2018-ban egy fiatal szenegáli író, Diégane Latyr Faye felfedez Párizsban egy legendás könyvet, az 1938-ban kiadott Az embertelenség labirintusát. A szerzőt úgy emlegették annak idején: a "néger Rimbaud", de a műve által keltett botrány miatt eltűnt. Diégane nyomozni kezd a titokzatos T.C. Elimane után, és tragédiákkal szembesül. Közben Párizsban fiatal afrikai írók egy csoportjával jár össze; figyelik egymást, beszélgetnek, vitatkoznak, isznak, sokat szeretkeznek, és töprengenek a száműzetésbeli alkotás szükségességén. Az emberek legtitkosabb emlékezete villódzóan ötletes, lebilincselő olvasmány, melyben ott a választás állandó kényszere: írni vagy élni? Szerelmi vallomás az irodalomhoz és az irodalom időtlen hatalmához. "Mohamed Mbougar Sarr Az emberek legtitkosabb emlékezetéért tavaly elnyerte Franciaország legnagyobb presztízsű irodalmi díját, amelynek azért is volt nagy jelentősége, mert most először nyerte el fekete-afrikai író a Goncourt-díjat. Azonban mindenkit óva kell inteni attól, hogy efelől a pozíció felől olvassa a regényt, vagy hogy valami afrikai irodalomhoz kapcsolódó prekoncepcióval vegye kezébe a könyvet. Az egész történet ugyanis éppen ezekkel a sztereotípiákkal akar leszámolni, és ahogyan a főszereplő, úgy valószínűleg a szerző is szeretné távol tartani magát az „ígéretes fiatal afrikai író” titulustól, és mindattól, ami ezzel jár" - írtuk kritikánkban.
Mohamed Mbougar Sarr: Az emberek legtitkosabb emlékezete (részlet)
Július 31.
Ma este azt csináltam, Napló, amitől mindennél jobban tartok: telefonáltam a szüleimnek. Anya: Baj van? Én: Nem, minden a legnagyobb rendben. Anya: Biztos? Fiú: Biztos. Anya: Akkor csak úgy felhívtál minket? Fiú: Megtudni, hogy vagytok. Anya: Ajjaj, Latyr, én aggódom. Biztos nincs baj?
Telefonhívás esetén a szüleim ülnek egymás mellett, és úgy tartják a telefont, hogy én a fél-fél arcukat látom. Eggyé vált szülői arcot látok. Az öregedés jeleitől összeszorult a szívem, és legszívesebben lekapcsoltam volna a képet, de az sem segített volna; a hangjuk is megöregedett: mély ráncok az idő falain. Mint mindig, most is megígértem, hogy sűrűbben fogom hívni őket. De tudtam, hogy nem fogom. Továbbra is ritkán fogok telefonálni. Anyám viccesen felemlegeti, hogy gyenge bennem a családi érzék. Keserű élcelődés:
néma vád van benne.
Apám soha nem mond semmi ilyesmit, és ezzel mindent elmond. Egyikük sem talál magyarázatot a hosszú csöndekre. Pedig egyszerű: teljesítem gyermeki kötelességemet, amelyet életük egy bizonyos szakaszában sokan másoknak is teljesítenie kellene, és ez a hálátlanság kötelme.
Van ebben egy adag naivitás is, a hit, hogy korlátlanul rendelkezem a szüleimmel. Talán azért is halogattam a telefonálást, mert vakon bíztam benne, hogy hamarosan úgyis találkozunk, minek naponta hívogatni őket, hiszen nemsokára végleg hazamegyek, és ott leszek mellettük. Délibáb a száműzetés pusztájában. Minden egyes hívásodázás, amelyet a közeli találkozás illúziója táplált, valójában egyre csak távolított tőlük. Elértem az immigráció végső stádiumába: már nemcsak a hazatérés lehetőségében hiszek, hanem egyenesen abban, hogy hamarosan eljő a perce, és visszanyerem a szeretteim nélkül eltöltött időt. E szomorú remények éltetnek is, gyilkolnak is: azzal áltatom magam, hogy nemsokára hazamegyek, otthon minden változatlan, és én pótolom a lemaradást. A hazatérés reménye tökéletes regény, tehát rossz regény.
Valami haldoklik.
A világ, amit elhagytam, eltűnt, mihelyt hátat fordítottam neki.
Azt hittem, benne élvén, majd gyerekkoromat kincsként eltemetvén, hogy örök. Hittem, hogy a világom ragaszkodik hozzám, a múltamhoz. Hiú ábránd: a hajdan szeretett világom nem kötött örök hűségesküt velem. Amint kiléptem belőle, odébbállt az idő alagútjában. Nézem a romokat, és nem is az keserít el, hogy volt világom romokban hever – élt, és ami él, az halandó –, hanem hogy olyan könnyen romba dőlt, hiába reméltem, hogy kellőképp megerősítettem a falakat, kitartanak.
A száműzött gyötrődik a földrajzi távolság, az elválasztó tér miatt. Pedig az idő alapozza meg a magányt, nem a kilométerek, hanem a napok ölnek. Én elviseltem volna, hogy sok milliárd mérföldre legyek a szülői arctól, ha tudom, hogy az idő csak elsiklik fölötte, nem árt neki. De az lehetetlen, szükségképpen barázdák vésődnek az arcba, gyengül a látás, romlik a memória, betegségek fenyegetnek.
Hogyan teremtsünk harmóniát az életünkben? Ír, gyógyír, írsz, gyógyírsz – megpróbálhatod ragozni, végtére van, amire hat a szavak mágiája. De csökkenteni tudja-e a távolságot itt belül? Egyelőre nem: nem segít se ige, se Ige, nem vagy se itt, se ott.
Vannak, akiknek azt kell kívánni, hogy ne menjenek haza, holott másra sem vágynak: otthon meghalnának bánatukban. Hiányoztak a szüleim, de féltem felhívni őket; múlt az idő; és amennyire szomorított, hogy nem hallgatom meg, hogyan folydogál az életük, ugyanannyira riasztott, ha elmesélték volna, mert szavak nélkül is tudtam, mi történik velük. Az, ami mindenkivel:
közelítenek a halálhoz.
Nem telefonáltam, fájt, telefonáltam, az is fájt, talán még jobban.
A szüleim mindenféléről szerettek volna beszélni, elmondani örömteli apróságokat és kellemetlenségeket, hogy már megint mit műveltek az öcséim, és hogy feszült a politikai helyzet. De nem volt lelkierőm végighallgatni a beszámolót. Az egyetlen fontos kérdésről pedig hallgattak. Úgy csináltak, mintha… És én is. Kicsit ridegen és nagyon gyáván rövidre fogtam a beszélgetést.
