Írni vagy élni? – tette fel az első kérdést Apró Annamária, ami Az emberek legtitkosabb emlékezetének a központi kérdése, bár egyértelmű választ nem kap rá az olvasó. Mohamed Mbougar Sarr azt válaszolta, ez a kérdés tulajdonképpen a regény konklúziója és nem lehet rá végleges választ adni. A könyvben azt próbálta elmondani, hogy élni vagy írni talán ugyanaz a dolog, egyfajta szinonimaként is lehet őket használni, mert ugyanabból az energiából fakadnak. Azt is elmondta, hogy
a könyv megírása előtt ő is feltette magának a kérdést, hogy az írást válassza-e vagy életet,
utóbbi akkor egy úgymond tisztességes állást jelentett volna.
Ahogy az elhangzott a könyvbemutatón, Sarr Szenegálban született és egy olyan családban nőtt fel, ahol sokan voltak testvérek. Erről azt mesélte, hogy egy kisvárosban nevelkedett, körülbelül 150 kilométerre Dakartól és nagyon boldog gyerekkora volt (utóbbihoz ironizálva hozzáfűzte, hogy tudja, ez nem túl jó egy író számára). Történetek és mesék vették körül, édesanyja és a családjának nőtagjai meséltek és énekeltek a legtöbbet. A szerer történetek és a szóbeli hagyomány bizonyára hatással voltak rá és a képzelőerejére, bár akkor ezt nem érzékelte, csak azt, hogy neki is kedve támadt történeteket hallgatni és mesélni. Apró Annamária megkérte őt, hogy mondjon el a hallgatóságnak egy ilyen történetet, ő pedig mesélt egy véres kezű, elnyomó királyról, aki kínozta a királyságának lakóit. Egyszer egy bölcsnek kellett megválaszolnia a kérdést, hogy honnan jön a zaj, amikor elsül az ágyú, magából az ágyúból vagy a golyóból. A bölcs azt mondta, hogy mindkettőből, de a királynak nem tetszett ez a válasz, ezért kivégeztette. Aztán egy bolondnak kellett megválaszolnia ugyanezt a kérdést, aki megpofozta a királyt, és aztán megkérdezte tőle, honnan jött a zaj, az arcáról vagy kezéről? „Minden királynak szüksége van a bolondjára” – fűzte hozzá a történethez az író a tanulságot.
Ezt követően fölmerült az is, hogy milyen a viszonya a szerer, animista hagyományhoz. M. M. Sarr úgy fogalmazott, ez a viszony a tiszteletből indul ki, egyrészt a természeti erők, másrészt az ősök szellemének tiszteletéből. Az ő esetében azonban mindez keveredik az iszlámmal és a francia kultúrával is. Apró Annamária megemlítette, hogy ő az első fekete-afrikai író, aki elnyerte a Goncourt-díjat, ráadásul ő az egyik legfiatalabb is a díjazottak sorában, így óhatatlanul egyfajta szimbólum vált belőle. Mit lehet kezdeni ezzel a pozícióval? – kérdezte. Sarr erre azt mondta, nem igazán tudja, mivel nagyon paradox helyzet, ha az ember valaminek a szimbólumává válik. Ő maga nem szeretne semminek a jelképe lenni, csak szeretne hű maradni a gondolataihoz, a díj után azonban megértette, hogy egy olyan társadalomban, amelyben sok a kisebbség, van jelentősége ezeknek a dolgoknak. Az egyik legmeghatóbb helyzet számára az volt, amikor az elismerés elnyerése után egy szállodában odament hozzá egy takarítónő, aki nem tudott olvasni, megölelte őt, és azt mondta: „Fiam, nagyon büszke vagyok, szükségünk van ilyen emberekre”. Mindenekelőtt azonban azt hangsúlyozta, hogy szeretne hű maradni a saját munkájához, és hogy
nem szabad, hogy a külső nyomás, az emberek elvárásai nagyobbak legyenek, mint a belső késztetés, hogy folytatni kell az írást.
Szó volt arról is, hogy Az emberek legtitkosabb emlékezete az irodalmi intézményrendszer és az irodalmi elit éles kritikája. Apró Annamária megkérdezte, hogy mit lehet kezdeni azzal az „afrikai író imázzsal”, ami a regény főszereplőinek is gondot okoz. M. M. Sarr szerint játszani kell vele, mást nem lehet tenni. Beszélt arról is, hogy sokféle formát öltenek az előítéletek, és sokszor jóindulatból fakadnak, de nem szabad engedni, hogy ezek beszorítsanak egy pozícióba, hogy a skatulyák szűk keretet szabjanak az embernek. Bonyolult kilépni ezekből a sztereotípiákból, sok ember azt várná, hogy egy afrikai író a szavannáról, a táncról vagy az oroszlánokról írjon, ezt iróniával és humorral lehet kezelni, mert az afrikaiság valójában nem egy irodalmi kategória. „Olvasóként is fontos, hogy kilépjünk az előítéletekből” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy mindezzel természetesen nem azt akarja tagadni, hogy ő afrikai író, de a lényeg, hogy ez nem szabad, hogy börtön legyen számára.
Mindenki, aki olvas, megszállottan keres valamit a könyvekben. Ahogy egy életen át keresnek azok is, akik írnak. Az ember, akit egyszer beszippantott az irodalom, örökké hajtja, űzi ezt a megfoghatatlant, az esszenciális művet, ami valamit megragad a világ elmesélhetetlen teljességéből. De hogyan fér meg egymás mellett az irodalom magánya és az élet? Erre a kérdésre kereste a választ Mohamed Mbougar Sarr szenegáli író, aki regényével tavaly elnyerte Franciaország legnagyobb presztízsű irodalmi elismerését, a Goncourt-díjat, ősszel pedig a Margó Irodalmi Fesztivál vendége lesz. Az emberek legtitkosabb emlékezete a hét könyve, amely egy titokzatos afrikai íróról, egy kánonból kimaradt zseniális botránykönyvről és a nagy mű létrejöttének útvesztőjéről mesél.
Fotó: Momar Niang
Tovább olvasokA beszélgetés végén az irodalmi hatások kerültek szóba. Sarr megemlítette, hogy könyvének főhősét, a titokzatos Elimane-t egy valós személy ihlette: a Maliból származó Yambo Ouologuem 1968-ban nagy sikereket ért el, szenzációs író volt, de aztán plágiummal vádolták meg, és végül elbújt a nyilvánosság elől és hazatért Maliba. Szóba került még Roberto Bolano is, aki elmondása szerint szintén nagy hatással volt rá. „Amikor az ő műveit felfedeztem, transzba estem” – mondta Sarr, kiemelve, hogy alapvető hatással voltak rá a könyvei, amikor rátalált, megváltozott az olvasói és írói világa is.
Bolano könyvei felszabadították és új lehetőségeket nyitottak meg,
akkor ébredt rá igazán, hogy az irodalomban mindent meg lehet tenni, hogy lehet játszani vele, és hogy a nagy művekben a lényeg mindig a titok és a keresés. Mielőtt őt olvasta volna, azt hitte, hogy nem fog írni, hogy másokat nem érdeklik azok a kérdések, amik őt, de aztán ráébredt, hogy bízni kell a mondatokban, amiket írunk, akkor is, ha nem tudjuk, hová vezetnek minket. Az utolsó kérdés az volt, hogy az irodalom vajon meg tudja-e változtatni a világot. Sarr szerint nem tudja, de nem is próbálja, a könyvek csak maximum az embereket tudják megváltoztatni, a világot nem. „Az irodalomnak egyszerre a szerencséje és a drámája, hogy nincs azonnali, közvetlen hatása a dolgokra” – mondta, hozzátéve, hogy cserébe viszont mélyebb, hosszabb távú hatása van.
