Idén decemberben különös és nehéz évet zárunk: 2020-ban minden máshogy alakult, mint ahogy azt elterveztük, kitört a koronavírus-járvány és ez – sok más mellett – az olvasási szokásokra és a könyvkiadásra is hatással volt. A tavaszi első hullám alatt kevés új könyv jelent meg, a járványokról szóló történetek viszont a toplisták élére ugrottak. Camus 1947-es A pestise bestseller lett több országban (mi is újraolvastuk), de a Szerelem kolera idején és A londoni pestis eladásai is jól pörögtek (a pandémiákról szóló könyves gyűjtésünket ITT találjátok). Az év második felében valamelyest magára talált a könyvpiac, és sorra jöttek ki a járványra reagáló aktuális kötetek is (a leggyorsabban az erotikus könyvek alkalmazkodtak a helyzethez). Magyarországon Cserna-Szabó András szerkesztésében jelent meg karanténantológia, Háy János elsőként írt karanténnaplót, de népszerűek voltak Benedek Ágota bejegyzései is, Juhász Roland Gyomlálója pedig a jövő járványaiból adott egy kis ízelítőt. A külföldi szerzők közt Paolo Giordano fizikus-író volt az első, aki összefoglalta, mit jelent ez a járvány az életmódunkra nézve, nálunk pedig Barabási Albert-László nyilatkozott sokat a témában. De a karantén alatt támadt gondolataiból esszékötetet adott ki Zadie Smith is. Ferenc pápa pedig az egész évet összegezte új könyvében, sőt, arra is kitért, merre kellene elindulnunk ezután.
Ljudmila Ulickaja is jó érzékkel idén porolta le a 42 évvel ezelőtti forgatókönyvét, a Csak egy pestist,
amelyben azt írta meg, hogyan kezeli egy autoriter állam a járványveszélyt (olvass bele ITT). A valós alapokon nyugvó történetet még 35 évesen írta, amikor egy forgatókönyvíró-kurzusra szeretett volna felvételizni. A tanár, Valerij Frid azonban nem vette fel, mondván, neki nincs mit tanítani. A szövegből sosem készült film, az író azonban úgy érezte, most, több mint négy évtized után hirtelen aktuális lett, ezért szívesen közreadná (ebben a videóban mesélt arról, hogyan született meg a történet).
Az eredeti forgatókönyv címe Pestis volt, és azokról a járványokról szólt, amelyek Oroszországban estek meg. A cselekmény alapját egy 1939-es eset adta, amikor Moszkvában váratlanul pestisveszély lett. Egy orvos egy laboratóriumban eltört egy pestisbaktériumos kémcsövet, és ezután felsőbb utasításra Moszkvába utazott (pedig sejthette volna, hogy megfertőződött). Három nap telt el, mire kórházba került, ezalatt megfertőzött két embert. Az állambiztonsági szervek elkezdték kideríteni, kik voltak a kontaktszemélyek, de a járványról csak a felső vezetés tudott. A kontaktnak számító emberek sem tudták, miért viszik el őket. Bár a járványveszély hatalmas volt (a legutolsó pestisjárványban Európa népességének egyharmada veszett oda), a helyzet kezelése teljes titokban történt. Pozitívum azonban, hogy a döntéshozókat sikerült meggyőzni a probléma súlyosságáról, így még időben sikerült megfékezni a tüdőpestis elterjedését és az egész incidensnek csak pár halálos áldozata lett.
Ulickaja négy évtizede írt forgatókönyve döbbenetesen jó.
Szinte kisregényként lehet olvasni, bár az érzékelhető, hogy a hangsúly a dialógusokon van. A feszültséget nagyon jól adagolja, és minden egyes sorsot, minden egyes karaktert úgy skiccel fel, hogy szinte látjuk, halljuk őket, ott érezzük magunkat az események középpontjában. A 2020-as év vége felé olvasni ezt a történetet egészen hidegrázós élmény, hiszen kívülről követjük egy járvány kitörését egy kémcső eltörésétől és egy félrecsúszó maszktól kezdve, majd megyünk a kórokozóval együtt a vonaton, megérkezünk egy szállodába, a borbélyhoz, és a konferenciára, ahol éppen a pestis elleni vakcina kifejlesztéséről van szó. Közben pedig pontosan értjük és érzékeljük, mindez mennyi kontaktust jelent, hogy a veszély és a kockázat hogyan nő egyre inkább, ahogy a főszereplő, Rudolf Ivanovics Majer közlekedik a világban. Tudjuk, hogy mit jelent, hogy maszk nélkül, több órán át egy légtérben ül másokkal egy vonatfülkében, tudjuk, mit jelent, amikor a borbély véletlenül megvágja a nyakát és kibuggyan a vére, tudjuk, hogy az őt vizsgáló orvosnak meg van pecsételve a sorsa.
A Csak egy pestis önmagában is megrázó, nem csak a 2020-as események tükrében,
mert ahogy minden igaz történet esetében, úgy ennél is végig ott lebeg a sok „Mi lett volna, ha…?” kérdés. Mi lenne ma Európával, ha a 40-es években pestisjárvány söpört volna végig? Hogy hatott volna mindez a hatalmi viszonyokra, a második világháború kitörésére? Közben azt is érdemes nézni, hogy az autoriter állam hogyan kezelte a járványveszélyt. Ulickaja ugyanis azt is nagyon pontosan megmutatja nekünk, hogy az információk elhallgatása és a megfélemlítés milyen abszurd helyzeteket szülhetett.
A forgatókönyvet olvasva azért felcsillanhat az olvasóban a remény is, hogy végül majd ennek a járványnak is vége lesz:
„Szólnak a telefonok, emberek rohannak papírokkal egyik emeletről a másikra. A Magasrangú Személy előtt fejet hajtva áll a referense:
– Feladat végrehajtva. Nincs új megbetegedés. Jelentheti Főtitkár elvtársnak, hogy a járványveszély elhárult. Föl lehet oldani a karantént.
A Magasrangú bólint:
– Oldják föl!”
