Két sikeres regény, az Akik már nem leszünk sosem és a Levelek nélkül után Krusovszky Dénes újból versekkel jelentkezik. Amikor legutóbb interjúztunk a szerzővel, a globális krízisről, az első regény sikereiről és tapasztalatairól, vidékről és rejtélyekről is beszélt nekünk. Vajon az Életrajzi kísérletek című új kötetben is megjelennek ezek a témák? Arre biztosan választ kapunk hogy hogyan beszélhetünk érvényesen a képek egyre nehezebben kontrollálható áradata közepette. Olvass bele!
Krusovszky Dénes: Életrajzi kísérletek (részletek)
~ Fényterápia
Nekem hiányoznak a telefonkönyvek,
a telefonkönyvek, és a kéziszótárak is,
mások a krokodilbőr csizmákat gyászolják,
megint másoknak a nyércbundák fájnak igazán,
néhány pillanatra elönt mindent a kék,
nem biztos, hogy erre a véletlen a legjobb szó,
zenét már jó ideje csak az alsó
szomszéd bosszantására hallgatok,
pedig nem is lakik odalent senki,
lüktet a gyomorszájam, a besült évszakok
rögtön köldöktájon sújtanak le rám,
ráadásul az idővel sem bírok dűlőre jutni,
mint akit esti iskolán képeztek át inkvizítorrá,
engem is folyton elbizonytalanítanak a méhlegelők.
• Deepfake
Úgy tűnt, találunk megfelelőbb formát,
de végül ezzel kellett beérnünk,
hagyj békén, kérlek,
a teniszütőm húrjai közé szorult valami,
ez az egyetlen dolog, amire most figyelni tudok,
énekesmadárnak hívják,
de én még csak
sikítozni hallottam eddig,
nincs közös érzelem,
a megosztás is
másolás tulajdonképpen,
ráadásul nincs is teniszütőm,
a szorításon mégsem tudok oldani,
a kerítés túloldalán,
a napsütötte pázsiton,
egy kiegyensúlyozott család hever,
és már napok óta mozdulatlanok,
ha tudnék fényképezni,
de nem tudok,
a mondanivaló, mint egy túltáplált kamasz,
folyton összeveri az osztálytársait,
pörgess tovább,
ne állj meg ennél a versnél,
ez nem is vers,
biztosan találsz ma még
valami igazán felkavarót
a hírfolyamodon.
/ Kisegítő
Nem voltam jó mászó,
ma sem vagyok, mitől is lennék,
azt hittem, képtelenség átjutni a túloldalra,
vasúti betonkerítés volt,
vasút nélkül, a város közepén,
vagy majdnem ott,
ahonnan ma nézem, a közepének tűnik,
korábban ez nem számított,
csak annyit tudtam,
hogy lesz ott egy asztal,
amin játszhatunk,
kitől hallottuk, fogalmam sincs,
egy szatyorban hoztunk ütőket
meg néhány sárga labdát,
némelyiknek már gyanúsan
kattanó hangja volt,
bizonyára elrepedtek egy korábbi
alkalommal, de jobb híján
repedten is lehetett játszani velük,
arról nem volt szó, hogy gyerekek is lesznek ott,
valamiért szorongtam a kisegítőtől,
talán mert fenyegettek vele,
ha valamit nem jól csinálok,
oda fogok kerülni,
talán mert úgy tudtam,
nagy baj van azokkal, akik oda járnak,
azon túl, hogy cigányok,
ami már önmagában bajnak számított,
valahogy áttornáztuk magunkat a betonfalon,
az udvar nagyjából úgy nézett ki,
ahogy a mi iskolánké, leszámítva,
hogy jóval kisebb volt,
ami végül is logikus,
hiszen kevesebb gyerek járt ide,
egyébként mi gyogyónak hívtuk,
nem kisegítőnek, csak mondom,
és ahogy földet értünk a porban,
két dolgot láttam meg azonnal,
egyfelől valóban ott állt az asztal,
betonból öntve, akár a játszótéren,
de ennek még nem pattogzott fel a lapja,
másrészt négy vagy öt gyerek
bámult minket zavartan,
és ha jól emlékszem, némiképp rémülten is,
mi nem erre számítottunk,
ők meg nem számítottak semmire,
nem lett volna szabad ott lenniük,
senkinek sem lett volna szabad ott lennie,
nem tudom, végül ki szólított meg kit,
tartottam tőle, hogy esetleg
elveszik az ütőinket, vagy megvernek,
azt hallottam, ilyeneket szoktak csinálni,
de nem történt semmi efféle,
nekik asztaluk volt,
nekünk meg ütőnk és labdánk,
vagy másfél órán át játszottunk végül,
a forgózás ment nekik a legjobban,
a repedt labdák hangján együtt röhögtünk,
aztán mennünk kellett,
lejárt az időnk, valahol ebéddel vártak,
vagy valami más dolgunk volt,
semmi különös,
mindenesetre elköszöntünk,
ők kinyitották nekünk a kaput,
mi pedig soha többé nem tértünk vissza.
