Fotó: Valuska Gábor
Az agresszív, férfiközpontú politikának az a jó, ha a társadalompolitika háttérbe szorul, ha feldarabolódnak a nőszervezetek, ha azt lehet mondani, hogy nem is a jó ügyért harcolnak, csak a támogatásokon veszekszenek, mondja Kiss Noémi, aki legutóbbi regényében, a Sovány angyalokban csupa olyasmiről írt, amiről mostanában egyre többet hallani. Családon belüli erőszakról, meddőségről, molesztálásról, a tanárok reménytelen helyzetéről. Hőse a meddő, bántalmazott, rendkívül emancipált Lívia történetére ma már fel sem kapjuk a fejünket, ám a regényidőben, a Kádár-korban egy ilyen sors levakarhatatlan stigmának számított. „Öcsi kínzott, éveken át. Anyám ezt pontosan látta, sosem mondta, de volt szeme. – És nem segített? – Miért, neki ki segített, mikor apám kínozta?”(78.o.) Kiss Noémivel otthonról hozott traumákról, gyilkos szerelemről és a kisvárosi lét előnyeiről és hátrányairól beszélgettünk.
Kapcsolódó cikkeink:
A terror a négy fal között üli torát (a Sovány angyalok a hét könyve)
Az Ikeranya után rengeteg visszajelzést kaptál, sokan zúdították rád a saját történetüket. A Sovány angyalok kapcsán is volt mit rád zúdítani. Féltél ettől? Vártad?
A legtöbb osztályban vagy baráti körben van egy lány, aki mindig jó tanácsokat ad, bármikor bizalommal lehet fordulni hozzá. Én sosem voltam ilyen típus, de az anyaság finomított: rengeteg mindent láttam alulról a társadalomban, és el tudom képzelni, hogy most kiálljak a könyv témáiról beszélni, mert lett nyelvem hozzá. Ez a legalapvetőbb probléma. Hogy nem tudjuk elmondani, mi a baj. Sok levelet kapok, egykori úszótársaimtól, vízilabdás lányoktól, osztálytársaktól, olyanoktól, akikkel sokat voltam együtt kórházban a gyerekekkel. Írnak ismeretlenek is, és férfiak. Szerintem rájuk azért hat a regény, mert egy zárt, intim világot mutat be. A történet egy Médea-történet, a hangja a lényeg. Kaptam dicséretet ügyvédnőtől is, aki szerint jogilag teljesen rendben van a könyv. Írás közben egy jogász barátnőmmel konzultáltam, aki Morvai Krisztina óráira járt több féléven át az egyetemen. Morvai írta a Terror a családban című könyvet, fontos dolgokkal foglalkozott, még a jobbikos időszaka előtt. Azóta - 1998-ban jelent meg - sok változás történt a jogban, a családon belüli erőszak önálló tényállás lett. Nem vagyok egy pszichologizáló alkat, de a pszichiáter ismerősöm szerint Lívia teljesen hitelesen van ábrázolva. Szerinte ez a nő borzasztó a sorsa miatt, bár én szeretem. Írás közben szerettem meg, a regény végére, addig az olvasónak is el kell jutni.
Nekem annyira nem tűnik borzasztónak. Nehéz elképzelni, hogy bárki másképp reagálna az ő helyzetében.
Ő ugyanolyan bántalmazó szerintem.
Minden bántalmazottból bántalmazó lesz?
Ez így van. Én is ilyen vagyok. A bántás a sportban ért, anyai pofont is kaptam, de különösebb verés azért nem volt nálunk a családban. Észrevettem, hogy elég hevesen reagálok, amikor a gyerekek beletaposnak az aurámba, ahol ezek a régi dolgok vannak. Nem gondoltam volna, hogy pici gyerek képes ilyen komoly indulatot kiváltani a szüleiből. Az a kérdés, hogy tudsz uralkodni ezen. Hogy fel tudod-e dolgozni a múltadat. Az nem igaz, hogy a szegény családban élő egyáltalán nem tud uralkodni, mert ösztönlény.
Kiss Noémi: Sovány angyalok
Magvető Könyvkiadó, 2015, 296 oldal, 3290 HUF
Lívia is ösztönlény, már amennyire egy vidéki tanárnő ösztönlény lehet. Nekem úgy tűnik, mintha a vidékisége felülírná a jólképzettségét, a kifinomultságát. Kisváros, szűkebb burok, nagyobb esély a bukásra.
Igen, hőseim kiváló sportolók, tanárok és késéles szavakkal bántják egymást. Először csak sunyi módon, aztán keményebb eszközeik lesznek. Egy vidéki kisvárosban vagy egy faluban nehéz kitörni. Egy dolgozatban svájci diákoknak nemrég azt a kérdést tettem fel, hogy mikor találkoztak életükben először prostituálttal. A zürichi magyar lányokról írt cikkem miatt hívtak meg egy egyetemi órára. Volt, aki azt írta, faluban nőtt fel, és a média adta neki azokat a sztereotípiákat, amiket a prostituáltakról gondol. A vidékiségben van védettség is: ha kis helyen nősz fel, akkor nagyon sok mindennel nem találkozol. Persze eközben egy másik diák azt felelte, a főút menti falujukban hat bordélyház működik csupa kelet-európai lánnyal. A német határon virágzik az üzlet….
Én is egész jól elvoltam a puha, falusi burokban, amíg a középiskolában nem találkoztam Iszaak Babel Galambdúcom története című novellájával.
Azt a galambdúcot lefényképeztem Odesszában! Még ma is megvan, semmi nem változott a Szovjetunió óta. Egyébként az emancipáció is sokkal egyszerűbb a nagyvárosban. Nekem azért kellett a kisvárosi közeg, mert ezt ismerem, ebbe születtem bele, bár elég hamar Budapestre költöztünk, mégis ott töltöttem a gyerekkoromat. Pestre iskolába és úszni jártam csak. Az Örs vezér térnél laktunk, a Spartacusban úsztam, Kőbánya-Kispest volt a világom. A nagyszüleim viszont Gödöllőn éltek: a nagypapám ott volt körzeti orvos, a nagymamám tanítónő, ezért gyakorlatilag mindenkit ismertünk a városban.
Líviát egy nagyváros rengeteg szégyentől kímélte volna meg. Nem futott volna mindenhol ismerősökbe, sokkal személytelenebb, arctalanabb lett volna a története.
Az most kevésbé érdekelt, hogyan emancipálódik egy test, vagy hogy lehet kitörni ebből, erről a Transban már írtam. Az érdekelt, milyen, amikor ebbe valaki beleragad. Ráadásul szocializmus van.
Amikor már nem azért reagál úgy egy helyzetre, mert emancipált nőként bárhogy reagálhat, hanem mert elvesztette az irányítást a saját élete felett.
Nagy kérdés, hogy milyen a szocializmusban felnőtt nőtípus, akinek szabad volt tanulni, házasodni, sportolni. Ezt szuperfeminizmusnak mondja a szakirodalom: minden adott volt, de közben mégsem. Ez a nőszerep erőltetett, mondvacsinált, és ugyanúgy megmaradtak a tradicionális leosztási kényszerek a házasságban. Agrártársadalom voltunk, tulajdonképp semmi felszabadító nem adódott a nők számára a Kádár-rendszerben. Próbáltam érzékeltetni a könyvben, hogy nem volt túlságosan kedvelt az a világ, amiben éltek, és külön nyomasztóvá vált, ha még egy komolyabb privát tragédiád is volt. Öcsi, a férj sokat tesz azért, hogy le tudjanak lépni az országból. Ő próbál kitörni. De ugye a neve is eleve kudarcra ítéli, ő csak egy magyar Öcsi marad.
Iszaak Babel galambdúca Odesszában (Kiss Noémi fotója)
Nagyon kifejező, ahogy a tereket kezeled a regényben. A házasságban felmerülő problémák Öcsit is megviselik, ő a négy falon kívül keres vigaszt. Még nagyobb erőbedobással veti bele magát a futásba, ami már nem is okoz neki örömet, kicsit bele is hal a győzelmeibe. Ha Lívia mozdul ki a négy fal közül, megéli a testi szerelmet, és végül megoldást is talál a problémáira, de egyre mélyebbre csúszik. A kórházban ismét négy fal közé kerül, a barátnői pedig úgy jelennek meg nála a kórteremben, mintha a múlt szellemei tértek volna vissza, igen különböző, ám hasonlóan magányos sorsalternatívákat felvonultatva. A felbukkanásuk újra megnyitja a teret, ezúttal Lívia tudatának tereit, mert ahogy Sári a kukába dobja a gyógyszereit, az asszociatív, töredezett nyelve tudatosabbá, tisztábbá válik.
Igen, a barátnők az angyalok. Fontosnak tartottam, hogy álom és valóság keveredjen a könyvben, hogy megmutassam, hogyan hat a feldolgozatlan történet a személyes, intim valóságra. Sokat figyeltem magamon, hogy miről mi jut eszembe, jártam is a kerepestarcsai kórházban, ahol játszódik a szöveg. Ez nincs kimondva a regényben, de a csontkovácsom például két mondat után jött rá, annyira karakteres az a hely. Sokat segített, hogy újra visszamentem a régi helyszínekre. Életem legszebb pár napja volt, amikor egyedül elmentem Gödöllőre vagy Kerepestarcsára, egész nap ültem a kórház kertjében, és figyeltem a betegeket, ápolókat, orvosokat, a lángosozót, a vérszállítót. Lívia tényleg fegyelmezettebbé válik, ahogy közeledünk a tárgyalás felé. Többször kezdi el írni ugyanazt, amitől felszabadul, számára is tisztázódik a kép. Ez a memoár pszichológiája. Kétféle írásterápiás módszer van. A problémacentrikus analízis, amikor kizárólag a problémára koncentrálsz, valamint arra hogy feldolgozd és a hogyantovábbra. És az analitikus, a freudista, amikor a gyerekkorra kell visszavezetni a dolgokat. A Sovány angyalok egy freudista könyv, nemcsak a házasságon belüli problémákra kell koncentrálni benne.
Szerinted levetkőzhetők az otthonról hozott dolgok?
A könyv szerint nem, és szerintem sem. Ezt most már onnan tudom, hogy gyerekeim vannak, akik már egész pici korban elkezdtek úgy viselkedni, mint a szüleik. Kéztartás, szájmozgás, lábfej is ugyanaz. Szerintem ez probléma, mert kamaszkorban a gyerek pont azért kezd lázadni a szülő ellen, mert észreveszi magán, hogy mennyire erős a hatás és a minta, és mindenképpen valami egészen mást szeretne. Egy terapeuta egyébként azt mondaná, hogy ha valami sötét és rossz, és irtó félelmetes, akkor is fel kell szakítani a sebeket, mert nem biztos, hogy az a jó döntés, ha mindent elnyomsz magadban. Na, én ebben nem vagyok egészen biztos, de nekem kivételezett a helyzetem, mert írhatok róla könyvet.
Te elnyomtad magadban a sötétet, a rosszat, a félelmetest?
Amikor Szepesi Nikolett könyve megjelent, alig bírtam letenni. Nem a szexualitás része érdekelt, hanem az, amit az edzőkről és a verésekről írt. Az összes szereplőjét ismerem a történetnek, ugyanaz az uszoda, ugyanazok az edzők, ugyanaz a közeg, a könyvben szerintem minden szóról szóra igaz. Írtam róla pár gondolatot, és már az is elég rossz élmény volt, mert nem tudtam, nem magamra gondolni közben, aztán megkeresett Simon Andrea, hogy csináljunk egy interjút. Az interjú napja az egyik legszarabb nap volt az életemben, mert tényleg ő volt az első, aki elkezdett kérdezgetni erről. Sosem gondoltam rá korábban. Visszanyomtam. A gyerekeim is úsznak, de ma már egész más módszerek vannak, bár vigyázni kell, mert ha nem figyelek oda, én is továbbadok régi, durva módszereket.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy ez a könyv a magyar férfiak és apák regénye.
Egy férfi is ugyanúgy belekerülhet egy ilyen történetbe, mint egy nő, és nem mindegy, hogy milyen megoldást választ. Az elhidegülésre nem az a válasz, hogy még jobban elhidegülök, meg az sem, hogy lesz egy másik kapcsolatom. Igyekszem hamar kiszállni. Bár ma ez sokkal könnyebb. A válás meg a házasság egész más volt a Kádár-rendszerben. Az én osztályomban 36 gyerekből mondjuk kettő volt, akinek elváltak a szülei, és ez komoly stigmának számított. Ehhez képest ma a szülők többsége egyedül neveli a gyerekeket.
Nekem úgy tűnik, hogy a Sovány angyalok leginkább szerelmeskönyv.
De jó, hogy ezt mondod, ez nagyon fontos, nem is értem, miért nem mondták még. Sok időt töltöttem egyedül a gyerekekkel, akikhez szoros testi és lelki emócióival álltam, és valahogy most tudtam a legjobban írni a szerelemről: a testi szerelemről, meg az érzelmi szenvedélyről is. Pedig irtó fáradt voltam az ikrekkel az első két évben. Lívia és Öcsi között hatalmas a szerelem. Nekem pont ilyen a szerelem, tragikus, fájdalmas, gyilkos. Idézetek is kerültek a könyvbe a szerelmi leírások közé, József Attila, Nemes Nagy, Takács Zsuzsa. Egyszer valaki megkérdezte, hogy milyen nő ez a Lívia, szép? Mert a regényből semmi nem derül ki a külsejéről, a ruhájáról, a táskájáról.
Sőt, sokáig az életkoráról sem.
Kezdetben neve sem volt, de a végén muszáj adni neki egyet. Lívia Galgóczi Erzsébettől jött a Törvényen belülből, és az anyukámat is így hívják. És az általános iskolai legjobb barátnőm anyukáját…
Az anyukád mit szólt a névadáshoz?
Ő annyira nem örült neki. Állítólag állandóan kérdezgetik tőle, hogy mit szól a főhőshöz, mert ugye életrajzi alapon olvasnak az emberek. De azért talán szereti a könyvet. Remélem, nem nagyon beszéltünk róla, elejtett megjegyzések vannak csak. Találgatok.
Az, hogy nem egy szimpatikus figura mindennapjairól írtál, hogyan hatott rád?
Érdekes, hogy ezt kérdezed, mert mindig azt gondoltam, hogy antipatikus vagyok a magyar irodalomban.
Azért, mert mindig kimondod, amit gondolsz?
Esterházy Péter félrehúzott a radnótis bemutatón, hogy ő most jött rá, mi az érdekes abban, amit írok. Hogy egy ilyen angyali, kedves nő milyen sebzett tud lenni. Hogy ezt egy férfi nem tudja elképzelni, még az sem, aki az Egy nőt írta.
Volt nemrég egy lista, ami a Magyarországon elkövetett gyilkosságok leggyakoribb fegyvereit állította sorba. A listáról lemaradt egy fontos fegyver, az évtizedeken át tartó kioktatás, kötözködés, rágalmazás, ami miatt évről-évre rengetegen fulladnak bele a ki nem mondott szavakba és nyelik a békákat. A Sovány angyalokban azt írod, nemcsak szavakkal, de némasággal is lehet ölni.
Elolvastam néhány könyvet a családon belüli erőszakról, és azok mindig ezzel kezdődnek: hogy először csak egy megjegyzés privátban, aztán társaságban. Én is csináltam már ilyet a férjemmel. És velem is megtették többen. Halkan súgni egy gyilkos megjegyzést. Nem is veszed észre, de iszonyúan fáj, nyugtalan leszel, gombóc a torokban.
Szerinted mi az oka annak, hogy a meddőség még mindig tabu?
Amióta vannak lombikprogramok és nyilvános diskurzus is zajlik róluk, szerintem ez már nincs így. Felszabadultabb, felvilágosultabb világban élünk, de a négy fal között még mindig tabu lehet a dolog. Ha elmész egy társaságba, rögtön az jut eszükbe rólad, hogy miért nincs pasija, férje, gyereke. Még mindig a nő sara ez. Aztán nemrég Csoóri Sándor írt arról, hogy a lombik gyerekek nem érnek annyit, mint a természetesen fogantak, sőt, a német irodalomnak is van olyan fontos női szereplője, aki esszét írt a mesterséges megtermékenyítés társadalmi ártalmairól. Gondolhatod, mi a véleményem. Mi más volna a műtét, mint a szeplőtlen fogantatás?
A regényben nemcsak a szerelem, de a vallás is komoly szerepet kap. Ez személyes élményekből fakad?
A hit segített, amikor úgy tűnt, nem lehet gyerekünk, és azóta is sokszor segít túlélni számomra kellemetlen szituációkat. Fontos volt, hogy ez bekerüljön a könyvbe, mert én is ennek a gyereke vagyok: a rendszerváltáskor különböző egyházak jöttek be Magyarországra, megteltek a templomok. Amikor abbahagytam az úszást, napi hat órában nem tudtam mit kezdeni magammal. A vallásos nevelést kapott barátnőmmel eljártunk a kőbányai Szent László Gimnázium melletti katolikus templomba. Nem annyira a spiritualitás felől közelítem meg a vallást, inkább mint művészetet. A könyvben a hitkérdés is felemás: Lívia nem megy be a templomba, mert szégyelli magát. Közben pedig ad neki Isten. Megpróbáltam kicsit lebontani a Mária-kultuszt, az anyakultuszt is. Szerintem fontos az egyház és a feminizmus viszonya, kár, hogy erről ma nem esik túl sok szó.
A Sovány angyalokban nem épp azt a tanári életpályát modellezed, amit mostanában előszeretettel hangoztatnak. Líviát és a kollégáit nem becsülik meg, ki vannak szolgáltatva, nem jutnak előrébb, ezért vagy külföldön próbálnak szerencsét, vagy másodállásban takarítanak, vasalnak, hogy meg tudjanak élni.
Mindenképpen tanárregényt szerettem volna írni. A tanár az egész magyar irodalomban fontos figura. Aztán Kosztolányi Dezső után egyszer csak eltűnik.
Nem tűnik el, csak nővé változik.
Igen, igazad van! Anyukám 40 évig dolgozott ugyanabban az általános iskolában, láttam, hogy a tanároké mennyire kiszolgáltatott társadalmi réteg, fontos volt, hogy újra legyen szó róluk. A rendszerváltás nagy vesztesége. Olvasom az újságban, hogy a Berzsenyi Gimnázium igazgatója külföldre távozott, ahol nyilván nem tanár lesz. Olvasok a debreceni iskolaigazgatóról, aki öngyilkos lett. Tagja vagyok a Zuglói Szülők Közösségének, ami egy aktivista csoport, és az óvodai és iskolai problémákkal próbálja meg szembesíteni az önkormányzatot, szeretne segíteni a rászoruló szülőknek, családoknak, gyerekeknek. Nagyon nehéz dolgunk van, mert az iskolákat már nem az önkormányzat tartja fenn, hanem a KLIKK. Nincs kihez fordulni, sokszor nincs felelőse a a problémáknak, nem működik jól a rendszer, és ezt mindenki tudja. Tudja a tanár is, meg a szülő is, de nem merik kibeszélni.
