Michel Houellebecq új könyve terjedelmét és vállalását tekintve is nagyregény. A kortárs nyugati létezés egyik legnagyobb kritikusa a Megsemmisülniben a hatalom, a politika és a terror dimenziói mellett az élet törékeny mivoltát tárja fel. A 2027-ben játszódó regényben megjelennek a szerző nagy témái: terrorizmus, társadalmi elégedetlenség, bevándorlás, rasszizmus, környezeti kihívások, technológiai fejlődés, média, nemzedéki konfliktusok, és mindehhez társul egy tőrőlmetszett Houellebecq-hős, akit ezúttal Paulnak hívnak. Az ő szemüvegén át láthatjuk a közeljövő egyik lehetséges Európáját. A francia író előző regénye, a Szerotonin a 8. helyen végzett listánkon 2019 legjobb 50 könyve között.
Michel Houellebecq: Megsemmisülni (részlet)
Fordította Tótfalusi Ágnes
10.
Amint Paul másnap délelőtt megérkezett a minisztériumba, Bruno rögtön a tárgyra tért, és megkérdezte, milyenek az apja életben maradási esélyei; Paul, amennyire tőle telt, elmagyarázta a helyzetet. Utána Bruno azt kérdezte, hogy az apja egyedül van-e; erre Paul mesélt neki Madeleine-ről; ennek hallatán Bruno elgondolkodott, ködös lett a tekintete, mintha valami zavaros, bizonytalan térben kószálna; Paul már kezdett hozzászokni az efféle pillanatokhoz, amikor Bruno felhagyott a pragmatikus és precíz gondolkodással, és elmélkedő merengésbe merült.
– Ugye, jól emlékszem, azt mondtad, hogy az apád 1952-ben született? – kérdezte végül. Paul bólintott. – Tehát egy klasszikus baby boomer… Az embernek tényleg az az érzése – folytatta –, hogy ennek a nemzedéknek a tagjai nem egyszerűen minden szempontból energikusabbak, tevékenyebbek és kreatívabbak, egyszóval tehetségesebbek voltak, mint mi, de hogy minden szinten jobban boldogultak, beleértve a házasságot is. Még akkor is, ha elváltak – mert már akkor is volt, aki elvált, jóval kevesebben, de azért akadtak ilyenek –, sikerült újabb párt találniuk. Azt hiszem, nekünk ez már nem menne ilyen egyszerűen. És a következő nemzedék még nálunk is rosszabb. Elnézem a két fiamat, az egyik homoszexuális – vagyis elméletileg homoszexuális, gyakorlatilag azt hiszem, hogy nincs partnere, sem állandó, sem alkalmi, tehát inkább aszexuálisnak mondanám, homoszexuális beütéssel. A másik fiam, nem is tudom, azt hiszem, hogy ő semmilyen sem, mindig semmilyen volt, néha el is feledkezem róla, hogy létezik. Mi legalább megpróbálkoztunk a párkapcsolattal; igaz, elég sokszor kudarcot vallottunk vele, de legalább megpróbáltuk. Mivel Brunót főként
azért nevezték ki miniszternek, hogy újraélessze Franciaországban a Harminc Dicsőséges Évet, nem meglepő, hogy annyira lelkesedett a boomerek lelkialkatáért,
amely az optimizmusával és a merészségével annyira elütött a kortárs lelkiállapottól – szinte hihetetlennek tűnt, hogy csak egyetlen nemzedék választja az övét a boomerekétől. Paul tudomása szerint az apja egy középmagas szintű hivatalnok volt, ebben az értelemben nem tipikus boomer. Ő soha nem találkozott az eredeti, a legendás boomerekkel, az ipar kreatív vezetőivel, akiktől mindenki azt remélte, hogy újjáélesztik Franciaországot, egyébként is nagyjából mind meghalt már; és meghaltak a hetvenes évek szőrös puncijú, legendás ribancai is, akik valamiképpen elkísérték őket a sírba. Mindenesetre, ami a párkapcsolatokat illet, Paul nemigen tudott vitába szállni Bruno kiábrándult megállapításával; szedett még egy kis füstölt angolnát, és a délután hátralévő része úgy-ahogy békésen telt el. A másnapi legfontosabb eseménynek a szakszervezetisekkel folytatott ebéd ígérkezett. Paul ötlete volt, hogy rendezzenek havonta egyszer egy ebédet, ahol összegyűlnek a legfőbb francia szakszervezeti vezetők; ezeknek a találkozóknak nem volt speciális programja, „informális” ebédről volt szó, ahol „felmérték az ország hangulatát”.
Érdemes jobban megismerni vagy megérteni Michel Houellebecq írót? Ez a kérdés foglalkoztatott az új Houellebecq-kötet, az Intervenciók 2020 olvasása közben.
Tovább olvasokTúl egyszerűnek, sőt ostobának is tűnhetett az ötlet, hogy vadnyúlpecsenyével, konfitált galambbal és a hozzájuk illő drága borokkal próbálják megvásárolni a szakszervezeti vezetők jóindulatát; mindenesetre ez az ötéves ciklus az állandósult társadalmi béke légkörében zajlott, az Ötödik Köztársaság óta soha nem volt ilyen kevés tüntetés egy évben, holott a köztisztviselők száma lassan, de feltartóztathatatlanul csökkent, olyannyira, hogy Franciaország egyes vidékein az afrikai országok szintjére süllyedtek a közszolgáltatások és az egészségügyi ellátás.
Valamivel hat után érkezett be az információ, Pault hat óra huszonöt perckor értesítette a miniszter sajtóreferense. Újabb üzenet bukkant fel a hálón; szokás szerint ez is esetlenül megrajzolt ötszögek és körök váltakozásával kezdődött, de minden alkalommal másképpen rendeződtek el az alakzatok, főleg a körök száma változott. Utána következett egy szöveg, a már ismert karakterekkel, de ezúttal jóval hosszabb volt; a korábbi üzenetek öt-hat sorból álltak, ez legalább húszsoros volt.
Bárhol kattintott rá az ablakra az ember, azonnal megindult a videó. Az óceán szürkén hullámzott. A kamera lassan ráközelített egy hajóra, egy hatalmas konténerszállítóra, amely akadálytalanul, sebesen szelte a habokat. A hajóhíd üres volt, a legénység egyetlen tagja sem bukkant fel rajta.
A hajó látható becsapódás nélkül egyszer csak a víz felszíne fölé emelkedett, majd kettéhasadva visszazuhant. A szétvált darabokat egyetlen perc alatt elnyelte az óceán.
Egy újabb fantasztikus trükkfelvétel, gondolta Paul, teljesen olyan, mintha valóságos lenne. Néhány perc múlva felhívta Doutremont-t. Ő már természetesen rajta volt az ügyön, de pillanatnyilag semmit nem tudott mondani; megígérte, hogy rögtön, akár késő éjszaka is visszahívja, amint megtudott valamit.
Másnap reggel nyolckor telefonált, Paul ébredéskor kapta meg az üzenetét. Doutremont jobbnak látta, ha nem telefonon beszélnek, azt ajánlotta, hogy találkozzanak délután a minisztériumban, és kérte, hadd hozza magával egy felettesét is.
Pontban délután kettőkor érkezett, Martin-Renaud felügyelő társaságában; kefefrizurás, ősz hajú férfi volt, elég katonás megjelenésű – Pault tulajdonképpen meglehetősen emlékeztette a saját apjára.
– Ön az informatikai részleg főnöke? – kérdezte tőle.
– Nem, nem kifejezetten; én a DGSI vezetője vagyok. Az az igazság, hogy volt alkalmam dolgozni az ön édesapjával, már jó néhány éve. Hallottam, mi történt vele, és mélyen lesújtott a hír, részben ezért is vagyok itt. De beszéljünk először a mai témánkról. – Doutremont felé fordult.
– Ez az üzenet bizonyos jellegzetességeit tekintve eltér az előzőektől. – vágott bele Doutremont. – Először is a terjesztése más: ezúttal vagy száz szervert megfertőzött, lényegében az egész világon – még Kínában is, ami korábban soha nem fordult elő. De főleg az a különbség, hogy
az előző videók trükkfelvételek voltak – nagyon jól kidolgozott trükkfelvételek, de trükkfelvételek. Ezúttal viszont ebben komolyan kételkedünk.
– Úgy érti, hogy tényleg elsüllyedt az a hajó?
– A felirata nagyon jól olvasható a felvételen, minden nehézség nélkül be tudtuk azonosítani. Egy legújabb generációs konténerszállítóról van szó, amelyet a sanghaji hajógyárban építettek. Valamivel több mint négyszáz méter hosszú, huszonháromezer konténert vagy kétszázhúszezer tonnányi súlyt képes szállítani. A Sanghaj–Rotterdam-vonalon szállított, a CGA-CGM bérelte, ami a világ legnagyobb tengerszállítási vállalkozása; francia cég. Természetesen felkértük őket, hogy azonnal jelezzék, ha baleset érte bármelyik hajójukat. Megígérték, hogy válaszolnak, ami eddig még nem történt meg. Feltételezésünk szerint el szeretnék kerülni, hogy híre menjen az ügynek, és valamiféle biztosítékokat szeretnének tőlünk kapni ezzel kapcsolatban.
– De nem hinnénk, hogy eleget tudunk tenni a kérésnek – vágott közbe Martin-Renaud. – Úgy tűnik, azt képzelik, hogy minden körülmények között képesek vagyunk ellenőrzésünk alatt tartani a médiát, és rajtunk múlik, hogy mi jelenhet meg, és mi nem; de távolról sem így áll a helyzet. Több tucat résen szivároghat ki az információ, és efölött nincs hatalmunk, már csak azért sem, mert a videónak van egy érdekessége: nem látni senkit, a legénység egyetlen tagja sem szerepel a felvételen – mintha előre értesítették volna őket a támadásról, és még idejében el tudták volna hagyni a hajót. És ha ez történt, akkor előbb-utóbb mindenképpen felbukkannak – és nem lehet megakadályozni, hogy beszéljenek.
– Gondolom, egy ekkora hajót nem könnyű elsüllyeszteni. Ehhez katonai eszközök kellenek, nem?
– Bizonyos mértékig igen. Torpedóvetőhöz elég nehéz hozzájutni a piacon, de egy hagyományos hajóra is fel lehet telepíteni. Ebben az esetben az elmozdítás módszerét alkalmazták: nem volt közvetlen érintkezés a torpedó és a konténerszállító között, néhány méterrel alatta robbant fel. A robbanás nyomán gázbuborék keletkezett, s az általa felemelt vízoszlop törte ketté a hajót; tehát ehhez a torpedónak nem kellett feltétlenül nagy erejűnek lennie.
Tehát nem volt szükség borzasztóan drága eszközökre, ezzel szemben nagyon precízen kellett meghatározni a célpontot és a robbanás idejét, ami komoly ballisztikai szakértelmet igényel.
– Ki csinálhatta? – Paulból spontánul, szinte ösztönösen bukott ki a kérdés; ezúttal Martin-Renaud őszintén elmosolyodott.
– Természetesen minket is ez érdekel. – Összenézett Doutremont-nal. – Mindenesetre nem olyasvalaki, akit a Titkosszolgálat ismer. Igazából az első üzenet óta teljes bizonytalanságban vagyunk. Ám ezúttal nagyon komoly következményekkel számolhatunk. A kínai kormánynak persze megvannak az eszközei, hogy megóvja a vállalatai termékeit szállító hajókat a támadástól. De ha minden konténerszállítót torpedórombolókkal kell kísértetni, az jelentősen megdobja a költségeket. Nem is beszélve a konténerszállítók biztosításáról, amely jelentősen drágulhat.
– Tehát ez komoly kárt okozhat a világkereskedelemnek?
Ezúttal Doutremont tette fel a kérdést; Paul számára magától értetődő volt a válasz, és a DGSI vezetője azonnal rá is vágta:
– Ha valaki ártani akar a világkereskedelemnek, nem is foghatna hozzá jobban.
Ez persze mindjárt bizonyos fajta aktivistákra terelte a gyanút, főleg szélsőbaloldaliakra, de bár a szélsőbaloldali aktivisták többször is ragyogóan bebizonyították, hogy tönkre tudnak tenni bármilyen tüntetést, mind ez idáig semmiféle szakértelmet nem árultak el katonai területen, és egyébként nincsenek meg hozzá az anyagi lehetőségeik sem, hiszen egy torpedóvető drága, bármilyen módon is próbálnak szert tenni rá.
Martin-Renaud csak rövid habozás után folytatta.
– De más okból is szerettem volna találkozni önnel – vágott bele végül. – Az édesapjánál ott maradt néhány akta.
Paul meglepődött: hogy akták maradtak volna az apjánál? Hiszen nyugdíjba ment, vagy nem? Igen, magyarázta Martin-Renaud, de amikor valakinek az a hivatása, ami az apjáé volt, soha nem megy nyugdíjba teljesen; és ezek tulajdonképpen nem is igazi akták, elég nehéz elmagyarázni a dolgot.
– Akár el is olvashatja őket – folytatta –, nem sokat értene meg belőle. És igen, nyugodtan elolvashatja, nincsenek titkosítva… – tette hozzá. – Ezért nem is tettünk lépéseket, hogy megakadályozzuk a kikerülésüket: nem gondoljuk, hogy bárki is felhasználhatja őket.
Egyébként nem is annyira aktákról, inkább különös tények vagy információk gyűjteményéről van szó, magyarázta, amelyek között egyedül Paul apja próbált kapcsolatot létesíteni; de nem volt olyan kézzelfogható eredmény, amely miatt nyomozást kellett volna folytatni, vagy megfigyelést elrendelni. Inkább valamiféle
rejtvényekről volt szó, amelyekkel néha évekig is elbíbelődött, mert azt gyanította, hogy veszélyt jelentenek az állambiztonságra,
bár nem pontosan tudta megmondani, hogy miféle veszélyt.
– Van néhány kemény fedeles iratgyűjtő, amelyeket a saint-joseph-en-beaujolais-i irodájában tartott, jártam ott egyszer – magyarázta Martin-Renaud. – Tehát azt szeretnénk, hogy egy szerencsétlen fordulat esetén, szóval, ha rosszra fordulnak a dolgok, ezek az akták visszakerüljenek hozzánk.
Paul az elején azt hitte, Martin-Renaud őt kímélendő nem használja a „halál” szót, de ahogy ránézett, megállapította, hogy igazán zavarban van, rosszul érzi magát.
– Nagyon szerettem az édesapját – ismerte be Martin-Renaud. – Azt talán nem állítanám, hogy ő volt a mentorom, sok más fiatal ügynökkel is dolgozott az én nemzedékemből; de nagyon sokat tanultam tőle.
Paul soha nem volt igazán képben az apja szakmai tevékenységét illetően; csak arra emlékezett, hogy időnként felhívták a védett Teorem telefonján – néha családi étkezések közben is –, és ilyenkor rögtön félrevonult, hogy felvegye. Utána soha nem említette meg nekik, hogy miről beszélt, de gondterheltnek tűnt, és általában a nap végéig ilyen is maradt. Gondterhelt és hallgatag.
Igen, olyan férfi volt, akinek a szakmai tevékenységét a gondok jellemezték, Paul körülbelül ennyit tudott róla mondani.
Természetesen igent mondott Martin-Renaud kérésére.
– De én is szeretnék kérni önöktől valamit – mondta. – Úgy tűnik, hogy az informatikai támadások – és most a terrorakció – felelőseinek komoly eszközök vannak a kezükben; de talán mégsem határtalanok a lehetőségeik.
Tudomása van róla, folytatta, hogy a Cégnél megpróbálták eltüntetni ezeket az üzeneteket, de azonnal újra felbukkantak más szervereken, vagy néha ugyanazon a szerveren. Most, hogy az üzenet küldőinek már több üzenettel kell foglalkozniuk, talán kevesebb figyelmet szentelnek a legelsőknek. Tudomása van róla, hogy a minisztert nagyon megviselte a lefejezését bemutató videó. És azóta is emészti magát miatta; nem lehetne véglegesen kitörölni?
Martin-Renaud gyorsan bólintott. – Meggyőzött az érvelése… Igen, rögtön hozzálátunk, amint visszamentünk az irodába.
Késő délutánra ért véget a találkozó; a decemberi késő délutánok szűrt fénye igencsak gyászos hangulatot áraszt, gondolta Paul; ideális időpont a meghaláshoz.
