A gyerekkor helyszínét csak elveszíteni lehet [Krasznahorkai 70]

A szerző születésnapja alkalmából a gyökerekhez mentünk vissza és egy dél-alföldi kisváros jelentőségét próbáltuk megvizsgálni. Noha Krasznahorkai László Európa és a világ számos pontján járt, és élt is huzamosabb ideig, élete első 18 évét Gyulán töltötte, itt volt gyermek, itt eszmélt és ide kötik a szüleihez, gyerekkorához kapcsolódó emlékek is. A Viharsarok kisvárosa, a román határ melletti, ma körülbelül 28 ezer lelket számláló település helyszínei visszatérően megjelennek regényeiben. „A Sátántangó városi helyszíne Gyula, Az ellenállás melankóliája című regény teljes egészében Gyulán játszódik, végül a Háború és Háború kezdő színhelye is szülővárosom” – mondja el egy 2013-as interjúban. Ebből látható, hogy pályája első korszakának művei mind kötődnek a Fehér-Körös mellett elterülő településhez, de a 2016-ban megjelent Báró Wenckheim hazatér története is az alföldi városban játszódik, ráadásul ott az idős főhős hosszú évtizedek múltán látogat vissza elhagyott otthonába, és arra a kérdésre keresi a választ, hogy

amikor visszatérünk, ugyanazt látjuk-e, amit valamikor magunk mögött hagytunk? 

„Gyula a szülővárosom, és itt nőttem fel. És itt képzeltem el egy kisvárost, amelyet, bár a képzeletem szülte, mégis a gyermek- s ifjúkorom valóságos városkájának házai, utcái, terei és lakói alapján épített fel bennem az a távolság, amely aztán elválasztott tőle” – mondja el a fent idézett interjúban. Krasznahorkai soha nem tagadja meg a várost, de távolságot tart tőle, a Breier Ádám által 2019-ben készített, A báró hazatér című dokumentumfilmben többször is reflektál erre, elmondja például, hogy a városkában már „semmi nincs a helyén”, picit elmozdult minden. A gyerekkor helyszíne „már nem létezik. Elhamvadt.” „Számomra volt varázsa ennek a városnak, de folyamatosan leplezte le magát, ahogy én is idősebb lettem” – teszi hozzá a filmben, rámutatva az idő kérlelhetetlenségére, és arra, hogy

a gyerekkor helyszínét csak elveszíteni lehet, örökre és visszavonhatatlanul.

Az író születésnapja alkalmából összegyűjtöttünk öt olyan gyulai helyszínt, mely az író valamelyik regényben előkerül, s melynek egyértelmű, térképen jelölhető vonatkozási pontja van, és a szövegekben mitikus térré válik, metaforikus és szimbolikus jelentésrétegekkel is gazdagodik.

A pósteleki Wenckheim-kastély

Forrás: Wikipedia

A Békés megyében található grófi kastély neve a Sátántangóban Wenkheim alakváltozatban bukkan fel. Ez az a hely, ahol az 1985-ös regény legnaivabb és legtisztább hőse, Estike patkányméreggel mérgezi meg magát, illetve az a tér, ahol a telep lakói Irimiást várják, a csodában reménykedve. Az eredetileg 1906-ban épült kastélynak a II. világháború óta folyamatosan romlik az állapota, jelenleg puszta rom, melyet rég széthordtak a környékbeliek. Az omlásveszély miatt be is akarták már robbantani, de ez sem sikerült, így ma már csak néhány fala áll az egykor impozáns épületnek, melyben

a pusztulás különleges szépsége, a bomlás esztétikája, az értelmetlen várakozás

és az idő rombolásra is képes ereje sűrűsödik egyszerre. „A fák törzsét, néha meg-megreccsenő ágait, a letapadt, rothadó gazt, s magát a »kastélyt« is finom, síkos lepedék borította be, mintha a sötétség surranó ügynökei megjelölték volna őket a következő éjszakáig, amikor aztán folytatódhat a szívós, emésztő pusztulás. Amikor a hold, messze magasan az összefüggő felhőtakaró fölött, észrevétlenül legördült a nyugati horizonton, s ők hunyorogva belebámultak a néhai főbejárat tátongó nyílásán s a magas ablakhasadékokon megtorpanó világosságba, lassan megértették, hogy ma hajnalra valami megváltozott, valami nincsen egészen a helyén, aztán hamarosan rádöbbentek, hogy amitől titkon annyira féltek, mégis bekövetkezett: álmuk, mely tegnap még akkora lelkesedéssel hajtotta előre őket, véget ért, s most itt a keserű ébredés…”

Az eleki elágazás

Forrás: Google Maps

Szintén a Sátántangó helyszíne a Gyula határában fekvő útelágazás, mely a várost övező tanyavilág felé vezet. A regénybeli telep lakói erről jönnek a városba és erre is mennek vissza, az út puszta és elhagyatott, mintha a semmibe, a pusztulásba vezethetne csak: „Az eső egy kicsit alábbhagy, amikor kiérnek a városból. Leszáll az éjszaka. Se csillag, se hold. Az eleki útelágazásnál, úgy száz méterrel előttük, egy imbolygó árnyék; csak később derül ki, hogy ember viharkabátban; lefordul egy dűlőre, s elnyeli a sötétség. Az országút két oldalán a komor erdőfoltokkal takarózó láthatárig mindent sár borít, s mert a leereszkedő éjszaka a szilárdat feloldja, a színt magába issza, a mozdulatlant lebegővé, a mozgót bénává teszi,

olyan az országút, mint egy sejtelmesen ringó, veszteglő hajó egy egész világnyi iszap közepén.”

A Báró Wenckheim sugárút

Forrás: Gyulai Hírlap

Az ellenállás melankóliájában többször előkerülő hely, már a regény elején ezen tart haza az állomásról a rettegő Pflaumné: „Jócskán maga mögött hagyta már az állomástér sejtelmes négyszögét, elhagyta a gyermekkórházhoz vezető Zöldág utcai kereszteződést is, de

a kopasz vadgesztenyefák alatt nyílegyenesen futó úton – pedig megváltás lett volna most találkozni valami ismerőssel – nem látott egy teremtett lelket sem,

és saját lélegzetvételén, lépteinek finoman csikorgó neszén meg az arcába vágó szél zúgásán kívül nem is hallott mást, csak egy távoli, innen fölismerhetetlen szerkezet – leginkább még réges-régi fűrészgépek hangjára emlékeztető – csöndes, kitartó pöfögését.” Később is többször előkerül a ma már Béke sugárútnak nevezett utca a bíróság, a rendőrség, az általános iskola épületével. Ezen a hosszú, a belvárosig vezető sugárúton lakik a regény egyik főhőse, Eszter György is. Krasznahorkai második regénye a város térképét többször rögzíti, annak múlt század eleji képét rekonstruálja, és az akkori elnevezéseket is használja. Az út azért is különleges, mert a huszadik század elején még annak a Wenckheim bárónak a nevét viseli, aki Krasznahorkai már említett, 2016-os regényének a hőse lesz, és aki hazatérésekor szintén ezen az úton vonul be régen látott városkájába. 

A víztorony

Forrás: Fortepan/Bencze László

A város fölé magasodó 37 méteres épület, melynek tetején napfigyelő állomás is működik, már Az ellenállás melankóliájában megjelenik, mikor a városban elszaporodó baljós jelek egyikeként remegni kezd: „Tegnapelőtt a városnak a Göndöcs-kert végében emelkedő hatalmas víztornya kezdett el életveszélyesen – s percekig – inogni az aprócska házak felett, a gimnáziumi matematika-fizika tanár, a torony tetejére szerelt csillagászati megfigyelőállomás megbízott munkatársának rögtönzött szakvéleménye szerint, aki többórás magányos sakkozását megszakítva lélekszakadva rohant le onnan a hírrel, teljesen »érthetetlenül«”.  A torony később fontos szerepet kap a Báró Wenckheim hazatér című regényben is, ahol a szöveg végén a kisváros egyetlen túlélője, a szellemi fogyatékos Hülyegyerek ennek tetejéről énekli a klasszikus, Ég a város kezdetű gyerekdalt, és figyeli láblógatva az alatta terjedő hatalmas tüzet,

a város egészét felemésztő pusztulást.

Az Aranyháromszög

Forrás: gyulaanno.hu/Vígh Imre

A kocsmák kiemelt jelentőségű, szimbolikus és mitikus helyek Krasznahorkai szövegeiben, Az ellenállás melankóliájának a Híd utcai Pfeffer és Tsa Italkimérés, azaz a „Péfeffer” az egyik fontos helyszíne (itt magyarázza el például az egyik főhős, Valuska János a törzsvendégek közreműködésével a napfogyatkozás jelenségét), a Sátántangóban pedig az Aranyháromszögről és annak miliőjéről mintázott kocsma kerül előtérbe, mely a mai napig vendéglátó egységként működik, s mely a Gyulára látogató Krasznahorkai-rajongók kedvelt zarándokhelye.

„A sarkok aljából felszálló penészszag körbefogta a hátulsó falakon leereszkedő svábbogárcsapat előőrseit, aztán hamarosan fölbukkant a derékhad is, és szétfutott az olajos padlón.

A kocsmáros obszcén mozdulattal válaszolt, cinkos, sunyi mosollyal nézett Halics nedves szemébe, de aztán a tanyás fenyegető szavaira. (»Ne mutogass, mákfejű!«) ijedten összekuporodott a széken. A bádogpult mögött egy mészfoltos plakátdarab virított félrebillenve a falon, túloldalt, kívül a lámpa fénykörén egy kifakult Coca-Cola-reklám mellett vasfogas meredt a levegőbe egy ottfelejtett poros kalappal, köpennyel; bárki akasztott embernek nézhette volna.”

Gyula az a város, melyet Krasznahorkai László egyetlen regényében sem nevez meg, mely sok szempontból mégis az alfa és az omega, az origo, a legfontosabb képek és metaforák gyűjtőhelye. Város, mely az író szerint létezik is és nem is, mára hamuvá vált, abban az értelemben, hogy (részben az idő megállíthatatlan erodáló hatása miatt) nem ugyanaz, ami volt. Talán éppen ezért gyullad fel a Báró Wenckheim hazatér zárlatában, hogy minden utcája, tere, épülete és kocsmája valóságosan is hamuvá váljon: „Kigyulladt a Stréber, és kigyulladt az állomásépület, és kigyulladt a Nagyromán templom, a Prekup-kút, az Aranyháromszög, a Városháza a könyvtárral és a Vágóhíd a Tejporgyárral együtt, a Vár, a Fürdő, az Árvaház és a parkok és az utcák és a kertek, ugyanakkor így leírni a dolgot félrevezető, mert arra gondolna az ember, hogy valaki azt mondja, hogy valaki elmeséli, hogy valaki szavakba önti, hogy

egyszer csak kigyulladt a Stréber, és kigyulladt az állomásépület, és kigyulladt a Nagyromán templom, a Prekup-kút, az Aranyháromszög, a Városháza a könyvtárral és a Vágóhíd a Tejporgyárral együtt, a Vár, a Fürdő, az Árvaház és a parkok

és az utcák és a kertek, mert nem, erről szó nincs így, ebben a sorrendben, mert nem volt semmiféle sorrend, mivel nem egymás után gyulladtak ki a dolgok, hanem pontosan ugyanabban a pillanatban (…)”