Elkezdeni vagy befejezni volt nehezebb a Kitelepítést?
Folyamatos kezdetben tartott a regény csaknem két évtizeden át, mialatt több verses-, dráma- és színházelméleti könyvet publikáltam, és darabjaimat mutatták be itthon (román és magyar színházakban), Magyarországon és sok helyen, Bulgáriától az Államokig. Nincs is tulajdonképpen kezdet, ha mégis, az a forma megsejtésével (Biblia-könyv) és a hang meghallásával (egy gyermek-én és felnőtt-én váltakozó megszólalása) azonosítható. Olykor még elkapott részletekre is emlékszem, amelyek életben tartották bennem a könyv megszületésének a lehetőségét. Amiben bíznom kellett ahhoz, hogy folyamatosan készüljek rá, gyűjtsem az anyagokat, nézegessem a kitelepítési dokumentumokat, ahol csak lehetett. A befejezés már nehezebb kérdés, a kiadó, pontosabban Nagy Boglárka szerkesztő segítsége nélkül nem is tudom, merre ment volna. A forma - az író legalábbis ebben reménykedik - befejezi önmagát, de aztán mégis kemény kérdések elé állított az elbeszélésfolyam. Nehéz, tulajdonképpen csaknem lehetetlen volt megtalálni a befejezést, a befejezés idejét-helyét-metafizikáját, azt a mondatot, amely nem le- és bezárja a könyvet, hanem, ellenkezőleg, megnyitja a teret az olvasó számára a saját története visszhangjainak a befogadásához. A könyvet az olvasó fejezi be, írónak nem szabad ezt tennie, jó, ha számít az olvasóra mint alkotótársra.
Az írás mindig teremtés is: az írás során mennyire volt nehéz, kihívásokkal teli (vagy könnyű és magától értetődő), hogy a fiú újrateremti az apát és az anyát?
Nem írható le a nehéz és könnyű jelzőkkel, én inkább az elkerülhetetlent használnám. Folyamatos hiányként élnek bennem a szüleim, nem tudtam betelni velük a halálukig, és hát a regény ezt a hiányt térképezi fel a maga eszközeivel. Másfelől meg fontos felhívnom a figyelmet arra, hogy én nem őket teremtettem meg vagy újra, hanem a bennem, még pontosabban a narrátorban élő apára és anyára figyeltem. Biztos vagyok benne, hogy a testvéreimben más és más anya- és apa-képek kavarognak, most persze a regény miatt jócskán felélénkültek mindenkiben ezek a kavargások, hiszen szembesülnünk kellett a valóságézékelésünk olykor kifejezetten drámai különbségeivel. A regényírás valóban valóságteremtés, de egy nyitott valóságé, amelyben az olvasónak éppen akkora az illetékessége, mint a szereplőké, a regényben az olvasó tudása nem kisebb, mint azoké, akik mintegy átélték azokat az időket.
Az írás mint szent idő, folyamat hogyan alakított téged? Mi szerinted a legnagyobb különbség a könyvet elkezdő és befejező Visky András között?
Szabadabb embernek érzem magam a regény megjelenése óta. Sőt könnyebbnek is valahogy. Azt érzem, nem zárta el előttem magát a világ, hanem, ellenkezőleg, megnyílt. Olykor elgondolkozom, a tegnap esti sétámon is ezt tettem a gyönyörűen zuhogó esőben, vajon nem értem-e az életem végéhez? Hogy ti. a regény befejeződése nem annak a megérzése, hogy dúl valami visszavonhatatlan a testemben? Nos, arra jutottam, hogy amennyiben ez volna, békességgel fogadnám, és ezzel a letisztult elfogadással harcolnék ellene. A megírás során már éreztem, különösen az utolsó két évben, amikor vágtatott a könyv és nem lehetett, nem is akartam persze visszafogni, egyértelműen éreztem tehát, hogy jól fogok kijönni belőle. Ha ez az egész kísérlet, amire már alig láttam rá, ha ez a révült napi írás-lelkigyakorlat teljes irodalmi kudarc lesz is, én mégis végigjártam az utat, és az csak jó lehet. Ami aztán ezzel a beszélgetés-generátorként működő könyvvel már a megjelenése pillanatában elindult, és ami még mindig történik, már teljességgel túl van rajtam, ez már nem én vagyok, hanem valóban valamiféle szent történés, aminek én nem szerzője, hanem megszólítottja vagyok, mint sokan mások.
Van-e olyan mondat (történet vagy bekezdés), amely az egész Kitelepítést meghatározta számodra?
Mondat nincs, talán inkább szó, ami nagyon is leírja azt, ahogyan éltünk, és ahogyan a Bibliához viszonyultunk és tulajdonképpen viszonyulunk ma is, ez pedig a bibliapóker. Kiderült, akkora erővel, mint ahogy a villám hasítja szét az éjszakai eget, hogy ez a talált szó lehet a regény első szava, utána már csak az fog jönni, aminek jönnie kell, nekem csak annyi lesz a feladatom, hogy ne álljam útját a különböző leosztásoknak és kártyajárásoknak, és hogy nagy tétekkel játsszam magam is. Istennel ültem le kártyázni a regényt írva, és noha én egyáltalán nem kártyázom, mégis évekkel ezelőtt egy monológomban Istent "szerencsétlen szerencsejátékosnak" neveztem, hiszen olyan rosszul fogad a Sátánnal Jób fejére, hogy végül Jóbnak kellett megnyernie a fogadást helyette és neki. A "bibliapóker" szó után egy dátum következik, azon a napon a Fáklya című pártlap apámat támadó cikket jelentetett meg, apám akkor megtudta, beindult a gépezet, az életük nagy fordulatot vett. De hogy növeljék a tétet, mármint az apám és az anyám, mert mindketten ilyenek volt, befogadták Nényut, mi is megszülettünk, "vállaltak" bennünket, ahogy mondani szokás, és mi is vállaltuk őket, hiszen fenntartások nélkül a világra jöttünk mind a heten.
Visky András Kitelepítés című könyve egyrészt családtörténet egy kisfiú szemszögéből, akit kétévesen édesanyjával, Visky Júliával és hét testvérével kitelepítenek a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe. Másrészt „az Istennel való megjegyzettség története” is. A Kitelepítés a hét könyve.
Az 1956-os forradalom után Visky András református lelkész édesapját huszonkét év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték, édesanyját – hét gyermekükkel együtt – kitelepítették a Duna-deltával határos Bărăgan sztyeppe egyik lágerébe, majd a Lăteşti lágerbe. Kitelepítés című regényének alapját az otthon és az apa elvesztése, valamint a gyerekkori lágerbeli emlékei adják, melyben biblikus narratíva keveredik az elbeszélő hangján testvérei, valamint az édesanya történeteivel. 
