“A szenteste előtti délutánon rendszerint kimentünk a szüleimmel a Köztemetőbe” - így kezdődik Térey János posztumusz kötete, a Boldogh-ház, Kétmalom utca - Egy cívis vallomásai. Az egy éve június 3-án tragikus hirtelenséggel elhunyt költő, író évek óta dolgozott a memoárján,. Ez az ő korában elég szokatlan, ilyenkor még nem az összegzésen gondolkoznak az alkotók. A nyitó mondat meghitt családtörténetet is ígérhetne, de egy tragikus, traumatikus, elfojtásokkal teli családregénnyé változik, aminek elbeszélője nemcsak saját felnövéstörténetét írja meg, hanem Debrecen és a családja egymásba folyó kapcsolatát is.
A Boldogh-ház, Kétmalom utca nem egy kész mű: a Jelenkor Kiadó a Térey számítógépén a halála előtti pát nappal a Kozmosz altábor néven elmentett szövegfájlt tekintette ultima manusnak, vagyis annak a verziónak, amit a szerző legutoljára jóváhagyott. Ez azért fontos, mert az író 2015 végétől küldte a készülő mű részeit szerkesztőségeknek, a legutolsót az Alföldnek, ami idén júliusban jelent meg, viszont folyamatosan javított a szövegen. Nagy Boglárka szerkesztő szerint megvolt a könyv szerkezete, sőt a köszönetnyilvánítás is. Bizonyos részeket, mint például az apjáról és anyjáról szóló fejezetet nem fejezte be.
Térey lírájában volt személyesebb, a színházban érdekes csoportokat írt meg, nagy elbeszélő költeményeiben és prózájában kifejezetten nagyszabású történeteket mesélt el.
Vágyta a figyelmet és a sikert, de memoárjában se önmagát tartotta a legfontosabb szereplőnek,
hiába ő az elbeszélő és a központi szereplő, akinek nézőpontjából ismerjük meg a Tóth család vagy Debrecen történetét. Általánosságban Térey mentális térképét ismerjük meg, ha ezt a térképet úgy képzeljük el, mint amikor egymásra rakhatunk több, különböző korban készült digitális térképet. Nemcsak kiterjedésében, hanem időbeliségében is látjuk a családjának történetét.
Térey a.k.a. Godfather Termann hagyatéka - Könyves magazin
Építésznek készült, de költő lett, aki minden művével kockáztatott. A kilencvenes évek közepén rapverseit kötetbe rakta, a nagy német mitológiával ugyanolyan bravúrosan küzdött meg, mint 1956-tal vagy a budai középosztállyal. Konzervatív punk volt, aki soha nem akart megfelelni vagy megalkudni. Különös nyelvi teremtőerővel bírt, új utakat keresett a magyar irodalomban.
Mintha azért kezdett volna bele a gyerek- és fiatalkora megírásába, hogy azon keresztül választ találjon az ő saját felnövéstörténetének kérdéseire: mi a családtagok egyéni története, hogyan határozza meg sorsukat Debrecen, jelent-e még bármit cívisnek lenni. Mintha a negyvenes évei közepére, fiai születése után pár évvel érkezett volna el Térey ahhoz, hogy eljusson azokhoz a kérdésekhez, amiket műveiben azért apránként érintett, és mintha pályáján is fordulóponthoz érkezhetett, a Káli holtakkal a regényírás felé fordult (tavaly megjelent Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című verseskötetét még ő állította össze, de megjelenését már nem élhette meg).
A kötetből kiderül, hogy a Csillagok háborúja és Wagner összekapcsolható, hogy a Depeche Mode-nak melyik a legjobb korszaka, hogy a legfontosabb album a Hobo Blues Band Vadászata, hogy kapusnak nem volt rossz, hogy a Cure-ban miként találta meg Albert Camus-t és Baudelaire-t. A Térey-művekre jellemző kulturális regiszterek keverednek, ahogy az esszé a helytörténettel és a klasszikus önéletírással, és számomra láthatóvá vált a Paulus, a Nibelung-lakópark, a Kazamaták vagy A Legkisebb jégkorszak Téreyje, aki írásban mindig bátor és izgalmas szerző volt, saját világot teremtett, a szereplői téreysen voltak valóságosak. Megismerjük azt a kisgyereket, akit beszippant a második világháború története, aki bolyong a debreceni utcákon, aki ugyanolyan magabiztosan beszél a popzene változásairól, mint az operáról. Saját világot teremtett már gyerekkorában is, amiből kizárhat mindent, hiszen az ő élete saját bevallása szerint elképzelhetetlen lenne az alig öthónapos, Anikó nevű nővére halála nélkül.
„Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden" [Térey 50] - Könyves magazin
„Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol" - írja a könyvben Térey János. A halála előtti években ezen a kéziraton dolgozott, közölt is belőle néhány fejezetet Egy cívis vallomásai alcímmel, azt azonban senki nem sejtette, hogy terjedelmes részével elkészült.
Egy bizonytalan, figyelemzavaros, sokat tanuló, a szüleinek megfelelni akaró gyerek volt Térey, akiről Spiró György egyszer azt mondta, hogy külsőre félig Hasek, félig Brecht.
“Hatalmas vágy kínoz az elismerés iránt, s az a rögeszme mérgez, hogy mindenért meg kell küzdenem, ami másoknak eleve megadatik.
S hogy mindez a gyermekkori szenvedésből és stresszből ered. Majdnem teljesen ez vagyok én.” Az elismerés vágya, az ebből következő maximalizmusa mindig nehéz teher lehetett Téreynek, akit az apja a műszaki egyetem irányába nyomott, de az író nem rajzolt jól, és hiába fordult meg korábban a fejében még az orvosi is, végül a pesti tanárképzőre jelentkezett és vették fel.
A Tükör című fejezetben hosszan leírja, milyen volt 18 évesen, a keskeny száját, a hegyes állát és a hosszú orrát, bizonytalan mozdulatait, pocakját, illetve felfedi, mennyiben hasonlít apjára. “Nem én vagyok, ez valaki más, akinek látszom, akit csak játszom magamnak” - írja. Anyja fiatalon meghalt, apja skizofrén volt, többször vitték a zárt osztályra, ahogy Térey írja, és ez a felcserélődő apa-fiú viszony örökké elkíséri. Mintha a memoár valódi tétje az lenne, hogy apját és anyját jobban megértse.
A Kétmalom utcai házat eladták, de annak feltárása szimbolikus ügy, elsősorban nyilván nem építészeti, hanem családtöténeti mélyfúrás: mik történtek a négy fal között. A téma érzékeny, hiszen Térey nemcsak a városáról, hanem családjáról, sőt saját felnövéséről is mesél: elmesélni a Tóth család történetét úgy, hogy ezt a szerző nem tudja a családtagokkal elfogadtatni vagy pontosítani, nem könnyű.
Ha Márai Sándor az Egy polgár vallomásaiban Kassa polgárságának gondolkodás- és életmódját mutatja meg, akkor Térey memoárja méltó párja lehet azzal a kiegészítéssel, hogy a saját családja történetében nyomozva kell felfejtenie, mit is jelent cívisnek lenni Debrecenben. A kötet műfaja nagyon vegyes, simán olvashatunk városesszét, építészettörténetet, szigorúan adatolt családtörténetet, a saját emlékezésének önreflexív kibontását, valamint popzenéről, Wagnerről vagy a nyolcvanas évekbeli filmekről szóló betéteket. Idén jelent meg Bereményi Géza Magyar Copperfield című önéletrajzi kötete, amelyben a szerző az emlékezet színtereit szinte regényszerűen járja be, amivel ellentétben Térey mozaikosan építkezik, és nem gondolom, hogy ez alapvetően annak köszönhető, hogy nem fejezte be a kötetet. Egy ponton azt a kérdést teszi fel a szerző, hogy hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, mert valójában nem is az a bátor döntés, hanem szembenézni azzal, amit felhozol.
“Mégis minden félbemarad. Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden. Amit nem írok le, az elvész”
- olvasható a 382. oldalon, miután arról írt, hogy “A gondolatok ide-oda cikáznak, borzalmas sebességgel követik egymást a fejemben”. Téreyvel egy időben többször találkoztam az Újlipótvárosban, amikor munkába ment, mert rendes munkarendben eljárt írni a munkahelyére. Az írás szabadította fel és nyugtatta meg. A Boldogh-ház, Kétmalom utca igazi tragédiája, hogy félbemaradt, az igazi öröme, hogy amit leírt, nem veszett el.
