„Élni vagy írni ugyanaz a dolog” – mondta Mohamed Mbougar Sarr könyvének margós bemutatóján, ahol annyira nagy volt az érdeklődés, hogy nem is mindenki fért be a terembe, a könyvbemutató utáni dedikáláson pedig kígyózó sorok alakultak ki. Hogy ennyire sokan voltak kíváncsiak a szenegáli származású íróra, az talán jól jelzi, hogy első magyarul megjelent könyve, Az emberek legtitkosabb emlékezete olyan regény, amely erősen megszólítja az olvasókat és nagy hatással van rájuk, ennek pedig valószínűleg ahhoz is köze van, hogy a szöveg témája maga az irodalom, pontosabban az, hogy milyen titkok állhatnak egy remekmű mögött, és hogy miért éri meg olvasóként az életünk végéig kutatni az esszenciális könyv után. „Mindenki, aki olvas, megszállottan keres valamit a könyvekben. Ahogy egy életen át keresnek azok is, akik írnak. Az ember, akit egyszer beszippantott az irodalom, örökké hajtja, űzi ezt a megfoghatatlant, az esszenciális művet, ami valamit megragad a világ elmesélhetetlen teljességéből. De hogyan fér meg egymás mellett az irodalom magánya és az élet? Erre a kérdésre kereste a választ Az emberek legtitkosabb emlékezete, amely egy titokzatos afrikai íróról, egy kánonból kimaradt zseniális botránykönyvről és a nagy mű létrejöttének útvesztőjéről mesél” – írtuk a könyvről.
Úgy tűnik, Mohamed Mbougar Sarr ezzel a könyvével bevonult a nagy írók közé,
noha jó ideig egyáltalán nem tervezte, hogy író lesz. 1990-ben született Szenegálban, az apja orvos volt és nagy családban nőtt fel, sok testvérrel. Ahogy azt a könyvbemutatón is elmondta, egy kisvárosban nevelkedett, Dakartól körülbelül 150 kilométerre, és nagyon boldog gyerekkora volt. Történetek és mesék vették körül, főként édesanyja és a családjának nőtagjai meséltek és énekeltek a legtöbbet, a szerer történetek és a szóbeli hagyomány pedig nagy hatással voltak a képzelőerejére. Miután elvégezte a középiskolát, Franciaországba költözött, az egyetemi tanulmányait már Párizsban kezdte el. Ekkor kezdett el foglalkozni komolyabban az írással, főként annak hatására, hogy magányos volt, távol a családjától és a barátaitól.
Naplót, majd blogot kezdett el írni, később pedig novellákat, amiket be is adott pályázatokra. Ezekkel sikereket ért el, La cale című, a rabszolga-kereskedelemről szóló írásával például elnyerte a Stéphane-Hessel-díjat. Az emberek legtitkosabb emlékezete előtt két regényt írt, a 2015-ös Terre ceinte egy fiktív szaheli falu életét írja le, amely az iszlamista dzsihádista milíciák ellenőrzése alatt áll. A 2017-es Silence du chœur pedig a szicíliai afrikai bevándorlók mindennapjait mutatja be.
Mindenki, aki olvas, megszállottan keres valamit a könyvekben. Ahogy egy életen át keresnek azok is, akik írnak. Az ember, akit egyszer beszippantott az irodalom, örökké hajtja, űzi ezt a megfoghatatlant, az esszenciális művet, ami valamit megragad a világ elmesélhetetlen teljességéből. De hogyan fér meg egymás mellett az irodalom magánya és az élet? Erre a kérdésre kereste a választ Mohamed Mbougar Sarr szenegáli író, aki regényével tavaly elnyerte Franciaország legnagyobb presztízsű irodalmi elismerését, a Goncourt-díjat, ősszel pedig a Margó Irodalmi Fesztivál vendége lesz. Az emberek legtitkosabb emlékezete a hét könyve, amely egy titokzatos afrikai íróról, egy kánonból kimaradt zseniális botránykönyvről és a nagy mű létrejöttének útvesztőjéről mesél. Fotó: Momar Niang
Bár az írásaival több díjat is elnyert, bizonytalan volt abban, hogy megéri-e írónak lenni, ezért is kezdett bele Az emberek legtitkosabb emlékezetébe: szembe akart nézni azokkal a kérdésekkel, hogy mit jelent nagy könyvet írni, mit jelent az irodalom. Ebben főként Bolano volt rá nagy hatással, aki szerinte az irodalomról való írást a maximumra fejlesztette. Bolano könyvei felszabadították és új lehetőségeket nyitottak meg számára, állítása szerint teljesen megváltozott az olvasói és írói világa, amikor a könyveivel találkozott, akkor ébredt rá igazán, hogy
az irodalomban mindent meg lehet tenni, hogy lehet játszani vele, és hogy a nagy művekben a lényeg mindig a titok és a keresés.
Mindez talán meg is magyarázza, milyen hatások formálták Sarr díjnyertes nagyregényét. Az emberek legtitkosabb emlékezete elbeszélője egy fiatal, szenegáli származású író, Diégane, aki egy véletlen találkozásnak köszönhetően felfedez egy felforgató erejű könyvet, Az embertelenség labirintusát. A mű megigézi, hatalmába keríti a vágy, hogy a lehető legtöbbet megtudja a szerzőjéről, ezért kutatni kezd a titokzatos író, T. C. Elimane után. Ez a nyomozás nagyon meghatározó motívum, ami azért is érdekes, mert az író elmesélte nekünk, hogy könyvének főhősét, Elimane-t valós személy ihlette: a Maliból származó Yambo Ouologuem, aki 1968-ban nagy sikereket ért el, szenzációs író volt, de aztán plágiummal vádolták meg, és végül elbújt a nyilvánosság elől és hazatért. Sarr elmondása szerint az Elimane-t ihlető íróval fiatal korában találkozott, egy tanára ajánlotta neki, hogy mindenképp olvassa el a könyvét, de az nem volt fellelhető sehol. A frankofón afrikai szerzőkre sajnos eléggé jellemző, hogy nem nagyon maradtak fenn példányok a könyveikből, így ő egy idő után belenyugodott abba, hogy nem találta meg. A tanára azonban ennek ellenére újra és újra elmondta neki, hogy azt el kell olvasnia. Aztán egyszer csak sikerült rábukkannia egy kalózpéldányra, bár az nem volt teljes. Viszont megigézte a könyv, nagy hatással volt rá, később pedig Franciaországban már talált egy teljes példányt, amit aztán újra és újra elolvasott. Ennek a hatása többek közt, hogy
könyvében emléket állított azoknak a szerzőknek, akik kiestek az irodalmi emlékezetből.
Hogy miként hatott a valóság a regényére, azért is izgalmas, mert Az emberek legtitkosabb emlékezetének központi témája az élet és irodalom viszonya. Mindez azonban nemcsak a történeten belül izgalmas, hanem a könyv utóéletének kontextusában is. Mert miközben a regény sok szempontból az irodalmi intézményrendszer (lásd: kritikusok, díjakat odaítélő kuratóriumok, kánonképzés) okos és frappáns kritikája, a könyvben szereplő afrikai íróval több olyan dolog is megtörténik (például a Goncourt-díjra való felterjesztés), amivel a sikerek után Sarrnak is szembe kell néznie. Ez pedig leginkább maga az afrikai író imázs, amely sokszor eltakarja a művet, mert azt eredményezi, hogy az emberek előítéletekkel a fejükben veszik kézbe a könyvet.
Sarr minderről úgy vélekedik, hogy ironikus az egész helyzet, hiszen gyakorlatilag a saját csapdájába esett, az történik vele, amiről írt. Szerinte paradox a szituáció, mert a Goncourt-díjjal éppen ugyanúgy az ígéretes afrikai író szimbóluma lett, ahogy a főhőse, és így bizonyos értelemben bekerült a regényébe, az élete annak a folytatása lett. Azt azonban tudja, hogy egy idő után ebből ki kell szabadulnia, hogy újra írni tudjon.
