Márciusban azt írta: “Putyin akarata ellenére egyesítette Európát és az egész világot, jobban, mint bármely gazdasági, társadalmi vagy kulturális tényező.” Még mindig így látja?
Többször jelentek meg írásaim a nemzetközi sajtóban erről az őrült háborúról – nem mintha persze bármelyik háború logikus lenne. Természetesen még mindig úgy gondolom, hogy be kell fejeződnie. Abszurd, hogy a 21. században ilyen típusú háborút vívnak, ráadásul már túl régóta tart és túl sok életet tett tönkre szerte a világon. Azonnal le kell állítani.
És az egység, amiről írt, ön szerint még kitart?
Az EU-s és a NATO-s országok egysége még megvan, és remélem, kitart egész télen, hiszen az most mindenki számára kihívást jelent majd. De optimista vagyok, és hiszek benne, hogy ez az erőteljes egység megmarad az európai országok között.
Mircea Cărtărescu román író úgy véli Putyin Ukrajna-ellenes agressziója egységbe kovácsolta Európát és morális értelemben már elveszítette a háborút.
Az író már nem véleményformáló, mondta a Literának, mégis megírta a fenti publicisztikát. Miért érezte, hogy meg kell szólalnia? Van az írónak felelőssége a nyilvánosságban? Ha igen, milyen értelemben vagy területeken?
Úgy vélem, egy értelmiséginek továbbra is állampolgárként kell viselkednie és részt kell vennie a közösségének fontos ügyekben. Ugyanakkor többféle okból kifolyólag a hangja már nem olyan erős, mint akár 20 vagy 30 éve volt. Például az új technológiák miatt már mindenkinek saját hangja van, a média, a blogok, a Facebook megváltoztatták a gondolkodást, és a sok hang között nem hallhatóak igazán nagy hatással bírók. Húsz éve volt 10-15 olyan mérvadó értelmiségi Romániában, akik nagyon elkötelezték magukat a demokrácia, a liberalizmus, az emberi jogok mellett. Ám mára már nem hallhatóak annyi ember számára.
Ez egy globális jelenség, de csak a technológia a ludas benne? Vagy például Kelet-Közép-Európában hozzájárulhatnak olyan történelmi okok is, hogy generációk éltek elnyomásban, és most nem tudnak mit kezdeni a szabadsággal, félnek tőle. A szabadságért ugyanis folyamatosan dolgozni kell és felelősségvállalással is jár, amihez nem szoktak hozzá, így könnyebb manipulálhatónak lenni.
Nagyobb szükségünk van a szabadságra, mint az ételre vagy az áramra. Ez a nagyon egyszerű gondolat már sokszor bebizonyosodott a történelem folyamán. Az embereket nemcsak az étel tartja életben, hanem szükségük van a szabadságra, a szólásszabadságra, a gondolataik, a véleményük kifejezésének a szabadságára. Szerintem a romániai és a kelet-európai emberek elvesztették az ellenségüket. Elvesztették a zsarnokokat, a diktatúrákat, az elnyomó miliőt, amiben egyértelműen érezték annak az igényét, hogy önmaguk és szabadok lehessenek. Időnként a romániaiak azt hiszik, mindegy, hogy fellépnek-e valami ellen vagy sem. Ez egyfajta fásultság, a vágy hiánya, hogy változtassanak bármin. Az emberek pesszimisták, nem hisznek abban, hogy a hangjuk még számít. Ezért fordulnak például a közösségi médiához, ahol megkapják azt az érzést, hogy hallhatóak.
Úgy tudom, ismerik egymást Nádas Péterrel. Ő Nagy karácsonyi gyilkosság címmel írt esszét a Ceausescu-házaspár elítéléséről és kivégzéséről. Azt írta, a felvételen látottak alantasak, mégsem tudta levenni róla a szemét. Majd egy kulcsmondat: “A diktatúrának csak bejárata van, nincsen kijárata.” Amikor a diktátorokat erőszakkal söpörjük el, a következő rendszer is bűnben fogan. Van erre alternatíva? Vagy ha egyszer beléptünk a diktatúrába, az mindent megfertőz, és ez egy beteg spirállá alakul?
Csak egyszer találkoztam Nádas Péterrel Hamburgban. Akkor még nem ismertük egymást, de annyira megörültem, amikor megláttam, hogy odamentem hozzá az étteremben, és elmondtam neki, mennyire csodálom. Barátságban Esterházy Péterrel voltam, akivel Berlinben találkoztunk és hat hónapig a szomszédom volt, így időről időre nagyon élvezeteseket beszélgettünk.
A kérdésre válaszolva, a diktatúra mindig rossz ötlet, mindegy, hogy kommunista, fasiszta, vagy bármi más. Már az ősidőkben is az volt. Platón szerint a legrosszabb kormányzási forma. A diktatúra mindig bűn a saját néped, a saját állampolgáraid ellen. Senki sem akarja, hogy így kormányozzák, így
a diktátorokat előbb-utóbb megdöntik, és a történelem szemétdombjára kerülnek.
Ez viszont visszavezet az előző kérdéshez, hogy vajon egy társadalom hogyan tud megszabadulni az erősen beszabályozott, elnyomott életmódtól. Évtizedek alatt megtanulhatunk szabadon élni?
Vannak olyan társadalmak, amik eladják a szabadságukat a jólétért. A tranzakciónak köszönhetően ugyan jobban élnek, de ennek az az ára, hogy nem szabadok többé. Még mindig vannak olyan társadalmak Európában, akik megkötötték ezt az üzletet a politikusokkal vagy a diktátorral, ami működhet egy ideig, de mindig katasztrofális pszichológiai, morális és gazdasági következményekkel jár. És nem is tarthat sokáig, mert Európa nem arra hivatott, hogy így vezessék. Demokrata vagyok, és úgy gondolom, a demokrácia a valaha kitalált legkevésbé rossz módja az emberek kormányzásának.
Tizenhat éves kora óta naplót ír, meg is jelentette. Milyen viszonyban van önnél egymással a naplóírás és a szépirodalmi prózaírás?
A naplóm jövőre lesz ötvenéves, és ez a legfontosabb írásom. Azt el tudom képzelni, hogy mégsem lettem író, hogy nem írtam meg a regényeimet és a verseimet, de nem tudom elképzelni magam a naplóm nélkül.
Ez a második bőröm.
Ezáltal látom magam íróként, mert az író az, aki minden nap ír, aki élethosszig interjúvolja önmagát. A naplóm tehát egy véget nem érő interjú magammal – nappal és éjszaka, mert több száz álmomat is leírtam már. Írok a könyvekről, amiket olvastam, és mindenkiről, akivel találkoztam. Írok a fény kis változásairól, hiszen ősz van, és a fények csodálatosak, ragyogóak, különlegesek. Szóval feljegyzek mindent, ami személyként, tudatos létezőként meghatároz engem. Eleinte természetesen nem terveztem kiadni, de észrevettem, hogy olyan 35 éves korom körültől ugyanolyan kifejező lett, mint bármelyik másik könyvem. Egyszer aztán kiadtam belőle 500 oldalt, ami nagyon sikeres lett Romániában, szóval úgy döntöttem, hogy hétévente kiadok egy-egy részt. Mára a naplóm négy része jelent meg, 28 év olyan 2000 oldalban. És most jelentetem meg az ötödiket.
Hogyan döntötte el, hogy az életéből mi kerül kiadásra?
Nem válogattam, minden megjelent. Nem féltem megmutatni magam, és persze szenvedtem is tőle, de úgy gondolom, így sokkal őszintébb. A naplóm nem bántó, tele van szeretettel, így senkinek sem okozott fájdalmat a publikálása. Például írok a szerzőkről és emberekről, akiket szeretek, vagy akik a legnagyobb hatással voltak rám. Szóval nem arra használtam, hogy igazságtalan vagy erőszakos legyek másokkal, hogy kifejezzem a megvetésemet vagy a lenézésemet, épp az ellenkezője.
Miért akart ilyen módon láthatóvá válni?
Mert ez vagyok. A napló nem önmagam idealizálása, hanem ilyen vagyok. Sokat nevetek, és szerintem ez jól van így. Természetesen senki sem egy angyal, és senki sem mondhatja, hogy soha nem tett semmi rosszat vagy gonoszat. De ha tettem is, mindenképpen helye van a naplómban, mert úgy gondolom, ez így fair. Sok író naplója a halála után jelent meg, mint Virginia Woolfé vagy Franz Kafkáé. Ezeket az íróik eredetileg nem publikálásra szánták, az örökösök mégis kiadták és tartalmilag sem szelektáltak bennük. Szerencsések vagyunk, hogy olyannak láthatjuk Virginia Woolfot, aki valójában volt, és nem olyannak, akinek ő vagy mások láttatni akarták. Kafka más ügy. Ő zseninek bizonyul a naplóiban, ahogy zseniálisan írta meg a novelláit és a regényeit is. Igazából nem is volt külön jegyzetfüzete a naplónak és a novelláinak, hanem a naplójába írta a novellákat.
Örülök, hogy említette az álmokat, mert az interjúra készülve felmerült bennem, hogy vajon leírja-e őket. A regényei alapján ugyanis olyasvalakinek tűnik, aki emlékszik rájuk. Miért kezdte leírni őket, és hogyan hatnak az írásra?
Szerintem az álmok fontosak. Azért is írom le őket minden reggel, mert a fél életünket az álmokban töltjük, és azok nem különböznek a valós életünktől. A valós életünk is egy álom, hiszen a valóság az elménk konstrukciója, nem abszolút vagy valószerű. Így hát érdekelnek az álmok. Nemcsak azért, mert rávilágítanak, mik vagyunk, hanem azért is, mert néha elképesztő a képi világuk. Szerintem a galériákban látható legtöbb festmény igazából álomként kezdte. Nemcsak a szürrealista festmények, nemcsak Giorgio de Chirico, aki nyilvánvalóan egy álmodó, de minden egyes allegória is, amit a barokk képeken látunk például. Ezek álmok.
A nagy történetek, a történetmondás és a narratívák reneszánszát éljük, az ön írásaiban ugyanakkor erősek a vizionárius, álomszerű, poétikus szakaszok. Ön szerint megragadható az emberi léttapasztalat a történetekkel vagy mindenképpen szükséges hozzá a költői, absztraktabb, misztikusabb nézőpont is?
Vannak írók, akik történetmondónak vallják magukat és ennyi a céljuk az írással. Számomra a történet az irodalom legalapvetőbb eleme. Nem a regény csúcsa, hanem az alapzata. A történetek nagyon fontosak, de szerintem nem a történetmondók a legnagyobb írók. Felépíthetsz egy történetet, és lehet az a ház alapzata, de aztán ráépíted az elméd valódi történeteit: a szimbolikus réteget, a parabolikus réteget, a filozófiait, a teológiait. Ahogy egy háznak, a regénynek is van alapzata, és vannak emeletei és padlása. Engem különösen a padlás érdekel, a metafizikus, a filozófiai és az utolsó réteg, a kapcsolódás a máshoz, a fantasztikushoz. Mindahhoz, amit csupán érzékelünk anélkül, hogy képesek lennénk felfogni.
Olyan íróként, aki maga is sokat használ fantasztikus elemeket, hogyan látja, milyen igény jelenik meg abban, hogy az elmúlt két évtizedben ennyire előretört a fantasztikum az irodalomban és a szórakoztatóiparban?
A fantasztikus nem olyan valóság, ami független a mindennapok valóságától. A reális és a fantasztikus keverékében élünk. Vegyük például azt, hogy most online beszélünk egymással, ön talán Budapestről, én Bukarestről. Ez száz éve, de még húsz éve sem történhetett volna meg. Ez a valóság fantasztikus oldala, ami realitássá vált, és már nem éljük meg fantasztikusként. A fantasztikus az, amit csodaként észlelünk, amiről az emberek úgy érzékelik, hogy dacol a természet vagy a fizika törvényeivel. Ám az atomi szint alatt minden ellentmond a fizika évszázados törvényeinek. Ezek a rétegek nincsenek szétválasztva egymástól, így a fantasztikus ott van az író tekintetében. Mint a humor esetében például, a humoros írók mindenhol észlelik a humort, ott is, ahol mi, többiek észre sem vesszük. Ugyanez a helyzet a költészettel: ahol a költők meglátják a költészetet, a többi ember semmit sem lát. Így
a fantasztikus irodalom nem a realisztikus ellenében létezik, hanem lehetőséget ad meglátni a dolgok félelmetes és megmagyarázhatatlan természetét.
Amit Kant úgy nevez, az önmagában álló dolog, ami az emberi megismeréstől függetlenül létezik.
Egyetemen tanít román irodalmat – ön szerint mik ma a kelet-európai, és ezen belül a román irodalom nagy témái, nagy kérdései?
Tavaly nyugdíjba mentem, de professor emeritusként még mindig taníthatok. Úgy látom, a kortárs román irodalom nagyon lendületes és érdekes. A legfontosabb jelenség szerintem a költészet feltámadása és a női próza. Természetesen mindig voltak érdekes és fontos női íróink, ám a jelenlegi tendencia elsöprő, és a legizgalmasabb írók az elmúlt évtizedben bukkantak fel. Emellett van egy érdekes fajta költészet is, szintén főleg nőktől. Ez nem csupán a feminista trendbe illeszkedik, mert vannak sokkal kevésbé ideologikus szerzők is, akik egyszerűen szükségét érzik, hogy írjanak az életükről a romániai valóságban.
Természetesen ez nem csak romániai jelenség, de számomra nagyon kellemes meglepetés, hogy ma ilyen sok női írónk van. Sokan írnak a szexualitásukról, az anyaságról, az érzéseikről, hogy milyen terhesnek lenni, milyen megszülni a gyereküket, szóval olyasmiről, amit a nők jobban ismernek, hiszen ezek a legintimebb tapasztalataik. Természetesen azt nem állítom, hogy a férfiak teljesen ki lennének zárva ezekből a tapasztalásokból, hiszen az író igazából androgün, ezért írhat bármiről. Az viszont nyilvánvaló, hogy vannak dolgok, amiket jobban ismerünk másoknál, például a saját testünket, a pszichénk működését vagy a biológiai állapotunkat.
Ez nagy vita manapság. Miről írhat a többségi társadalomhoz tartozó, férfi író? Nem azoknak kéne-e megírni a tapasztalataikat saját magukról, akik például valamelyik kisebbséghez tartoznak? Mit gondol erről a jelenségről?
Azt hiszem, néha túl sok a világban az ideológia. Jómagam soha nem voltam ideológus, nem álmodoztam arról, hogy megmondjam az embereknek, hogyan éljék az életüket, mit tegyenek és mit ne. Ezek bonyolult dolgok, de mindenkinek megvan a maga felelőssége. Hiszek az emberi jogokban, és hiszek a kisebbségek jogaiban. Ugyanakkor szerintem ezekkel a dolgokkal néha túlzásokba esnek. Például hajlamosak vagyunk megváltoztatni a történelmet, hajlamosak vagyunk a cenzúrára, hajlamosak vagyunk betiltani könyveket. Véleményem szerint az ilyesmi semmire sem vezet, ráadásul kontraproduktív még azokra nézve is, akik támogatják ezeket a szélsőséges ideológiákat. Én mindig a szélsőségek ellen voltam,
most ezek az újfajta diszkriminációk is falakat építenek és nem hidakat.
Vannak magyar írók (Dragomán György, Tompa Andrea stb.), akik Romániából költöztek Magyarországra, és magyarul írják a regényeiket, amikben erőteljesen megjelenik a romániai élettapasztalatuk. Hogyan látja ezeket az írókat? Hogyan kapcsolódnak a romániai irodalomhoz?
Ők a határvidék írói. Ahogy Herta Müller, akinek német volt az anyanyelve, de Romániában élt, tanult és a romániai valóságról írt. Ez teljesen normális. Jól ismerem Dragománt, barátok vagyunk, ő egy nagyon-nagyon kedves ember, nagyon kedvelem. És szerintem nagyon jól is ír.
Ön szerint létezik még egy jellegzetes és közös kelet-európai tapasztalat vagy ez kezd szétesni?
A történelem történelem, a földrajz földrajz, az irodalom irodalom. Az irodalomban nem teszek történelmi vagy földrajzi különbségeket. Csak jó és rossz könyveket különböztetek meg. Nem hiszem, hogy fundamentálisan mások lennének a kelet-, a közép- vagy a nyugat-európai írók. Teljesen egyformák. Lehet, hogy különböző realitásokról írnak, de az irodalomban a kiválóság számít. Hogy mesterévé válsz-e a stílusodnak, mert a stílus fontos. Ahogy a kifejezésekkel bánsz, ahogy eléred, hogy az emberek elhiggyék a valóságodat. Mindegy, hogy Houellebecq a franciákról ír, Dragomán a magyarokról, az egyetlen, ami számít, hogy meggyőzzenek minket, olvasókat a kiválóságukról. A hátam mögött össze-vissza vannak a könyveim a polcokon, nem válogatom szét őket történelmi vagy földrajzi kritériumok szerint. Odatehetem Platónt Salinger mellé, vagy a saját regényeimet Murakami könyvei mellé. Szerintem a könyvek egyszerűen jók vagy rosszak.
