Ötödik regényében, a Swing Time-ban Zadie Smith ismét „hazai pályán játszik", hiszen a könyv két főhőse, a névtelen narrátor és gyermekkori barátnője, Tracey abban a nyugat-londoni városnegyedben, Willesdenben nő fel, ahol az írónő született. Az olvasók már ismerhetik ezt a kevert lakosságú külvárosi vidéket a szerző két másik, részben szintén a származásnak, a fekete rasszhoz való tartozásnak az ember egész életútját meghatározó voltáról szóló regényéből, a Fehér fogakból és az NW-ből (kritikánk a könyvről ITT)
Zadie Smith: Swing time - Egymásnak születtünk
Fordította: Dudik Annamária, Helikon Kiadó, 2019, 596 oldal, 4299 HUF
A narrátor és Tracey egyaránt vegyes házasságból származó gyermek, ám Tracey családjában az anya, míg a narrátoréban az apa fehér. A két lány a helyi tánciskolában ismerkedik össze, és közös szenvedélyük szoros kapcsot teremt közöttük, ám útjaik hamarosan elválnak. A barátnőjénél tehetségesebb Tracey profi táncosként próbál karriert csinálni, míg a narrátor egy New Yorkban élő világsztár énekesnő (és táncos), Aimée személyi asszisztense lesz, és e minőségében - sok más feladata mellett - részt kell vennie az Aimée által egy kis gambiai faluban alapított iskola beindításának munkálataiban. A New York-i luxus után az afrikai szegénységgel és az ottani embereknek a legsötétebb kilátástalanságon is felülkerekedő életerejével szembesülő fiatal lány végül visszatér Londonba, ahol újra találkozik Tracey-vel.
Olvass bele:
ELSŐ RÉSZ - A korai évek
Egy
Ha az 1982-es év minden szombatját egyetlen napba sűrítenénk, akkor azon a szombaton délelőtt tíz órakor ismerkedtem meg Tracey-vel, amikor a templomkert földes murváján lépkednünk anyukánk kezét fogva. Sok más lány is volt ott, de nyilvánvaló okok miatt mi kiszúrtuk egymást, a hasonlóságokat és különbségeket, ahogy azt a kislányok szokták. Barnaságunk árnyalatra pontosan megegyezett – mintha ugyanabból a rozsdabarna anyagból szabtak volna mindkettőnket –, ugyanott gyűltek szeplők az arcunkra, egyforma magasak voltunk. Ám az én arcom unalmas és melankolikus, orrom pedig hosszú és komoly volt, a szemem és szám sarka lefelé biggyedt, Tracey viszont élénk és kerek arcával úgy nézett ki, mint egy sötétebb bőrű Shirley Temple, csak az orra volt ugyanolyan problémás, mint az enyém, azonnal láttam, mennyire nevetséges – turcsi volt, mint egy kismalacé. Cuki, de közönséges: mindig látszott a két orrnyílása. Orrok tekintetében döntetlen volt tehát az állás. Hajban azonban elsöprő győzelmet aratott. Fenékig érő csigákba rendeződő, valamilyen olajtól csillogó hullámos haját két hosszú, sárga szaténszalaggal összefogott copfban hordta. Az én anyám számára a sárga szatén szalag ismeretlen jelenség volt. Ő az én göndör tincseimet egyszerű fekete hajgumival fogta egyetlen kócos copfba. Anyám feminista volt. Ő egycentisre nyírta göndör haját tökéletes formájú fején, sosem sminkelt, a lehető legpraktikusabb ruhákat hordta, és olyanokat adott rám is. Minek frizura annak, aki úgy néz ki, mint Nofertiti? Neki semmi szüksége nem volt sem sminkre, sem krémekre, sem ékszerekre, sem drága ruhákra, így aztán az anyagi helyzete, a politikai nézetei és az esztétikus külső személyében tökéletes egységgé állt össze, ami meg is felelt számára. A kiegészítők csak rontottak az összképen, ahogy a mellette kutyagoló lóarcú hétéves is – legalábbis én ezt így éreztem akkoriban. Ahogy végigmértem Tracey-t, rajta épp ezzel ellentétes problémát észleltem: anyja fehér, kövér és pattanásos volt. Vékonyszálú, ritkás szőke haját rettentő szorosan húzta hátra copfba, ezt a frizurát nevezte anyám kilburni ráncfelvarrásnak. A megoldást Tracey személyes kisugárzása adta: ő volt édesanyja leglátványosabb kiegészítője. Bár ez a családi kép nem felelt meg anyám ízlésének, engem rabul ejtett: logók, bizsu karkötők és fülbevalók, strasszok és flitterek, drága sportcipők, amelyeknek anyám még a létezését is tagadta („Az nem cipő”). A külsőségek ellenére azonban nem sok különbség volt a két család között. Mindketten a lakótelepen laktunk, és egyikünk sem kapott segélyt. (Ami anyám számára büszkeség, Tracey anyja számára pedig bosszúság volt, ő ugyanis számtalanszor próbálta már rokkantosítani magát – mindhiába.) Anyám véleménye szerint pontosan ezek a felületes hasonlóságok mutatták az ízlés fontosságát. Ő maga a jövőnek öltözött, ami még nem érkezett meg, de ő számított rá. Ezt hirdette a fehér lenvászon nadrág, a fehér-kék csíkos tengerészpóló, a kopott háncstalpú cipő és a komoly, szépséges afrikai fej – minden részletében egyszerű, visszafogott megjelenése, ami egyáltalán nem illett sem a korszellemhez, sem a helyhez. Eljön majd a nap, amikor „kitörünk”, amikor ő befejezi a tanulmányait, akkor aztán igazán radikális lesz, talán ugyanúgy fognak beszélni róla, mint Angela Davisről és Gloria Steinemről… A háncstalpú cipő is ehhez a merész jövőképhez tartozott, diszkréten hirdette a magasabb értékeket. Én csak olyan értelemben kellettem ehhez a képhez, hogy a magam átlagos, egyszerű külsejével demonstráltam a csodálatra méltó anyai önmegtartóztatást, hiszen azokban a körökben, ahová anyám tartozni akart, a rossz ízlés jele volt kis kurvának öltöztetni a kislányokat.
Tracey azonban szégyentelenül mutatkozott édesanyja ambícióinak megtestesüléseként, alternatív énjeként, egyetlen örömeként a vidám sárga masnikkal, a fodros tüllszoknyában és a topban, amely több ujjnyi szélességben szabadon hagyta mogyoróbarna, gyermeki hasát; így préselődtünk hozzájuk, amikor az anyák és lányaik érkező tömege a templom ajtajához ért, és én érdeklődve figyeltem, ahogy Tracey-t az édesanyja maga előtt – és előttünk – tolja, saját testével tartóztatva fel a többieket. Ahogy visszaszorított minket, rengett a karján a háj, aztán megérkeztek Miss Isabel táncórájára, ekkor mérhetetlen büszkeség és szorongás ült ki az arcára, ez jelezte, hogy készen áll átmenetileg más gondjaira bízni értékes rakományát. Az én anyám ezzel szemben unottan, kissé cinikus kötelességtudattal nézelődött, mintha nevetségesnek tartaná a táncórákat, mintha lenne ennél jobb dolga is, és miután végigült néhány szombatot egy műanyag széken a bal oldali fal mellett, és lerítt róla az egész tevékenység iránti megvetése, változott a napi beosztás, és apám átvette tőle ezt a feladatot. Vártam, hogy Tracey-éknél is megjelenik majd az apa, de nem így lett. Kiderült – ahogy arra anyám azonnal rájött –, hogy „Tracey apja” nem létezik, legalábbis nem a hagyományos, házastársi értelemben. Ez is rossz ízlésről árulkodott.
Kettő
Szeretném most leírni a templomot és Miss Isabelt. A jellegtelen XIX. századi épület homlokzatát nagy homokkövek alkották, a látvány nem sokban tért el a rondább házak olcsó kőburkolatától – bár nyilván nem az volt –, az egyszerű, istállószerű templombelső fölött pedig tűrhető, meredek templomtorony emelkedett. Szent Kristóf-templomnak hívták. Pont úgy nézett ki, mint az, amelyet az ujjunkkal rajzoltunk a levegőbe a gyerekdal éneklése közben:
Ez itt a templom
Ez itt a tornya
Jön a sok ember
Sok itt a dolga.
A festett ablakokon Szent Kristóf története rajzolódott ki, ahogy a vállán vitte át a folyón a csecsemő Jézust. Rossz minőségű festmény volt, a szent rokkantnak, félkarúnak tűnt. Az eredeti ablakokat kitörte a légnyomás a háborúban. A templommal szemben rosszhírű, magas panelházsor emelkedett, ott lakott Tracey. (Én egy utcával arrébb, egy szebb, alacsonyabb panelban.) A panelok a hatvanas években épültek a viktoriánus házsor helyére, amely ugyanabban a bombázásban semmisült meg, amelyben a templom is megrongálódott, de itt véget is ért a kapcsolat az épületek között. A templom, miután Istenhez nem tudta átcsábítani az út túloldalán lakókat, pragmatikusan úgy határozott, más területekre is kiterjeszti a tevékenységét: baba-mama csoportot, angol nyelvtanfolyamot, autóvezető tanfolyamot szerveztek. Ezek népszerűek is voltak, hozzátartoztak a lakótelep életéhez, a szombat délelőtti táncórák azonban újdonságnak számítottak, és senki sem tudta igazán, mire vélje őket. Az óráért ugyan csak kettő ötvenet kellett fizetni, az anyák azonban egymás fülébe súgták a balettcipők árát, az egyik nő három fontot hallott, a másik hetet, valaki pedig megesküdött, hogy kizárólag Covent Gardenben lehet rendes balettcipőt kapni, a Freed áruházban, ahol már akkor legombolnak az emberről tíz fontot, ha csak átlépi a küszöböt – és mi lesz a sztepp- és a modern tánccal? A modern táncra lehet balettcipőben menni? Egyébként is mi az a modern tánc? Nem volt kit megkérdezni, senki sem járt korábban ide, az anyukák zsákutcába futottak. Ritkán akadt olyan anyuka, akiben annyira buzgott a kíváncsiság, hogy fel is hívta a kézzel készített és fákra kitűzött szórólapon szereplő telefonszámot. Sok kislány, akiből jó táncos lett volna, éppen a házilag készített szórólap keltette félelem miatt nem kelt át az úton.
Anyám a ritka példányok közé tartozott: őt nem rettentették el holmi kézzel írt szórólapok. Remek érzéke volt a középosztálybeli szokásokhoz. Tudta például, hogy a távolról sem ígéretes elnevezés ellenére épp a zsibvásárokon lehetett találkozni a jobb emberekkel meg az ő régi Penguin könyveikkel, amelyek között néha Orwell-művek is akadtak, meg a régi porcelán gyógyszertartóikkal, csorba cornwalli cserépedényeikkel, kiselejtezett fazekaskorongjaikkal. A lakásunk tele volt ilyenekkel. Mi nem a műharmattól csillogó művirágokra és kristály nippekre utaztunk. Ez mind tudatos döntés eredménye volt. Még az általam utált holmikról – például a háncstalpú cipőkről – is kiderült, hogy kifejezetten csinosnak találták azok, akiknek a szimpátiáját fel akartuk kelteni, úgyhogy megtanultam nem megkérdőjelezni anyám módszereit, még ha szégyelltem is őket. Egy héttel a tánctanfolyam kezdete előtt hallottam, amint anyám affektálva telefonál a konyhában, de amikor letette a kagylót, már mindent tudott: öt font a balettcipő, ha az ember csak a plázáig megy, nem a belvárosba, a szteppcipő meg ráér később. A modern táncra jó a balettcipő. De mi az a modern tánc? Azt nem kérdezte meg. Az érdeklődő szülőt szívesen eljátszotta, de a tudatlan szülőt soha semmi pénzért.
Apámat küldte el a cipőért. Világosabb rózsaszínű volt, mint amilyet reméltem, olyan, mint egy cica hasa, a talpa pedig mint egy koszos, szürke macska nyelve, és nem is volt rajta bokára köthető, hosszú rózsaszínű szaténszalag, nem, csak egy szánalmas kis gumi, amelyet apám maga varrt fel rá. Rettenetesen rosszulesett. Lehetséges volna, hogy a háncstalpú cipőhöz hasonlóan, ez is szándékosan, a jó ízlés nevében volt egyszerű? Egészen addig tudtam hinni ebben, amíg be nem léptem a táncterembe, ahol a műanyag székeknél át kellett öltöznünk, hogy aztán a szemközti falhoz vonuljunk, a rúdhoz. Szinte mindenkin rózsaszín szatén cipő volt, nem olyan halvány, kismalac színű, mint amilyen nekem jutott, és még olyan lányok is akadtak – akikről pedig tudtam, hogy a családjuk segélyen él vagy apa nélkül vagy mindkettő –, akiknek a bokáján keresztezték egymást a rózsaszín szaténszalagok. Tracey-nek, aki bal lábát édesanyja kezében tartva mellettem állt, mindkettő volt: rikító rózsaszín szaténcipő és hozzá hosszú szalag, nem beszélve az igazi tütüről, ami másnak eszébe sem jutott, ahogy az ember az első úszásórára sem jelenik meg teljes búváröltözetben. Miss Isabel izzadékony és barátságos volt, de öreg, akár negyvenöt éves is lehetett. Ez nagy csalódás volt. Erős testalkatával inkább tűnt parasztasszonynak, mint balett-táncosnak, és csupa rózsaszín-sárgában pompázott, rózsaszín-sárgában. A haja sárga volt, nem szőke, kanárisárga. A bőre meg rózsaszín, élénk rózsaszín, ha jobban belegondolok, nyilván rosaceás volt. A dressze rózsaszín volt, a mackónadrágja szintén rózsaszín, a mackófelső helyett hordott moher kardigánja rózsaszín, a cipője viszont sárga selyem volt, pont ugyanolyan árnyalatú, mint a haja. Ez sem tetszett. Sárgáról eddig szó sem volt! Mellette, a sarokban egy kalapos vénember klimpírozott egy pianínón, a Night and Day-t játszotta, amit imádtam, büszkén azonosítottam be. A régi dalokat apámtól ismertem, akinek az apja lelkes kocsmai énekes volt, az a fajta ember – legalábbis apám így képzelte –, akinek piti bűnözői életvitelében legalább részben valamiféle torz kreatív ösztön nyilvánult meg. A zongoristát Mr. Boothnak hívták. Hangosan dúdoltam, miközben játszott, remélve, hogy meg is hallja valaki, buzgón rezegtettem a hangomat. Jobban énekeltem, mint táncoltam – táncolni egyáltalán nem tudtam –, túlságosan is büszke voltam az énektudásomra, bár tudtam, hogy anyám ezt ellenszenvesnek találja. Az éneklés erőfeszítés nélkül ment, anyámat azonban nem lehetett olyasmivel lenyűgözni, amire nők és lányok erőfeszítés nélkül képesek, egyáltalán nem. Az ő véleménye szerint ennyi erővel akár arra is büszkék lehetnénk, hogy tudunk levegőt venni, járni vagy szülni.
Az anyukák voltak a lábtartók. Fél kézzel a vállukba kapaszkodtunk, egyik lábunkat behajlított térdükre tettük. Testem ekkor anyám kezében volt – megfeszülve, lekötve, korlátozva, kiegyenesedve, lesimítva –, a gondolataim azonban Tracey-nél jártak, a balettcipője talpánál, amelynek bőr felületén tisztán olvashatón látszott a „Freed” felirat. Tracey harántboltozata tökéletes ívű volt, mint a kolibri röpte. Az én széles és lapos lábamat komoly erőfeszítésre késztette minden pozíció. Úgy éreztem magam, mint a kisbaba, aki fakockákat pakol egymás mellé. Repkedünk, repkedünk, repkedünk, mondta Isabel, igen, ez az, szép, Tracey! A bók hallatán Tracey hátravetette a fejét, pici malacorrának cimpája rémesen kitágult. Ezt leszámítva maga volt a tökéletesség, egészen megigézett. A jelek szerint az anyja hasonlóan odáig és vissza volt a lányától, a táncórák iránti kitartó elkötelezettsége volt az egyetlen állandó eleme annak, amit mostanság „gyermeknevelésnek” nevezünk. Bármely más anyukánál gyakrabban jelent meg az órákon, és ritkán kalandozott el a figyelme a lánya lábáról. Az én anyám esze mindig máshol járt. Ő képtelen volt egyszerűen ülni és hagyni, hogy teljen az idő, neki muszáj volt tanulnia. Előfordult, hogy A fekete jakobinusokat hozta órára, és mire odamentem hozzá, hogy segítsen szteppcipőre cserélni a balettcipőt, már a századik oldalon tartott. Később, amikor már apám hozott, ő vagy szunyókált, vagy „járt egyet”, ami a szülők szokásos dumája volt arra, hogy kimentek cigizni a templomkertbe.
Ekkor még nem voltunk Tracey-vel sem barátok, sem ellenségek, de még csak ismerősök sem; alig álltunk szóba egymással. Ugyanakkor kölcsönösen észrevettük egymást és a láthatatlan kapcsot, amely összekötött bennünket, és egyben megakadályozta, hogy túlságosan mély kapcsolatot alakítsunk ki másokkal. Igazából többet beszéltem Lily Binghammel – akivel egy iskolába jártam –, Tracey pedig szegény Danica Babić társaságával érte be, aki lyukas harisnyában járt, erős akcentussal beszélt, és egy emeleten lakott Tracey-ékkel. De hiába vihorásztunk és viccelődtünk ezekkel a fehér lányokkal az órán, hiába gondolták mindannyian, hogy rájuk figyelünk, velük foglalkozunk – hogy pont olyan jó barátjuk vagyunk, amilyennek mutatjuk magunkat –, amint eljött a szünet, a gyümölcslé és a keksz ideje, Tracey-vel rendre egymás mellé kerültünk, szinte gondolkodás nélkül, mint két vasreszelék, amelyeket magához vonzott a mágnes.
Kiderült, hogy Tracey-t legalább annyira érdekli az én családom, mint engem az övé; meglehetős határozottsággal állította, hogy nálunk „fordítva vannak a dolgok, mint ahogyan lenniük kellene”. Az egyik szünetben végighallgattam az elméletét, miközben feszengve mártogattam a kekszet a narancslébe.
– Minden más családban az apa a fekete – jelentette ki, és mivel ezzel nagyjából egyetértettem, nem is tudtam, mit feleljek. – Ha az apukád fehér, az azt jelenti… – folytatta, ám ekkor megállt mellettünk Lily Bingham, úgyhogy sosem tudtam meg, mit jelent, ha az ember apukája fehér. Lily nyúlánk lány volt, jó fejjel magasabb mindenkinél. Hosszú, tökéletesen egyenes szőke hajához és rózsás orcájához vidám, nyitott természet társult, amit Tracey-vel együtt mindketten annak közvetlen következményének tudtunk be, hogy Lily az Exeter Road 29. szám alatt lakott, egy egész házban, amelybe engem nem sokkal korábban meg is hívtak, és izgatottan számoltam be Tracey-nek – aki még nem járt ott – egy saját kertről meg egy „apróval” teli lekváros üvegről meg egy ember nagyságú Swatch óráról a hálószoba falán. Szóval ebből adódóan voltak dolgok, amiket Lily Bingham előtt nem lehetett megbeszélni, úgyhogy Tracey befogta a száját, felhúzta az orrát, és odament az édesanyjához a balettcipőjéért.
