Ljudmila Ulickaja harmincöt éves korában írt egy forgatókönyvet, amelyet egy forgatókönyvíró kurzus felvételijére szánt. A kurzuson végül nem vett részt, a szöveg pedig több mint negyven évvel később került elő, és nyert új aktualitást.
Rudolf Ivanovics Majert felrendelik Moszkvába, hogy beszámoljon a pestisvakcina-kutatás eredményeiről. Moszkvába érve köhögni kezd, ám arra gyanakszik, hogy csak megfázott a vonatúton. Felkeresi a szálloda borbélyát, majd miután egyre rosszabbul érzi magát, kórházba szállítják. A diagnózis: tüdőpestis. Megkezdődik a versenyfutás az idővel, hogy felkutassanak mindenkit, akivel útja során kapcsolatba került, és a nagy fekete autó elindul begyűjteni a kontaktokat.
A Csak egy pestis arról szól, mekkora tragédiát okozhat egy rosszul viselt maszk, hogyan kezeli egy autoriter állam a járványveszélyt, és hogyan ismétli a történelem folyamatosan önmagát. Ulickaja különleges forgatókönyve, amely kisregényként is olvasható, Morcsányi Géza fordításában jelenik meg.
Ljudmila Ulickaja: Csak egy pestis
Fordította: Morcsányi Géza
…Ünnep. Újévi ivászat folyik az alacsony, falusias szobában. Izzadó, nagydarab nők, csupasz, vastag karok, hurkás nyakak. Szól a gramofonzene, szívet tépőn, sercegve. Az asztal közepén egy tálon liba, még nem falták fel az egészet, fölismerhető a formája a pároltkáposzta-réteg tetején. Egy férfi a díványon alszik, félig magára húzta a dívány támláját díszítő csipketerítőt. Egy másik egy darab libahússal hadonászik a tenyésztő fiatalember arca előtt, aki Majer mellett ült a kupéban. Ő is részeg kissé, de még nem esik be az asztal alá.
– Na, kóstold meg, kóstold meg, Szemjon! Klava káposztával csinálja, káposztával, az anyja szemit, Verka viszont almával! Almával! A franc abba az almába! Na, csak kóstold meg, kóstold meg, Szenya!
Szemjon azonban elhessegeti:
– Kolja! Értsed már meg, hogy három évet voltam velük, mintha a gyerekeim lettek volna, én meg nekik az anyjuk, nem bírom megenni őket.
– Ne, Szenya, nincs igazad. Csak kóstoljad meg, mondom, ahogy az én Klavám, az anyját, káposztával csinálja… na, a kedvemért… – és Kolja egyre erőszakosabban dugja Szemjon arcába a libahúsdarabot.
– Szálljál már le rólam! – Szemjon most már mérges.
– Haggyad… Haggyad őtet! – avatkozik be a csupasz karú nőszemély is a nagy, szétfolyó mellével.
– Maradjál! – üvölt rá Kolja.
De a nő odahajol, és a fogával kitépi Kolja kezéből a libahúst. Mind elnevetik magukat, de Szemjon a karjára hajtja a fejét, és váratlanul sírva fakad. A másik nő, aki kicsit fiatalabb, de szintén erős testalkatú, odaül mellé, és vigasztalni próbálja.
– Szenya, na, Szenya, ne szomorkodj már, ott egye a fene, majd nevelsz újakat!
Szemjon sír, letörli a könnyeit, a barátnő pedig oldalról ráborul.
– Rosszulesik, tudod? És még nem is hogy annyira hideg lett volna, nálam otthon sokkal nagyobb fagyot is kibírtak. Akkor meg mért csinálták?
– Ne lógasd már miattuk az orrod, Szenya, majd nevelsz újakat, nem? – erősködik a barátnő.
– Nevelek, naná! Ha tíz évbe telik is, ha akármennyi belepusztul is, akkor is ugyanúgy rá fogom szoktatni őket.
– Rászoktatod, Szemjonka, persze hogy rászoktatod! – helyesel a barátnő.
Közben ketten ott állnak a tornácon, egy harmadik a szomszéd háztól fut feléjük, és integet.
– Nyomás, nyomás, ennek kell lenni a tizennyolcnak!
Dörömbölnek az ajtón. Megrántják a kilincset – az ajtó kitárul, és jégpárát sodorva mind a hárman benyomulnak az előtérbe. Fénykör villan – bekapcsoltak egy elemlámpát, kopogtatnak a rozzant ajtón.
– Nyisd ki, Klava, Belas is befutott! – rendelkezik Kolja.
– Hogy lenne már Belas, az éjszaka közepén? – ellenkezik Klava, de az ajtót azért kinyitja. Kolja füttyent, Klava csípőre tett kézzel, pimaszul azt mondja:
– Hú, mennyi hívatlan vendég!
A vendégek kicsit zavarba jönnek, de nem sokáig, a vezetőjük gyorsan észbe kap, és megkérdezi:
– Kulkov polgártárs, van itt ilyen?
– Van itt, van itt – vágja rá most már sietve a barátnő –, itt ni, ő az.
– Egy percre – int a vezető.
Szemjon imbolyogva föláll a székről.
– Tessék, én vagyok Kulkov.
– Valamit el kell intéznünk, jöjjön ki velem! – adja ki az utasítást a vezető.
Mindnyájan fölállnak és egy csapásra elnémulnak. Csak a gramofon nyekergi tovább a magáét.
A háztól induló keskeny ösvényen négyen mennek – elöl Szemjon Kulkov, hátul azok hárman.
…Szorin beszúrja a tűt Majer alkarjába. Majer egy ágyon fekszik a felvételi vizsgálóban. Át van öltöztetve.
Az arca teljesen elváltozott, köhögőrohama van.
Vér szivárog a szájából. Rózsaszínű, habos váladék.
Szorin az asztalhoz ül, és ír. „2 óra 30 perc. Hőmérséklet… pulzus. Tünetek…”
…Kotyikov borbély a szomszédos nővérszobában, néhány összetolt széken fekszik. Föláll, odamegy az ajtóhoz, kopogtat és kiált:
– Doktor! Doktor!
…Szorin odalép a nővérszoba ajtajához.
– Mi baj van, Venjamin Alekszejevics? – kérdi Szorin.
– Ki kell mennem! Bocsásson meg, vécére! – feleli a fodrász az ajtó mögül.
– Hozok egy vödröt magának, Venjamin Alekszejevics. Várjon egy percet! – mondja Szorin elcsigázva.
– Nem, nem, Alekszandr Matvejics, nem kell vödör! Kisdolgoznom kell! Ki kell mennem! Érti?! – kiált az ajtó mögül kétségbeeséssel a hangjában a fodrász.
– Nem lehet! Magának tilos kimenni! Várjon egy percet! – És Szorin indul a vödörért. Odahozza az ajtóhoz…
…A Kazanyi pályaudvaron serény munka folyik a „különleges” irodában. Egy munkatárs összefirkált papírokat lapoz.
– Itt van, ezt a kocsit Szaratovban csatolták a szerelvényhez, de a szolgálatos brigád asztraháni volt. Ugye?
– Nem, ezt a brigádvezetőtől kell megkérdezni, más nem tudja, ezt csak ő tudhatja.
– Hívd a szállást.
Valaki rögtön odaül a telefonhoz.
– Kozelkovnak hívják?
– A brigádvezetőt? Igen, Kozelkov, Ivan Lukjanovics.
A restiben kis kompánia. Katonák: három hetyke hadnagy, s velük két fiatal nőcske – az egyik a kalauznő arról a vonatról, amelyen Majer utazott. A kalauznő kacéran kijelenti:
– Nekem meg nagyon tetszik a munkám. Én nem szeretek egy helyben ülni. És annyiféle ember utazik, sokszor még olyan jópofa illetőkkel is össze lehet akadni…
– Mi se szoktunk sokáig egy helyben ülni, az biztos, mit szólsz, Vologya, igaz? – csatlakozik a kalauznőhöz az egyik hadnagy.
…A különleges irodában tovább kutatnak a kalauznő után.
– Rogyionov, te idehozod Kozelkovot, majd itt tisztázzuk vele.
…Egy nő zokog, belecsimpaszkodik egy bőrkabátos férfiba:
– Jaj, nem! Ezt nem bírom ki! Hagyják velem! Én szoptatom! Meg fog halni a kicsi!
A férfi akkurátusan lefejti magáról a nőt, megpróbálja megértetni vele:
– Nekem hiába izgágáskodik itt, ez hivatalos ügy!
A társa félrehívja, súg neki valamit.
– Na jól van, hozza magával a gyerekét!
A nő sietve fogja a gyereket, takaróba csavarja, pelenkát vesz elő, siránkozik:
– Uramisten, mi ez az egész, mi ez az egész…
