Láng Zsolt legújabb könyvében sokféle kérdés fonódik össze, középpontjában két férfi, egy apa és fia áll, akik a boldogságot keresik, de a véletlen kanyargós útjain csak nehezen találnak rá. De Az emberek meséje a méhek és egy különös falu története is, felbukkan benne Párizs és egy furcsa, máig megoldatlan gyilkosság. A szerzővel a méhek társadalmáról, a véletlenről, valamint valóság és fikció viszonyáról is beszélgettünk.
Az előző regényed, a 2020-ban megjelent Bolyai nagy siker volt, Libri-díjat is kapott és több kiadást megért. Ez a siker inkább megkötötte a kezed, amikor nekiálltál a következő könyvnek vagy felszabadított?
Inkább felszabadított. Nem a sikere, hanem hogy megírtam. Ahogy egy fárasztó, de pazar kirándulás is felszabadító lehet. Mondom ezt azért is, mert a Bolyai valójában egy intermezzo volt. Az emberek meséjét ugyanis korábban elkezdtem írni, nagyjából száz oldal megvolt belőle, de a Bolyai miatt félretettem és csak annak megjelenése után folytattam.
Akkor ezek szerint a most megjelent könyv, Az emberek meséje egy hosszabb lélegzetű munka volt.
Igen, 2014-ben elkezdtem. 2012-ben történt a gyilkosság, a chevaline-i eset. Elkezdett érdekelni, lidércesen drámai az egész. A gyilkos megkímélte a család két kislányát, de a puszta logikát tekintve nem világos, hogy miért, mint ahogy azóta sem derült ki, hogy mi történt egészen pontosan. Ráadásul
a rendőrségi hírek titokzatos Romániába menő telefonhívásokról is szóltak, erre pláne felfigyeltem.
Ez a gyilkosság adta az indító lökést a könyvhöz?
Igen, ez. Neki is ültem, de közben megkaptam a Bolyai-kéziratok digitalizált változatát, meg jött egy svájci ösztöndíj és így elkezdtem a Bolyai regényen dolgozni.
A két regényben nagyon feltűnő a közös alapmotívum, az apa-fiú kapcsolat. Miért érdekel ez az emberi viszony ennyire kitüntetetten?
A fiú-anya kapcsolat is foglalkoztat. De tény, hogy a fiú-apa viszony a mi kultúránkban nagyon erősen benne van. Mi egy hagyományos apa-fiú rendszerű társadalomban élünk, és lehet, hogy épp most próbálunk ettől az alaptól elszakadni. Egy erőskezű apa bevezeti a fiát a világba, beavatja, ez a felállás, azt hiszem, változóban van, az emberek egy része szabadulni szeretne az ilyen viszonyokból, de lehet, a másik része talán újra ilyenre vágyik.
Mindkét regényben nagyon ellentmondásos és ambivalens ez a viszony. Lehetséges az, hogy egy apa nem szereti a fiát?
Igen, azt hiszem, lehetséges. Akkor történik ez, ha elkezdi birtokolni, vagyis hatalmi viszonyban kezeli a fiát, és ebből nem is akar kilépni, még akkor sem, ha egyébként él-hal érte.
Nem olyan könnyű szeretni valakit, akit mi teremtettünk a mi képünkre, és aztán elkezdi élni a saját életét.
De hogy ne csak az apa-fiú viszonyról beszéljünk, a méheknek is nagyon fontos szerep jut a könyvben. Tulajdonképpen olyan, mintha két regényt olvasnánk, egyrészt az emberek, másrészt a méhek meséjét. Hogy találtál rá erre a témára?
Éppen a Bolyai írása közben találkoztam néhány könyvvel a méhekről. Például Bernard Mandeville A méhek meséje című könyvével, ami valamikor a hatvanas évek végén jelent meg magyarul. Svájcban, ahol ösztöndíjjal voltam, a könyvtárnak volt egy káprázatosan gazdag részlege a méhekről. Emlékszem, először a képeket kezdtem nézegetni, volt valami titokzatos aurájuk a méhportréknak. Nem akármilyen lények. Gyerekkorom óta vonzódom hozzájuk. A kertünkben, mikor virágzanak az almafák, és a méhek megszállják őket, akkor
nagyon megnyugtató a méhek dongta fa alatt ülni,
és sokáig nem is tudtam, hogy miért. Aztán olvastam, hogy a zümmögés hullámhossza miatt. Vannak ilyen kúrák is, hogy az ember beül egy házba, ahol a fal másik oldalán dongnak a méhek, és ő pedig hallgathatja ezt, és ennek terápiás hatása van.
A méhek szokásainak és közösségének részletes bemutatásával inkább ellenpontozni akartad az emberi világot vagy a lehetséges hasonlóságokat szeretted volna láthatóvá tenni?
Is-is. Érdekelt, hogy milyen lehet a méhek szemével nézni az embert. Az emberek világát. A világot. Nekik van egy olyan képességük, hogy változtatnak a szemükön, ha új helyzetbe kerülnek. Például más színben látják a környezetüket. Átalakul a szemük szerkezete. Emberi fogalmakkal ezt úgy lehet mondani, hogy képesek a szempontjaikon változtatni, képesek a kliséken túljutni. Eddig csak a sárgát látták, mostantól viszont a lilát keresik mindenütt, arra gyűlnek.
Akkor a méhek sok tekintetben példaként is állhatnak az ember előtt.
Kerültem az állatmesék példázatosságát. Talán nem is annyira a méhek foglalkoztattak, inkább a méhészek. Például a kaliforniai vándorméhészeket nem a méz érdekli, ők azért tartanak méheket, hogy jó pénzért beporozzák a kiterjedt mandulafa-ültetvényeket. Aztán ott vannak a magányos méhészek, akik tényleg hihetetlen érzékenységgel viszonyulnak minden egyes méhegyedhez. Találkoztam ilyen méhészekkel, nekik is van egy titokzatos aurájuk.
A méhészek talán magányosak, de a méhekre legtöbben mint egy jól szervezett közösség tagjaira gondolunk. Az ember szerinted elsősorban közösségi lény vagy individuum? Melyik a fontosabb összetevő?
Közösségben élő individuum. Hol minden vágya a beolvadás, hol minden vágya a kiválás.
Hol ölelni akar, hol ölni.
Ha egy közösség jól működik, akkor az egyén ölelni akar, beolvadni. A méheknél jó volt látni a közösség és az egyén állandó dialógusát. Például azt, hogy a méhkirálynő milyen petét rakjon le, a közösség üzeni neki, sejtek alakjában küldi az információt. Ha a dolgozók kis sejteket építenek, akkor mindegyikbe dolgozó petéje kerül, hogyha nagyobbakat, akkor heréké, és ha óriásikat, akkor méhkirálynőé. Mondhatni, a közösség a méhkirálynő hormonháztartását is befolyásolja. A maga sajátos kommunikációs eszközeivel.
A könyvbéli apa, André Tavasz úgy kerül egy faluba, teljesen kívülállóként, hogy végül valamilyen szinten beépül ebbe a közösségbe. Ez egy nagyon érdekes falu, nekem nagyon sokszor Macondót juttatta eszembe, itt is csodás dolgok történnek, például egy halott cigányasszony felül a koporsóban és felismeri az édes lányát egy véletlenül arra járó nőben. Egy valóságon túli, mitikus falu megteremtése volt a célod?
André véletlenül kerül ebbe a faluba. Amit lát, idegen szemmel látja, számára sok minden mitikusnak tűnik eleinte. A mitikus az idegen szava. Én nem mitikus, hanem jelen idejű történetet akartam írni. Olyat, amiben a mitikusnak tűnő dolgok is elfogadottak, amibe belesimulnak. Amúgy ez, hogy felül a koporsóban a halott, egy konkrét eset felidézése.
Ez valóban megtörtént?
Igen, ez egy megtörtént eset volt, de nem az a lényeg, hogy megtörtént vagy nem történt meg, hanem az, hogy az olvasó számára megtörténhetőnek látszik vagy sem. Erdélyben egyébként nagyon sok a könyvbeli Medárdhoz hasonló falu, főképp Szászföldön. Elmentek a szászok, kiüresedtek a falvak, és jöttek emberek, akik beköltöztek. Nem is kell Szászföldre menni, Marosvásárhely közelében is vannak ilyen települések, ismerek teljesen cigányok lakta falvakat. És érdekes, ahogy a hagyományos cigány életmód rövid időn belül átalakul.
Sok mindent érintettünk már, az apa-fiú kapcsolat, a méhek, a szászvidéki falu, de van oly szál, ami Franciaországba, sőt olyan is, ami Dél-Amerikába vezet. Az emberek meséje szétágazó struktúrájában kiemelt szerepe van a véletlennek, mintha ez tartaná össze. Mit gondolsz a véletlen szerepéről?
Ha valaminek nem ismerjük az okát vagy a törvényét, ha nem ismerjük a formuláját, és mégis bekövetkezik, azt mondjuk rá, véletlen. Elkerülhetetlen. Lényegében minden történetünk az elkerülhetetlenről szól. Tudományosabban is meg lehet közelíteni. Ha az anyagba lemerülünk, akkor minden elemi részecske a véletlen szerint mozog. Soha nem tudjuk megmondani előre azt, hogy egy felbomló atom részecskéje balra megy vagy jobbra megy. Nincs, ami előre eldöntse. Nincs a dolognak múltja. Csak jelene.
A véletlen úgy hozza be a jelent a mesébe, ahogy az ablakon beáramló szellő az akácvirág illatát.
Részben a véletlenhez is kapcsolódik Pascal, aki gyakran felbukkan a szövegben, és aki egyszerre matematikus, filozófus, teológus. Milyen értelemben, vagy miért fontos a számodra épp ez a francia gondolkodó?
Tudós ember, a tudományos akadémia tagja, aki egyszer csak misztikus módon megvilágosodik, és teljesen átstrukturálódik az élete. A húgába szerelmes, nyolc álnéven írja a leveleit, a cikkeit és a dolgozatait, folyamatosan vitatkozik önmagával. Közben pedig törékeny, érzékeny, szerethető figura, aki az érzelmeket állandóan dugdossa a racionalitás mögé. De hogy a regényben miért fontos? Nyilván a francia szál miatt, ráadásul ennek a regénynek az egyik hőse egy klasszika-filológus, aki rajong Pascalért.
Mindemellett ott van még a már említett krimi szál, ez a bűntény, amiről mondtad, hogy már akkor elkezdett foglalkoztatni, amikor megtörtént. Esetleg elmondanád pár szóban, hogy mi volt ez, és miért érdekel ennyire?
Egy londoni, arab származású családot öltek meg a francia Alpokban, illetve egy arra kerekező biciklist, aki szemtanú lehetett. És az ügyben a francia és az angol rendőrség évek óta nyomoz, rengetegen dolgoznak rajta, de egyelőre nem tudják, hogy mi történhetett. Nagyon sok titokzatos szál van benne. Egyrészt, ami engem különösen érdekelt, a romániai telefonhívások szerepe ebben az ügyben. Máig nem derítették ki, kié volt a hívott szám, és ki hívta.
A másik dolog, ami elgondolkodtató, hogy a családot lemészárló gyilkos a két kislány életét megkímélte, a nagyobbik lány épp nagykorú lett egyébként, őt most újra kihallgathatták, talán új fordulatot vesz az ügy. De hogy mondjak még valami meghökkentőt, ami szerintem ugyanolyan hihetetlen, mint a már említett cigányasszony feltámadása. Kiderült, hogy a meggyilkolt anyának volt egy korábbi, egészen rövid házassága Amerikában, még a diákéveiből. Aztán elváltak, megszakadt minden kapcsolatuk. És ez a volt férje, akinek lett egy új családja, épp aznap halt meg szívinfarktusban Amerikában, amikor ezt a nőt lelőtték.
Ebben a regényben, most anélkül, hogy elmondanánk, hogy hogyan, megírod ennek a gyilkosságnak a történetét. Tehát ezt a valóban megtörtént eseményt egy fikcióval zárod le, hogy összeálljon egy kép. Hogyan látod a valóság és a képzelet viszonyát a mindennapokban és az irodalomban?
Pont ma láttam az egyik könyvüzletben egy Bodor Ádám-plakátot. Az az idézet volt ráírva, hogy sok munkánkba kerül, míg kitaláljuk a valóságot. Minden író a valóságot igyekszik megírni, nem? A matematikus is a valóság összefüggéseit keresi, miközben úgy kezdi, hogy vegyünk egy pontot.
De az a pont igazából absztrakció, nem létezik, kiterjedése sincs.
Milyen munkamódszerrel tudtad ezt a sok szálat egyben tartani? Vannak külön jegyzeteid, és azokból dolgozod össze a szálakat, vagy leülsz és írod az elejétől a végéig?
Inkább úgy, hogy leülök és írom. Vannak jegyzetek, de azok sem igazi jegyzetek, inkább próbálkozások, mondatkeresés.
Több könyv is megjelenik a regényben, a végén például a Közöny, és idézel is Camus regényéből. „Ha közelre nézek, idegenséget érzek, ha távolra, közönyt”. Mi a különbség a kettő között és mennyiben vetíthető akár a közöny, akár az idegenség a két főhősre?
Mindketten szeretnék a másik közönyét áttörni, mert úgy gondolják, hogy e közöny miatt látja őt idegennek a másik. Említettem korábban az apa szívbemarkoló fájdalmát, amikor azzal szembesül, hogy a saját teremtettje végképp leválik róla. De ugyanilyen erős, évezredek óta visszhangzó a fiú fájdalma is, amikor felkiált: atyám, miért hagytál el engem! Közöny, idegenség, ugyanennek a fájdalomnak a kifejeződése.
De nemcsak Camus kerül elő, hanem benne van például a regényben az is, hogy az Emlékiratok könyvében 716 alkalommal szerepel az idegen kifejezés. Megszámoltad, tényleg ennyi?
Digitálisan ezt pontosan meg lehet számolni. Jó játék, szoktam ezt csinálni, megnézem, milyen szavakat használnak a magyar írók. A külföldieknél is lehet. Vannak egészen zseniális fordítások, melyekben ugyanannyiszor szerepel magyarul egy szó, mint az eredetiben.
Ezek szerint Nádas nagyregénye fontos olvasmányod. Kiket olvasol még?
Épp most kaptam egy felkérést az 1749 című online magazintól, hogy egy világválogatottat állítsak össze, és én élőket választottam: Terézia Mora, Knausgård, Handke, Houellebecq, Christina Viragh, Hertha Müller, Ali Smith, Michal Viewegh, Richard Powers, Jonathan Franzen, Mircea Cărtărescu. Ezek káprázatos játékosok. Nem mintha a magyarok ne volnának azok. Most épp Kukorellyt olvasom, pár napja fejeztem be Babarczy Eszter kötetét. Azelőtt Háyt olvastam, előtte Krasznahorkait, Rakovszky Zsuzsát, Szilasit, Szeifert Natáliát, Márton Lászlót, Visky Andrást, Krusovszky Dénest, Téreyt, Barnás Ferencet, Kiss Noémit és így tovább.
Két ilyen nagy formátumú munka után miről fogsz írni legközelebb? Lehet ezt már tudni?
Bartók Braunwaldban a munkacíme. Braunwald egy kis svájci falu, csak felvonó visz föl, nem lehet járművel megközelíteni. Esetleg helikopterrel, de az sokba kerül. Bartók Béla kétszer is nyaralt ott, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című darabja ott született. Véletlenül keveredtünk oda. Csak amikor megérkeztünk, derült ki, hogy az alattunk lévő panzióban lakott Bartók. És az a megdöbbentő, hogy a fent említett darabjában a zenekar elhelyezését az ablakából látható látkép ihlette. Ez egy szimmetrikus, úgynevezett sztereofonikus zenekari felállás. Az üstdobok egészen fent vannak, ahol a két lapos ikerhegycsúcs, a cseleszta helyén pedig egy kéken ragyogó gleccser látható.
És vegyük ehhez még hozzá azt is, hogy a panziós fia világtalan kisgyerek volt, állandóan ott kucorgott a Zürichből felhozatott zongora alatt, merthogy számára valami csoda volt egy ilyen hangszer. Ott ült, és fölötte szólt a zene. És amikor kimászott, Bartók megsimogatta a fejét. És erre még mindig emlékszik.
Merthogy ez a gyerek ma is ott él Braunwaldban, kilencven valahány éves, sikerült találkoznunk vele.
Mondhatjuk, hogy nem is te találod a témákat, hanem a témák találnak meg téged?
Mondhatjuk, bár azt hiszem, téma mint olyan csak azután lesz, miután megíródik. Ami megtalál, az inkább a forma. Bartók már régóta megvan bennem, de hogy miként írom meg, milyen formába öntöm, annak a véletlen braunwaldi találkozás adja a kereteit és a lendületét.
