Márton László hőse, Por Zsolt elsőre nem túl szimpatikus, ez már pár oldal után kijelenthető. Adott egy férfi, foglalkozását tekintve gazdaságtörténész, aki mintha nem tudna mit kezdeni az életében elé tornyosuló akadályokkal. Rokonaival, ha nem muszáj, nem tartja a kapcsolatot, és ha valami ügy, dolog, probléma akad az életében, egyszerűen irtózik annak elintézésétől. Szépen-lassan érkezik ugyanakkor a felismerés, miközben megyünk előre, meg ugrálunk a régmúltba, a múltba, majd vissza a jelenbe, hogy
tulajdonképpen egyre észszerűbbnek tűnik Por Zsolt minden megnyilvánulása, eltartása, elzárkózása.
A regény végére Márton László hőse valójában marad, amilyen volt, és olvasóként mi leszünk azok, akik nagy utat járunk be, belső fejlődési ívet, ha úgy tetszik, miközben az optika, amelyen keresztül Por Zsolt történetét szemléltük addig, már-már észrevétlenül megváltozik.
Mindenesetre az indítás több mint ismerős: járvány tombol az országban, az emberek alig hagyják el otthonaikat, ha mégis, akkor maszkot húznak és távolságot tartanak. Így tesz a regény mindentudó narrátora is Por Zsolttal (eltávolítja magától), akit a történet kezdetén, valamikor a 2000-es évek elején, már erősen középkorúként ismerünk meg. Éppen egy közjegyzői értesítés miatt fáj a feje: „életvesztés miatt” kárpótlást ítéltek meg számára, az összegért egy akciós hegymászó bakancs vagy egy palack kézműves pezsgő vásárolható. Por Zsolt nem tart igényt a kárpótlásra, de ez a hivatalt a legkevésbé sem érdekli – ha nem jelenik meg, akkor elővezettetik.
A férfi tehát elmegy a közjegyzői irodába, ahol sok év után kénytelen találkozni a rokonaival: apja özvegyével, Klárival, unokatestvérével, Matilddal és a húgával, Verával. Kurta-furcsa ez a találkozás,
tele elhárító mozdulatokkal, nyílt ellenszenvvel vagy épp megjátszott örömmel.
Zsolt nem akar itt lenni, nem akar semmit – se a rokonaitól, se a közjegyzőtől. Neki nem kell a kártérítés, amely egy olyan kisfiú halála után jár neki, akit soha nem ismert. Hiszen nem ismerhetett. Porzsolt Zoltánt (az apa öccsét) 1944-ben a nagyváradi gettóban látták utoljára élve. Arról, hogy milyen gyerek volt, mit szeretett, minek örült, és aztán hogyan hurcolták el, vagy pontosan hogyan halt meg, szinte semmit sem tudni, a hozzá legközelebb állók is csak annyit jegyeztek meg vele kapcsolatban, hogy „szőke kisfiú volt”. A Porzsolt család története tele van fájó hiányokkal, amelyekről soha nem beszélnek, legfeljebb olyan szavakkal takarják ki, minthogy valakit „elvittek” vagy „nem jött vissza”.
Por Zsolt családjában nem ez az egyetlen trauma, hiszen egészen fiatal még, amikor elveszíti az édesanyját. A veszteség mintha generációról generációra öröklődne, és mindenki másként igyekszik megbirkózni vele. A mozaikszerűen építkező regényben sorra ismerjük meg a családtagokat, és minél többet villant fel belőlük a narrátor, annál nagyobb szimpátiával tekintünk Por Zsoltra. Akinek életében egyértelműen a nők játszották a domináns szerepet. Apját, Árpádot jelentéktelen epizodistává fokozza le a család, és az, hogy szinte teljesen hiányzik belőle az ambíció szikrája is. Anyósa semmibe veszi, egy senkinek tartja, és ezt lépten-nyomon hangoztatja is. A családban a nagynéni, Magda az elintéző (ő kérvényezte annak idején az életvesztés miatti kárpótlást is), az igazi energiavámpír ugyanakkor a nagymama, aki jogot formál arra, hogy még a felnőtt unokája életébe is beleavatkozzon. És miközben felvillannak a Kádár-kori évek, vissza-visszatérünk a régmúltba, a háborús évekbe, melyeket mindenki úgy élt túl (ha túlélt), ahogyan tudott:
„Ernő, amíg beszélő viszonyban volt vele, időnként faggatta a nagyanyját: hogyhogy őt és a lányát nem vitték el a többiekkel együtt? Özvegy Frank Tivadarné pedig ebben a tekintetben is kitartóan és leleményesen hazudozott.”
Az idézetben szereplő Ernő nem más, mint Por Zsolt, akinek az eredeti és hivatalos neve Porzsolt Ernő. Mindig utálta ugyanakkor a keresztnevét (amit anyja Hemingway iránti rajongásának köszönhet), és bár megváltoztatná, de gyűlöli az ügyintézést, így csak a hétköznapokban használja a családnevéből kreált új, rövidebb, testhezállóbbnak tekintett nevet. Ezzel a gesztussal Por Zsolt nemcsak az utált utónevét hagyja el, de
eltartja magától a komplett családját is.
Szelíd apját, aki évente pár napra őrjöngő vadállattá változik, és üti-vágja a fiát. Mostohaanyját, aki kamaszkorában ellopta a leveleit. Vagy a nagyanyját, aki követelőzéseivel pokollá teszi a mindennapjait. Por Zsolt eljut arra a pontra, amikor saját mentális egészsége és túlélése érdekében meg kell szakítania minden kapcsolatot a rokonaival. A rengeteg kibeszéletlenség, sérelem, frusztráció miatt nem lenne meglepő, ha ő maga is egy sebzett felnőtté vált volna, de ennek épp az ellenkezője történik: Por Zsolt tulajdonképpen boldog családos ember, ez a tény pedig igazolni látszik a családdal való radikális szakítást – ahogy azt is, hogy nem veszítette el az érzelmi kötődés képességét.
A kárpótlás rövid fejezetei, gördülékeny mondatai, időről időre megvillanó iróniája szinte észrevétlenül sodorja végig az olvasót az ország és egy család huszadik századi történetén. Nincsenek nagy tanulságok, csak döntések, melyeknek súlyát akkor is cipeli magával több generáció, ha azokat elődeik hozták. Márton László hőse a saját családjában mindenhol az elhallgatás, titkolózás falaiba ütközik. Dönthetne úgy is, hogy megmarad ezek között a falak között, hogy beletörődik abba, hogy örökké visszapattan, alkalmazkodik, hasonul. A saját választása ugyanakkor ennél sokkal radikálisabb, hiszen saját kezűleg bontja le ezt a mentális falat, kilép az addigi kötelékből, és amíg nem kényszerítik, vissza sem néz. Válaszokat persze így sem feltétlenül kap a kérdéseire, a saját döntése súlyát viszont fenntartások nélkül viseli, igaz, mást nem is nagyon tehet.
