A beszélgetést a transzgenerációs pszichológiát a hazai közönséggel megismertető klinikai szakpszichológus Orvos-Tóth Noémi azzal kezdi, hogy kollégának titulálja az írót, és megkérdezi tőle, hallgatott-e esetleg pszichológiai témájú előadásokat az egyetemen. A kérdésre ironikus válasz érkezik,
Háy ugyanis úgy látja, a pszichológiát nem kell igazán tanulni, sok mindent lehet tudni az emberről anélkül is, pusztán a megfigyelések által.
Röviden kitér gimnáziumi találkozására élete első és utolsó pszichológusával, majd az oldott beszélgetés hirtelen elkomorul, amikor a kötet címének értelmezését kísérli meg a moderátor. A veszprémi Szent István völgyhíd nevezetes hely, de az elmúlt évtizedekben sajnos az öngyilkosok, az öngyilkosság egyik szimbóluma is. A pszichológus sokkoló adatokat közöl: a depresszió és a szuicid gondolatok óriási mértéket öltenek a kamaszoknál,
manapság minden ötödik kamasznak vannak rendszeres öngyilkossági gondolatai,
a 15-19 éves korosztály körében pedig a második vezető halálok az öngyilkosság. Az író erre elmeséli, hogy a probléma régóta foglalkoztatja, elsőként egy elbeszélést (Közötte apának és anyának, fölötte a nagy mindenségnek), majd egy színdarabot (Völgyhíd) írt a témából, de az anyag nem hagyta nyugodni, ezért bővítette egyre tovább. Ennek kapcsán kifejti azt is, hogy írás közben nem tud a normál logikára, a kinti világra figyelni, ösztönösen dolgozik, intuitív módon, nem képes a szövegen kívülre gondolni.
Ezt követően a beszélgetés moderátora arról faggatózik, hogy saját kamaszkori tapasztalatát mennyire tudta beépíteni a regénybe, az író pedig részletes választ ad és a folyamatos integráció felől közelíti meg a problémát.
Az életben folyamatosan új és új helyzetekbe kell beilleszkedni, ezek közül egyik az időbeli integráció,
melynek során egyik életkorból kell átjutni a másikba úgy, hogy a korábbi énből is maradjon valami. Kérdés, hogy a kamasz, aki hamisnak és romlottnak látja a felnőttek világát (Háy János szerint teljesen jogosan), mit tud átmenteni ebből az őszinte világképből a felnőtt énjébe. Mindenki máshogy viszonyul egykori kamasz énjéhez, Háy például nagyon szívesen emlékszik vissza erre az impulzív időszakra, amikor legnagyobb álma az volt, hogy híres popzenész legyen (ehhez képest az íróság egyértelmű bukás, jegyzi meg ironikusan), mert ez a fajta zene nyitotta meg előtte a világot. Később arról beszél, milyen volt Vámosmikoláról felkerülni Budapestre, majd a regény három legfontosabb karakterére tér ki, és arra, hogyan keverte ki magában ezeket a szereplőket, melyiküknek mi a legfontosabb tulajdonsága, milyen a személyisége. A szereplők kapcsán a regényben megrajzolt szerelem is téma, az író arról beszél, hogy az ő szerelemkoncepciója szerint
a szerelem akkor jó, ha jobb lesz tőle a világban lenni,
ha a szerelmesek kinyitják egymást, ezzel szemben a kamaszok szerelmére inkább jellemző a bezárkózás, egymás kisajátítása. A bizonytalanságból adódó birtoklási vágy beteges formát is ölthet, ilyenkor derül ki, kinek milyen kötődési mintázatai vannak, milyen kötődést tanult meg a szüleitől.
Ezek után egy nagyon is aktuális probléma vetődik fel, a virtuális terek, virtuális világok és a bennük rejlő veszélyek. Háy János és Orvos-Tóth Noémi egyetértenek abban, hogy a virtuális világokban, például a számítógépes játékokban megtapasztalt pusztulástapasztalat könnyen átszivároghat a hétköznapokba. Akinek minden játékban öt-hat élete van, esetleg megfeledkezhet arról, hogy a valóságban csak egy, annak a befejezése pedig végleges, és nincs mód újraindításra. A beszélgetés utolsó tíz percében a moderátor saját apai szerepéről kérdezi az írót, aki nagyon érzékenyen és érzékletesen közelíti meg azt a problémát, melyet a kamasz gyermeket nevelő szülők egytől egyig átérezhetnek.
Ahogy a gyerekek nőnek, a szülő egyre kevésbé képes örömforrásként működni,
egyre jobban el kell, hogy távolodjon attól a kis lénytől, akinek pár évvel ezelőtt még ő volt a világ közepe. A szülő ezzel a távolodással párhuzamosan ráadásul azt is megtapasztalja, hogy lassan, de biztosan kifelé megy a világból, lelassul, kevésbé lesz kompetens. Ennek a „kifelé menésnek” a fájdalmát sokan a gyerekeken bosszulják meg, például a kamaszokat leértékelő, „bezzeg az én időmben”-féle megállapításokkal. Az öregedést el kell fogadni, és ez talán akkor lehetséges, ha van elég érzelmi muníciónk, tudunk szeretni és szeretve lenni, összegez az író, aki végül a regény történetére visszautaló mondatokkal zárja a beszélgetést: „Minden élet különb, mint a halál. Ha meg lehet nevezni, mi a feladatunk az életben, talán az, hogy végig kell élnünk.” A Völgyhíd pedig épp arról mesél, mi történik velünk, ha élünk.
