Ha valakiről, Jonathan Franzenről tényleg nagyon sokat lehet beszélni. Ő az az író, aki akkor lesz „az egyik legnagyobb amerikai szerző”, amikor ez a szerep már pont kezd kissé kényelmetlen lenni, hiszen csak fehér férfiak töltik be; ő az az író, aki utálja az internetet, és úgy általában szeret elitista bölcsész gondolatokat megfogalmazni; aki azzal viccelődik, hogy örökbe fogad egy iraki árvát, hogy jobban megértse a gyerekeket és így tovább. A Vox itt közölt egy listát Franzen ellentmondásos megnyilvánulásiról, de mi is foglalkoztunk vele eleget, és interjút is csináltunk vele.
Akárhogy is, a végén csak a könyvek maradnak, és ha tetszik, ha nem, ezek alapján Jonathan Franzen valóban a mai irodalmi élet egyik releváns amerikai figurája. Ha engem kérdeznek, számomra továbbra is a Szabadság az életmű csúcsa, ami egy nagyon jól megírt és nagyon szép könyv, sokat lehet belőle tanulni az emberi természetről és Amerikáról. Franzen többi regénye viszont nem került be a személyes kánonomba, nem mintha nem olvastam volna el az összeset. Ellenben a többek között a Földközi-tenger túlhalászásáról szóló esszéi már maradandóbb nyomokat hagytak bennem, és bizony hiába ő az amerikai, én meg a kelet-európai, tőle tudtam meg a legtöbbet Karl Krausról. Legnagyobb sajnálatomra legutolsó regényénél, a Tisztaságnál már kicsit azt éreztem, hogy némileg erejét vesztette, talán túl sok mindent akart beleírni abba a könyvbe.
Na, de most mégiscsak itt van a Keresztutak, egy minden korábbinál nagyobb kísérlet arra, hogy Jonathan Franzen bemutassa az amerikai közelmúltat és a jelent, úgyhogy ha már nem is elfogultsággal, de kifejezett érdeklődéssel kezdtem az olvasást.
Franzen visszatér a - feltételezhetően diszfunkcionális - családokhoz, és a nagyívű regény műfajához.
A hetvenes években kezdődő Keresztutak egy trilógia, a Minden mitológia kulcsa első része (a legvégén majd 2020-ig jutunk el).
A történet középpontjában Franzentől megszokottan egy épp szétesni készülő család áll.
Hildebrandték Chicago mellett élnek, itt dolgozik egy modern keresztény közösségben lelkészként a családapa, Russ. Felesége, az elhízott Marion mindenben segíti férjét, de évtizedes titkokat és nyomasztó terheket hordoz magában; legidősebb fiuk, Clem már továbbtanult és elköltözött, és olyan döntést készül hozni, ami elfogadhatatlan mennonita gyökerekkel rendelkező apja számára; öccse, Perry nagyon okos és nagyon szereti a drogokat; Becky a jó kislány, akit mindenki csodál és irigyel; és van még egy kisöccs, Judson, akinek igazából majd csak a folytatásokban bontakozik ki a története, de a jelek szerint neki sem lesz egyszerű élete.
Franzen maga is bőven publikált arról, hogy eleve azzal az ambícióval lépett a pályára, hogy visszaadja a nagyregény erejét, hogy ez legyen az a formátum, ami bemutatja és leírja a társadalom működését, hogy ez adja a valódi drámát és ne valami más felület, mint mondjuk a tévésorozatok. Hogy így tegyen, Franzen ellentmondásos, de érthető módon sokat tanult a forgatókönyvíróktól is, és a regényeiben a mai napig él ezekkel a fogásokkal. Spoilereket alkalmaz; a szereplőkről írt fejezetek úgy működnek, mint regény a regényben; egy-egy mellékszereplő mögött is óriási dimenziók tárulhatnak fel; és miközben komoly dolgokról van szó, elég könnyen olvasható a szöveg - Franzen sosem menne el például abba a metamodernségbe, ahová David Foster Wallace.
A Franzen-recept a Keresztutakban is jól működik,
a személyes drámák és a múltbeli megaláztatások nagyon szépen épülnek fel, lépésről-lépésre, precízen tárul fel az olvasó előtt a karakterek mélysége, a kis életekből, ahogy lenni szokott, nagy történetek alakulnak. Az sincs másként, hogy miként a Javításokban Enid Lambert vagy a Szabadságban Patty Berglund, a Keresztutakban Marion Hildebrandt a legjobban, legemlékezetesebben megrajzolt karakter. Ahogy mondtam, sajnos a Tisztaság főhősére, Pip Tylerre kevésbé emlékszem, de attól még úgy van, hogy Jonathan Franzen, a híres fehér férfi író legjobb karakterei a nők.
Miközben elmerülünk a szereplők lelki nyomorában, a hetvenes évek Amerikájával is megismerkedünk. A politikától még és a Bibliától már távolabbi, új típusú keresztény közösségekkel (Franzen fiatalként maga is tagja volt egy ilyennek, erről írt a Diszkomfortzónában is), az indián rezervátumok történetével, a polgárjogi mozgalmakkal és az ellenkultúrával, és persze a vietnami háborúval.
Nagyon hamar kiderül, hogy nem stimmelnek a dolgok, hiszen Russ már az első oldalon annak örül, hogy egy másik nő, aki nem a felesége, vele tart a karácsonyi adományozásra. De már eleve a cím is az, hogy Keresztutak, ami a regényben szereplő vallási közösség neve is egyben, sőt, Keresztút, azaz Crossroad a címe a blues-legenda Robert Johnson dalának, ami bizonyos értelmezések szerint arról szól, hogy felajánlja a lelkét az ördögnek, hogy cserébe a gitározás mestere legyen. Hogy még egyértelműbb legyen az utalgatás, Russ kölcsön is adja a Robert Johnson-lemezeit annak a nőnek, akinek udvarol, és aki nem érti, hogy a fekete vagy az indián közösség miért fogadja kétkedéssel vagy olykor elutasítással a fehér ember segítségét. Úgyhogy nincs itt semmi félreértés,
a szereplők közül mindenkinek csorbul a hite és az erkölcse, megkérdőjelezik önmagukat és azokat a dolgokat, amiket addig értékesnek tartottak,
és szembe kell nézniük azzal, hogy mit kínál számukra az ördög.
Minden úgy működik, ahogy egy Franzen-regényben működnie kell, a narratíva ritmusa tökéletes, az pedig külön jó, hogy szemben azokkal a regényeivel, ahol az Egyesült Államok határain túli szálak is hangsúlyos szerepet kaptak, itt leginkább azon a Közép-Nyugaton maradunk, amit a legjobban ismer az író, és ami a legjobban áll neki. Valami miatt mégis hiányérzetem van, és ez nem a történet, a karakterek vagy Pék Zoltán hibája, aki Bart István halála óta először ültet át magyarra Franzen-szöveget. Ez a szöveg, ha nem is felszínes, vagy könnyű, nem mindig olyan erős, mint azok a lelki tusák, amit a szereplők átélnek. Vannak olyan szálak, amiket sokkal jobban ki lehetne bontani (mint a fekete közösségé vagy a navahóké), és vannak olyan szereplők, akik nem annyira eredetiek, mint amit Franzentől várhatnánk.
Kevés a maradandó kép és mondat, igaz, ezek tényleg súlyosak, mint amikor például Russ arról elmélkedik, hogy az önsajnálat miért nincs a halálos bűnök között.
Persze, van még hátra két kötet, és ne legyen félreértés, ez az első van annyira izgalmas, sőt, hogy érdemes legyen várni a folytatásra. De ha valóban arra törekszik Franzen, hogy minden eddiginél átfogóbb tablót készítsen az elmúlt évtizedek Amerikájáról, akkor muszáj lesz önmagához képest is szintet lépnie.
