Egy ironikus, kiforgatott kiáltvánnyal kezdődik Ali Smith Tavasz című regénye, amely már az első oldalakon érzékelteti velünk, hogy egy olyan könyvet fogunk olvasni, amely nem fél párbeszédbe lépni a mindennapjainkat érintő aktuális problémákkal: a társadalmi megosztottsággal, a mindent behálózó, leegyszerűsítő politikai üzenetekkel, a kapcsolataink helyébe lépő közösségi médiával vagy épp a post-truth korszakát meghatározó nyelvi közhelyekkel. „Na most ha valamit nem akarunk, akkor Tényeket. Hanem zavarodottságot akarunk. Ismétlést akarunk. Ismétlést akarunk. Azt akarjuk, hogy a hatalmon lévők közöljék hogy az igazság nem igazság.” Az első oldalak egy olyan társadalmat mutatnak nekünk, amely éhezi az agressziót, a pánikot, a vészhelyzeteket és a határozott üzeneteket.
Ebben a világban nincs szükség többé az igazságra vagy a szavak valódi jelentésére, hanem csak egy ellenségkép kell és egy hashtag, amivel ezt a vélt ellenfelet fel lehet címkézni.
Ezt tehát a felütése az Évszakok-kvartett harmadik kötetének, amely mindennek ellenére a címében tavaszt ígér, azaz valamiféle megújulást, újjászületést, fény felé fordulást.
A Tavasz főszereplői mindennek a szellemében olyan figurák, akik a meghasadt társadalom két oldalát képviselik. Ali Smith, ahogy szinte minden regényét, úgy ezt is több cselekményszálra építette fel, amelyeket aztán bravúrosan fon össze egy történetté. Az egyik szál központi alakja egy neves filmrendező, Richard, aki úgy érzi, értelmetlenné vált az élete. Meghalt az egyik legközelebbi barátja és alkotótársa, elvi okokból vissza kellett utasítania egy fontos munkát és a végletekig magányossá vált, mert a családja rég elhagyta. Gyásza és kilátástalansága addig sodorja őt, amíg öngyilkosságot kísérel meg egy otthonától távoli vasútállomáson. A cselekmény másik szálának főszereplője Britanny, aki fogvatartási biztonsági tiszként dolgozik egy menekülteket elszállásoló idegrendészeti központban. A nevében Nagy-Britanniát képviselő Brit („néha a nevek elég ironikusak”) a munkahelyén fokozatosan tanul bele az elnyomó rendszer működésébe, olyan szabályokat sajátít el, amelyeknek az erkölcshöz vagy az emberséghez nincs semmi közük, helyette a foglyok és fogvatartók közti hatalmi viszonyok határozzák meg a bánásmódot. A cselekményszálakat, amelyek látszólag két teljesen külön világot képeznek le, egy különös és sok szempontból rejtélyes kislány kapcsolja össze. Florence-ről legendák keringenek, azt tartják róla, hogy minden biztonsági intézkedés ellenére bejutott az Idegrendészeti Központba, ahol hihetetlen meggyőzőképességével elérte, hogy a vezetés kitakarítsa a cellában raboskodó menekültek vécéit. A lányról aztán kiderül, hogy maga is menekült, akinek az édesanyja egy csónakról fulladt vízbe Olaszország közelében. Richard, Brit és Florence útja a történet egy pontján aztán különös véletleneknek köszönhetően találkozik, hármójuk összekapcsolódása pedig sorsfordító eseményeket hoz magával: van, aki megmenekül, van, aki elárulja a többieket, és van, aki szimbolikus áldozattá válik.
Ali Smith a Télben mítoszok, népmesék, Dickens, Shakespeare és a jelenkori brit politika ellentmondásos történeteit felhasználva, beépítve és kifordítva mesél széthullásról, romlásról, újjákezdésről és reményről.
(Karácsonykor archív cikkeinkből válogatunk.)
Tovább olvasokAhogy az a regény végén található köszönetnyilvánításokból is kiderül, Ali Smith számos menekülttel és fogvatartottal beszélt, amikor a Tavaszt írta,
valós tapasztalatok és beszámolók állnak tehát a történetnek azon részei mögött, amelyek arról szólnak, hogy milyen határozatlan idejű fogvatartottnak lenni az Egyesült Királyság valamelyik Idegrendészeti Központjában.
A könyv nemcsak a témájában reflektál a menekültkérdésre, hanem az internetes hírfolyamot megidéző narratív megoldásokkal is, és annak a nyelvnek a kritikájával, amit a politika és a média teremtett a bevándorlásról szóló beszédhez. „Ne nevezd migránsválságnak, mondta Paddy. Milliószor elmondtam. Emberek. Egy magánember kel át a világon minden esély ellenére. Szorozva hatvanmillióval, mind magánemberek, mind átvágnak a világon, a napról napra romló esélyek ellenére.” A könyv emellett bizonyos utalások mentén párhuzamot von a náci ideológia és a jelen történései közt: az uszítás, az ártatlan emberek származásuk alapján történő fogvatartása, a méltatlan körülmények és a dehumanizáló bánásmód pedig valóban arra engednek következtetni, hogy az emberiség megismétli a bűnöket.
Ali Smith, ahogy azt tőle megszokhattuk, most is nagyon érzékenyen és líraian mesél minderről, éppen ezért leegyszerűsítő lenne úgy fogalmazni, hogy a Tavasz csak a menekültek helyzetéről szól. Inkább arról van szó, hogy a könyv a jelenünkre reflektál nagyon komplexen, a történetvezetés mozaikos, ugrálunk a helyszínek és az idősíkok közt, közben pedig a regénynek és a szereplők sorsának mindig újabb és újabb rétegei tárulnak fel. Ali Smith ráadásul rengeteg szimbólummal dolgozik ebben a könyvében is, amelyek a történet során mindig újabb és újabb jelentésekkel bővülnek. Ilyen például a képeslap, amely így vagy úgy, de minden szereplő számára jelent valami fontosat („Az életünknek, amelynek gyakran, mondhatjuk így, képeslapjellege van”), ilyen a citrom is, amely a borítóról is visszaköszön és az élet teljességét szimbolizálja a regényben („Ne írj nekem történetet magadból, te elpocsékolt – volt idő az életében, amikor képes volt megszeretni, szó szerint szerelembe esni, konkrétan lélekszinten belebolondulni olyasmibe, mint egy citrom egyszerűsége.”) és ilyen a címbeli tavasz-motívum is, amely ebben a könyvben nemcsak valamiféle kivirágzást és feltámadást jelent, hanem azt a mélységet és azt a gyászt is, amelyet meg kell élni az újjászületés előtt.
Ahogy az Évszakok-kvartett korábbi köteteiben, úgy most is meghatározó téma a művészet. Míg az Őszben Pauline Boty alkotásai és alakja válik a cselekmény szerves részévé, a Télben pedig Barbara Hepworth modernista szobrászművész egyik szobra lesz kulcsfontosságú, addig itt Katherine Mansfield és Rainer Marier Rilke élete és különös kapcsolata kerül a középpontba. Richardnak róluk kéne filmet forgatnia egy könyv alapján. A történetük romantikáját az adja, hogy egy időben mindketten egyszerre tartózkodtak egy svájci szállodában, és egymástól alig pár méterre írták a nagy műveiket, azonban mégsem ismerkedtek össze vagy találtak egymásra. Sorsuk leképezi a regény szereplőinek életét és azt a világot is, amelyben mi élünk: egy jelen van, mégis párhuzamosan épülnek a valóságaink, és még ha egy térbe is kerülnek az emberek, a kapcsolódás már akkor sem tud létrejönni.
Ali Smith Ősz című regénye az első lett az idei 50-es listánkon. A skót szerző írásban válaszolt a kérdéseinkre - szó esett a Brexitről, a brit pop-artról és még Ali Smith macskája is szóba került.
Tovább olvasokA Tavasz legérdekesebb szereplője kétségtelenül a kislány, Florence, aki egyfajta Kasszandraként jelenik meg. Alakja sok mindent szimbolizál a regényben, ő a gyerek, a következő generáció, a jövő és az igazság, bizonyos értelemben ő maga a tavasz. Legendás és kiismerhetetlen figura, aki át tud hatolni a kerítéseken, aki ki tudja játszani a felnőtteket, aki hatni tud a világra és meg tudja változtatni mindazt, ami rossz. Ha van valami remény, amit Ali Smith könyvéből kiolvashatunk, akkor az őbelőle fakad. A tavasz ugyanis nem más ebben a történetben, mint a természet erejébe és igazságába vetett hit, a gondolat, hogy a tél vége akkor is el tud jönni, ha az ember már mindent tönkretett. „A virágfejek mindenfelé kinyílnak az illegális szemétlerakón. A fény moccan a határaitok fölött, azok körül, akiknek útlevelük van, akiknek pénzük van, akiknek semmijük sincs, a kunyhók, a kanálisok és a katedrálisok fölött, a reptereitek fölött, a temetőitek fölött, bármit ástok is el, bármit ástok is ki, hogy a történelmeteknek nevezzétek, vagy bármiért fúrtok is le, hogy pénzzé tegyétek, a fény moccan, csak azért is. Az igazság egyfajta csak azért is.”
