Fotó: Németh Dániel/Jelenkor
Az irodalomban az ember szabad, a szabályok fölött van. Ebben rejlik az olvasás szépsége is - mesélte az izlandi Jón Kalman Stefánsson, aki az őszi Margó Fesztiválon személyesen mutatta be regénytrilógiáját (Menny és pokol, Az angyalok bánata, Az ember szíve). A lenyűgöző, rendkívül lírai trilógia (olvass bele ITT) az 1900-as évek izlandi falvaiba vezet, a hatalmas fekete hegyek és a végtelen, jéghideg tenger között megbúvó keskeny partszakasz kis házaiba, a házak lakóinak lelkébe. A zord, mégis fenséges tájon szinte nincs is más, csak hideg és hó, de az emberek szívében mégis különleges dolgok rejtőznek. A szikár, világítóan kék szemű íróval többek között a nők társadalmi helyzetét, a felnőtté válás, az irodalomban tetten érhető szabadság problematikáját érintettük.
Itt van előttünk az asztalon a három kötet magyar nyelvű kiadása. Bár egy könyv borítója sokszor csak mellékes részletnek tűnhet, mégis ezzel találkozik elsőként az olvasó. Mit gondol a magyar kiadás kivitelezéséről?
Lenyűgöző, elképesztően szép. Ez a legjobb borító, amit valaha bármelyik munkámon láttam. Nagyon örülök neki, nagyon jó érzés, hogy nemcsak a szöveg, hanem már maga a borító is egy művészeti alkotás.
Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol-trilógia
Fordította: Egyed Veronika, Jelenkor Kiadó, 2019, 252 oldal, 6999 HUF
A magyarul néhány hónapja megjelent trilógia egy hatalmas lélegzetű munka, több, mint ezer oldal. Sokak szerint egy író számára a legnehezebb munka a szerkezet kimunkálása, különösen egy ilyen terjedelmes szöveg esetén. Hogyan tudja átlátni, kézben tartani a struktúrát? Hogyan készül fel egy regény megírására?
Ez a trilógia egy hosszú regényként, de három különálló regényként is értelmezhető. Én külön regényekként írtam meg őket, így eleve nem is gondoltam ekkora szerkezet felépítésére. Az egész csak a végén állt össze, csak a harmadik megírása után éreztem azt, hogy ez valóban egy trilógia lett. De egyébként soha nem tervezem meg előre egy könyvem szerkezetét sem, mielőtt írni kezdem őket. Természetesen van néhány ötletem, merre fogok indulni, de ezek aztán gyorsan megváltoznak, ahogy haladok előre. Körülbelül az első hónap során kezdem el látni én magam is, mi lesz ebből, merre fog menni a szöveg. Nem is hiszek abban, hogy előre meg lehet tervezni egy regényt. Ez olyan nekem, mint ahogy az újszülött életét sem látjuk előre, nem lehet megmondani, mi lesz belőle, ha felnő. Az életben mindig történik valami váratlan. Igaz, hogy tervezünk, de a terveink nem mindig valósulnak meg. Mint ahogy az életünk következő tíz évét sem tudjuk megtervezni, hiszen ez alatt az idő alatt rengeteget változunk, új tapasztalataink, új érzéseink születnek. Ugyanezt gondolom a regényírásról is. Mialatt írom, akkor is változom, és gyakran a szereplők is önálló életre kelnek, váratlan helyzeteket teremtenek. A szerkezet is írás közben épül, olyan, mint egy szimfónia. Inkább érzem a szerkezet egyensúlyát, mintsem végig tudnám racionálisan gondolni.
Ezek szerint inkább az író követi a szöveget, mintsem fordítva.
Az irodalom a váratlan művészete. A váratlan, a kiszámíthatatlan pedig nem tervezhető. A történet, a szereplők, a stílus szorosan összefonódik, egy változás egyszerre minden irányba hat. Próbálom kézben tartani a történetet, de valójában akkor vagyok elégedett, amikor ez nem sikerül. Bár a nap végén, mikor befejezem az írást, mindig előkészítem a következő napit, felvázolom, mi fog történni, de amikor másnap reggel leülök, nem mindig arra indulnak a dolgok, amerre terveztem. Mikor füstbe mennek a terveim, az egy kudarc, de egyben jó érzés is.
Ilyenkor úgy érzi, hogy egy élő dolgot hoz létre, nem pedig egy élettelen tárgyat?
Igen, a regény egy élő dolog, mint egy nagy állat, egy kontinens. Valamennyire mozgásban van, él, és ezt szeretem az irodalomban. Lehetetlen előre látni, mi fog történni. Épp ez a jó az olvasásban is. Ahogyan írás közben, úgy az olvasás során sem értjük pontosan az egészet. Sokkal inkább érezzük. Ez az erőssége az irodalomnak, hogy nem tudjuk kontroll alatt tartani, állandó mozgásban van. Éppen ezért van, hogy ha egy könyvet elolvasunk, aztán hónapokkal vagy évekkel később még egyszer megtesszük ezt, akkor valami újjal fogunk találkozni, és ha jó az a könyv, valami újat fogunk találni benne.
A trilógia középpontjában egy fiú áll, aki küzd önmagával, az elemekkel, az emberekkel - talán éppen felnőtté válik. Mi a véleménye a felnőttségről? Mit nyerünk, és mit veszítünk akkor, mikor felnövünk? Mindenki felnő egyáltalán?
Gyerekként nem akartam felnőni, ahogy a legtöbb gyerek nem akar, mert a felnőtt lét rettenetesnek, unalmasnak tűnik, szabályokkal teli világnak. A felnőtté válással veszítünk és nyerünk is, valóban. A pubertás előtti időszak az ártatlanság időszaka, egy paradicsomi állapot. A könyvben szereplő fiúban a gyermekség egy része megmarad, nem érti, miért van ilyen sok szabály arra, hogy hogyan kell viselkednünk, butaságnak érzi ezt legbelül. Ezért van, hogy sokszor fiatalabbnak tűnik a koránál. Én 18-20 év körüliek képzelem, de fiatalabbnak tűnik, mert bizonytalan. Az olyanok, mint ő, néhány helyzetben fiatalabbnak tűnnek, de vannak más helyzetek, ahol épp ellenkezőleg: bölcsebbnek és idősebbnek. Sok költő és művész ilyen, a lényegük a kívülállásban rejlik. Nem tudnak simán áthaladni a felnőttkorba, mert a szabályrendszert esetlegesnek, légből kapottnak érzik, nem tudják elfogadni. Látják a szabályrendszer belső szerkezetének hibáit. A legtöbb ember nem látja ezt, nem is kérdez rá, csak belemegy és elfogadja. A főhős még ez előtt áll, nem tudja elfogadni, de elutasítani sem, ezért töpreng és hezitál sokat. Azok, akikben van mélység a hősök közül, ők látják, hogy a fiú nagyon másként látja a világot. Ez teszi egyrészt nagyon bölccsé, másrészt pedig nagyon naivvá is a világban.
Talán éppen a benne élő gyermek az oka, hogy a fiú rajong az irodalomért.
Igen, mert az irodalomban az ember szabad, a szabályok fölött van. Ebben rejlik az olvasás szépsége is. Ott csak te vagy és a szöveg és semmi nem befolyásol, kizárólag és teljes egészében magaddal vagy. Azoknak okoz nehézséget az olvasás, az irodalom, akik nem akarnak magukkal lenni, magukkal találkozni. Ha jó irodalmat olvasol, minden érzékeddel, akkor behatolhatsz önmagad mélyére és felfedezheted önmagad.
Bár az említett fiú áll az események középpontjában, a trilógia az ő története, de nem lehet nem észrevenni, mennyi nő veszi körül: vannak, akik segítik, vannak, akiknek ő segít, van, akibe szerelmes lesz. A könyv női többnyire erős, szabad és szeretettel teli hősök. Egy helyen azt írja: „Lehetséges volna, hogy az érzelmek a nőkben kevésbé mélyen vannak eltemetve, sőt egészen kint lapulnak, közvetlenül a bőr felszíne alatt? Lehetséges volna, hogy mivel a nő képes életet adni, ezért bizonyos értelemben érzékenyebb az életre és a csak könnyekben, hiányérzetben, bánatban mérhető fájdalomra is?” Mit gondol a nőkről, a világban elfoglalt helyükről?
Fiatal voltam, mikor észrevettem, hogy a világ két részre oszlik: nőkre és férfiakra. Meglepődtem, nem is értettem. Mikor A halaknak nincs lábuk című regényemet írtam, sok újságot olvastam a felkészüléshez és azt vettem észre, hogy 15-20 oldal után volt az első kép egyáltalán nőről, az a nő is általában kötött vagy házimunkát végzett. Csak férfiak voltak a hatalomban, a politikában, az üzletben. Férfiak, férfiak, férfiak. És ez nem is volt rég. Azóta szerencsére változott a helyzet, de általánosságban a nők el voltak nyomva évszázadokig, még a Bibliában is. A legtöbb ember azt gondolja, Isten férfi, a katolikus világban a papok férfiak, és a legtöbben elképzelhetetlennek tartják, hogy a pápa nő lehessen. Számomra ez a butaság legfelsőbb foka. Hihetetlen, hogy el tudják képzelni, hogy ha Isten létezik, akkor csak férfi, és nem nő is egyben. Mivel Istent férfiként képzelik, ez meg is alapozza a férfiközpontú világot, a férfiak állnak az erősebb oldalon. És ha évszázadokig, évezredeken át el vagy nyomva, akkor másként gondolkozol. Ki kell találnod egy másik utat, ahol az erőd kibontakozhat, és részben most is így van. Ha egy nő valamilyen pozícióba akar kerülni, akkor jobbnak kell lennie, mint ugyanabban a pozícióban egy férfinak. Azt szoktam mondani, hogy ha a világunk egy futballmeccs, és két csapatunk van, nők és férfiak, akkor itt a szabályokat a férfiak hozzák, a bíró férfi, a szurkolók is férfiak, látható, hogy a nőknek sokkal kevesebb joguk és lehetőségük van. Ha Donald Trump nő lenne például, sosem választják meg. Mindenki csak azt látná, hogy udvariatlan, buta és csúnya. És az is, mégis megválasztották, mert erősnek hiszik, mert férfi. Ennek az egész kettéválasztásnak a butasága még soha nem volt olyan tisztán látható, mint például Trump esetében.
De az ön trilógiájában a nők sokszor bátrabbak, szabadabbak, mint a férfiak.
Igen, mert ha nő vagy, és el vagy nyomva, akkor senki nem vár tőled semmit, és ez jelenthet valamiféle szabadságot. És mivel a nőknek a könyv történetének idejében nincsenek jogaik, és nincsenek lehetőségeik, muszáj erősnek lenniük, ha mégis el szeretnének érni valamit.
Izlandon az ember összeolvad a küzdelemmel, amit a természet erőivel folytat
Már most bátran megelőlegezhető, hogy az izlandi Jón Kalman Stefánsson több mint ezeregyszáz oldalas trilógiája az idei év egyik legfontosabb megjelenése. Az 1996 óta folyamatosan publikáló szerző Izland világszerte legismertebb és legsikeresebb írója, A halaknak nincs lábuk című regényét Man Booker-díjra jelölték.
A három kötetben a tájleírások, a táj megjelenítései egészen lenyűgözőek. A fekete hegyek az egyik oldalon, a végtelen, viharos tenger a másikon: ez a táj a kötet egyik főszereplője. A tér, a környezet, amelyben az ember él, hogyan határozza meg a lelkét, a személyiségét? Mit gondol, mi a kapcsolat a táj és a benne élő ember között?
Azt hiszem mélyebb a kapcsolat, mint ahogy gondoljuk. Elvesztettük a gyökereink egy részét, amelyek a természethez kötnek. Ha elvesznek ezek a gyökerek, akkor az élet egy kicsit nehezebb, sötétebb lesz. Biztos vagyok abban, hogy természet folyamatosan hatással van ránk, sokféle módon. Most például gyönyörű kék az ég, és ez hat ránk. Ha most kinézünk az ablakon, akkor az megnyugtató. A természetet nézve felismerhetjük, hogy van valami nálunk hatalmasabb, és ez a tudás elképesztően fontos. Helyére teszi az embert. Nyitottnak kell lennünk rá, de mostanában becsuktuk azokat az ajtókat, amelyek oda vezetnek, hogy megengedjük, hogy hasson ránk a természet. A természet mindig megtalálja az egyensúlyt, és ez nagyon fontos manapság, amikor éppen az egyensúly hiányzik az életünkből. Éppen ezért kell sietnünk, nehogy elpusztítsuk a természetet.
Szerző: Kolozsi Orsolya
