Az Algériában született francia író-filozófus – Jean Paul Sartre mellett – az egzisztencializmus legmeghatározóbb alakja, aki a világot és benne az emberi létet értelmetlennek és abszurdnak látta, és ezzel állította szembe az emberi méltóságot, valamint a szolidaritást. Ez utóbbit mutatja meg A pestis című regényében, melyet a koronavírus-járvány kezdetén már újraolvastunk:
Albert Camus A pestis című regényéből Olaszországban triplájára emelkedtek az eladások, Franciaországban egy hét alatt több, mint 1600 fogyott. A koronavírus miatt újraolvastuk.
Szépirodalmi és bölcseleti munkái mellett legendás alakja és élettörténetének több részlete (többek között szegénységben eltöltött gyerekkora, sport iránti szenvedélye, tüdőbetegsége vagy korai, tragikus halála egy autóbalesetben) is hozzájárult ahhoz, hogy a világirodalom legnagyobb és máig legismertebb alakjai közé kerülhetett.
Közöny (eredetileg L’Étranger, azaz Az idegen) című, negyven nyelvre lefordított kisregényét 1942-ben adták ki. A szöveg legfontosabb sajátossága az az elbeszélői hang, mely egyes szám első személyben közvetíti az eseményeket, mindent a főhős nézőpontjából, az ő tudatán és értelmezésén átszűrve. A megszólalásmód szenvtelen, tárgyilagos és szikár. Meursault közönyösnek tűnő mondatai rövidek és minimalisták, némi líraiság csak a napot, a hőséget, a forróságot és a tengert leíró részekben figyelhető meg: „A nap most már kibírhatatlan volt. Szinte darabokra tört a homokon és a tengeren.” A főhős tehát maga az elbeszélő, aki anyja haláláról és temetéséről, egy szerelmi viszonyról, egy meg nem magyarázható gyilkosságról, a börtönben töltött napokról és bírósági tárgyalásáról számol be azon a nyelven, mely szótlan, rezignált, közömbösnek és érzéketlennek tűnő személyiségéből fakad.
Az emberi élet egyik legtraumatikusabb eseményével (az anya halála) indítja elbeszélését, és már az első mondat szenvtelensége irányt mutat a későbbiekre nézve, majd fokozódik ez az érzés, amikor a temetésre utazó férfi beszámol arról, hogy nem kívánja felnyitni anyja koporsóját, és még egyszer megnézni őt, a virrasztáson tejeskávét iszik, dohányzik és nem tudja pontosan megmondani, hány éves az édesanyja, akit ő adott be egy öregek otthonába. A temetésről visszatérve aztán azonnal a tengerhez megy, fürdőzik egyet, sőt felszed egy lányt is. Hát mi ez, ha nem a lehető legnagyobb érzéketlenség, kérdezhetné az, aki csak a történet vázlatát ismeri, de aki olvassa a regényt, valószínűleg látja, hogy a helyzet korántsem ennyire fekete vagy fehér. Meursault személyisége ennél jóval rejtélyesebb, nem igazán lehet eldönteni, hogy vajon nincsenek érzelmei, vagy csak nem tudja kifejezni őket, vagy esetleg nem hajlandó azokat a társadalmi normák és elvárások szerint megmutatni.
Ez a világtól és a társadalomtól elidegenedett, kívülálló figura már önmagában furcsa és nehezen érthető, de a mű közepe táján elkövetett gyilkosság még talányosabbá teszi az alakját. A teljesen motiválatlan tettnek semmiféle előzménye nincs (bár korábban is találkoznak az arabokkal, akkor azonban éppen Meursault kéri a barátját, hogy ne használja a fegyverét), és oka sem igazán. Az irodalmi művekben nem ritka toposz a gyilkosság, de valamiféle szándék általában minden emberölés mögött megtalálható. Ez lehet féltékenység, bosszú, nyereségvágy, gyűlölet, önvédelem, hirtelen felindulás vagy akár furcsa kísérlet (ld. Raszkolnyikov), de ok nélküli emberölésre alig akad példa. Nemcsak környezete, ő maga sem érti saját magát, hiszen sem a fegyver elsütésének pillanatában, sem a későbbiekben nem tud számot adni arról, mi vitte rá a gyilkosságra, melyet részletesen, a maga abszurditásában is valósághűen mutat be a narrátor: „Akkor aztán minden megingott. A tenger felől sűrű és lángoló lehelet áradt. Úgy éreztem, hogy az ég egész széltében megnyílik, s tűzesőt hullat a földre. Egész lényem megfeszült, és görcsösen szorongattam kezemben a revolvert. A ravasz engedett, odaértem a cső sima fémtestéhez, s akkor kezdődött el minden, abban a száraz, süketítő zajban. Leráztam magamról a napot és egyben a verítéket. Megértettem, hogy megtörtem az egész nap egyensúlyát, és egy strand kivételes csendjét, ahol pedig boldog voltam. Akkor még négyszer egymás után lőttem egy már mozdulatlan testre, s a golyók úgy belemélyedtek, hogy még a nyomuk se látszott.
Olyan volt ez, mintha csak kopogtam volna, röviden, négyszer, balsorsomnak ajtaján.”
Ennek a különös gyilkosságnak a megjelenítéséig tart a regény első fele, a másodikban már a következményeket ismerhetjük meg, és míg az elsőben Meursault állt a középpontban, addig a másodikban már a társadalom is főszereplővé lép elő. A második rész (mely nagyrészt a bírósági tárgyalásra épül) voltaképpen az első magyarázata, hiszen az ügyvéd, az ügyész, az esküdtek és az újságírók is azt próbálják megérteni (amit egyébként az olvasó is), hogy a főhős miért tette, amit tett. A nyomozás folyamán természetesen őt magát is megkérdezik erről, de nem tud mást mondani, mint „hogy az egész a nap miatt volt”. Ha korábban nem is, itt már egészen biztosan feltűnik Meursault környezethez való viszonyának és személyiségének az a sajátossága, hogy sokkal inkább érzéki benyomások útján kapcsolódik a világhoz, mint érzelmileg vagy intellektuálisan. Hétköznapjaiban az érzékszervei nagyobb szerepet kapnak, mint bármi más, a hőség, a szagok, az ízek, a külvilág zajai jelentősebb dolgokként tűnnek fel előtte, mint a társadalom számára szokásosan fontosnak nevezett dolgok. A gyilkosságot sem tudja másképp magyarázni, mint ezzel, a szemébe tűző nappal és a kibírhatatlan hőséggel.
Az ügyét tárgyalóknak ez természetesen nem elég, mindenképpen racionális okot szeretnének találni az abszurd tett megértéséhez, ehhez pedig elsősorban arra kell rájönniük, kicsoda Meursault. Meg akarják érteni, ki ez az ember, így egyre inkább elkanyarodnak a konkrét bűnesettől, és arra fókuszálnak, milyen érzéketlenül viselkedett az anyja temetésén. Szeretnék megrajzolni a profilját, eldönteni, hogy egy gyászába belezavarodott, mélyen érző, csendes férfi vagy egy érzéketlen, üres szívű, mindenki iránt közönyös ember áll előttük. Ha Meursault kicsit is értené a világot, és hajlandó lenne azonosulni a szereppel, melyet felkínálnak neki (látványosan gyászolná az anyját, elfogadná Istent, bűntudatot mutatna), akkor jóval enyhébb ítéletre számíthatna. Ő azonban nem megy bele ebbe a játszmába, és talán éppen ez az, amit vele kapcsolatban maga Camus így fogalmaz meg: „…a könyv hősét azért ítélik el, mert nem vesz részt a játékban. Ily módon idegen a társadalomban, amelyben él, magányosan és érzékenyen bolyong az élet peremén. (…) Hogyan nem vesz részt Meursault a játékban? A válasz egyszerű: nem hajlandó hazudni.
A hazugság nem egyenlő azzal, hogy nem az igazat mondjuk. Valójában azt is jelenti, hogy többet mondunk az igazságnál, és többet annál, mint amit érzünk.”
Erre azonban még akkor sem hajlandó, amikor tálcán viszik elé a lehetőséget, felkínálják neki saját viselkedésének mindenki számára elfogadható értelmezését. Elutasít minden olyan lehetőséget, ahol belemehetne a közös játszmába és menthetné a bőrét. Következetes ellenállása heroikussá is válhatna, de ez sem történik meg egyértelműen, hiszen nem lehet eldönteni, hogy mindez tudatos döntés-e a részéről. Ha igen, akkor Meursault igazi hős, valódi lázadó, mártírrá váló figura – de számomra a többszöri olvasás után sem egészen nyilvánvaló, hogy nem akar vagy egyszerűen csak nem tud beállni a társadalom által előírt szerepbe.
Mivel nem megy bele a játékba, a társadalom, melynek addig jórészt a perifériáján mozgott, halálra ítéli. Meursault nem tettet olyan érzelmeket, melyeket éreznie kellene és illene, akkor sem, ha megpróbálják erre az ösvényre terelni. És a legtöbb értelmezés éppen ebben találja meg a kulcsot: a főhőst ebben a regényben nem a valódi érzelmei különböztetik meg környezetétől, csak az, hogy ő nem mutat hamis érzelmeket, nem áll készen a megalkuvásra. És talán éppen ezért kell meghalnia is: a társadalmi konvenciókat képviselő ügyész, az esküdtek és a tárgyaláson résztvevők nem tűrik el, hogy nyíltan vállalt ürességével hatalmas felkiáltójelként figyelmeztessen a társadalom többségének ürességére, és azokra a hazugságokra, melyekkel igyekeznek elfedni azt.
