szánt pénze, így alkalmi munkákat vállal, és ha teheti, az egyik londoni könyvtárban éjszakázik. Lux nevéhez híven tényleg fényt hoz a tél legsötétebb éjszakáján (Smith amúgy is végig játszik a beszélő nevekkel: Art – művészet, Iris/Ire – düh, Sophia – bölcsesség), és egyértelműen ő a regény legösszetettebb karaktere. Látszólag a semmiből jött, mégis járatosabb a brit kultúrában, mint a magát elsősorban természetíróként definiáló Art. Shakespeare-t és Samuel Johnsont idéz, élete legszebb tárgyaként pedig az első fólió lapjain látható rózsalenyomat képét említi: „És semmi, csak egy lenyomat, egy virág lenyomata a betűkön. Ki tudja, kié. Ki tudja, mikori. Olyan, mint a semmi. Talán olyan, mintha valaki összevizezte volna, vagy egy olajfolt lenne. Amíg az ember rendesen meg nem nézi.”
Lux nemcsak alkalmi békítőként van jelen ezen a vacsorán, de hozzásegíti Artot ahhoz is, hogy végre valóban lásson. A férfi nem személyes élményeiből írja a blogot, az Art in Nature-nek így például van olyan bejegyzése, amihez csak a Google Mapset nézte meg. A látás kulcsfontosságú témája a regénynek, és nemcsak a szimpla látás (amivel Sophiának például elég komoly gondjai vannak, a testetlenül lebegő fejen kívül is), hanem az a fajta, ahogyan a minket körülvevő világot vagy épp a műalkotásokat szemléljük. A Mona Lisát például mindenki csak a festménynek hátat fordítva fotózza ma már, aminek regénybeli ellenpárja a Hepworth-szobor, amely arra kényszeríti a szemlélődőt, hogy megkerülje és „más-más helyzetből különböző dolgokat” lásson meg benne. Ali Smith tulajdonképpen ugyanerre biztatja olvasóit, és az eléjük szórt kirakós darabkáiból lassan építi fel történetét, amelyet számtalan szögből szemügyre vehetünk. Egy atomjaira hullott, egymással kommunikálni képtelen család karácsonyát idézi meg, amelynek tagjai elérték a gödör alját (ahol a legjobb esetben is csak hazudni tudnak egymásnak), majd innen próbálnak valahogy felállni. Történetük szerves része annak az univerzális narratívának, amelynek fő hívószavai a Brexit-szavazás, a menekültválság, és a mindennapokra is kiható imbecilis politika.
Ali Smith a shakespeari drámák őskavarodásával von erős párhuzamot: Lux elmeséli, hogy tulajdonképpen azért választotta lakhelyeként épp Angliát, mert óriási hatással volt rá a Cymbeline. Egy olyan királyság története, amelyet a káosz, a hazugság és a megosztottság ural, és semmi jel nem utal arra, hogy a helyzet valaha rendeződhet. Szereplői látszólag ugyanazon a világon élnek, mégis egymástól függetlenül, „mintha a világuk valahogy kizökkent volna, vagy leszakadt volna egymás világáról. De ha ki tudnának lépni önmagukból, vagy ha hallanák és látnák, hogy mi történik a fülük hallatára és a szemük előtt, akkor látnák, hogy mind ugyanabban a darabban játszanak, ugyanazon a világon, és mind ugyanannak a történetnek a részei”. Luxra óriási benyomást tett, hogy Shakespeare egy reménytelen alaphelyzetből is látta a kiutat és egy olyan befejezést volt képes írni, amelyben
„visszatér az egyensúly, és minden hazugság lelepleződik.”
Ali Smith a tél legsötétebb mélyére vezeti szereplőit, de regénye legalább ennyire szól a megújulás lehetőségéről, és arról a ciklikusságról, amely mindvégig életben tartja a reményt. Könyve egyszerre szól a kortárs brit és világpolitikáról, figurázza ki a hétköznapok parttalan és szürreális párbeszédeket (lásd a banki alkalmazottal vagy a céges robottal folytatott kommunikációt), és idézi meg Shakespare-t, Dickenst, Chaplint és Elvist. A Tél simán olvasható az Ősz előzetes ismerete nélkül (bár vicces felfedezni olyan összekötő kapcsokat, mint Daniel/Danny alakja, vagy az SA4A nevű cég újbóli felbukkanása, amely az előző könyvben kerítésépítésbe fogott, most pedig Artot foglalkoztatja a szerzői jogi visszaélések internetes felderítésére). Smith tulajdonképpen a megújulás, az újraéledés képességének reményét villantja fel ebben a regényében („a váltás, a fordulat, a növekvő sötétségből a fény növekedése felé, elárulta, hogy a fény visszatérése éppannyira a télközép szívében van, mint a fény fogyása”), és szereplőinek ezt a sorsot is szánja. Mégis egy elég pesszimista jelenettel zárja könyvét, amelyben Trump akkori elnökként az amerikai cserkésztalálkozón egyebek között arra biztatta a résztvevőket, hogy „fütyüljék ki annak a nevét, aki az ő vetélytársa volt az előző évi választásokon”, majd a júliusi találkozón arról biztosított mindenkit, hogy kormányzása alatt mind boldog karácsonyt fognak kívánni. Az eredetileg 2017-ben megjelent regény utolsó oldalán Ali Smith tehát nem is rejti véka alá a politikával kapcsolatos borúlátását: „A nyár közepén tél van. Fehér karácsony. Isten segítsen rajtunk, mindannyiunkon.”
