McEwan, Ian: A gyermektörvény
Felfoghatatlanul nehéz etikai problémával szembesít Ian McEwan regénye, hősének, Fiona Maye bírónőnek ugyanis sürgős ügyben kell ítéletet hoznia. Egy 17 éves leukémiás fiúnak csak a gyors orvosi beavatkozás mentheti meg az életét, Adam viszont vallási meggyőződésből elutasítja a vérátömlesztést. A családjogra specializálódott Fiona Maye nem először dönt olyan ügyekben, amelyek tétje az élet vagy a halál, de ilyen esetekben soha nem lehet rutinról beszélni. A bírónőnek ugyanakkor saját magánéletében is komoly krízissel kell megküzdenie, a jog világa így aztán számára ezúttal nemcsak munka, de menedék is. Minden figyelmét Adam ügyének szenteli, ám a fiú romló állapota miatt mérlegelésre nincs sok ideje. Az már csak az irodalmi bulvárra fogékonyaknak lehet érdekes, hogy a regény annak idején éppen Ian McEwan válásakor jelent meg, a bemutatót kisebb incidens zavarta meg. De McEwan körül mostanában is forr a levegő, legutóbb a sci-fi rajongókat sikerült kiborítania.
A gyermektörvényről ITT, egy másik könyvéről pedig ITT írtunk; ITT pedig arról olvashattok, milyen iskolai fogalmazást írt McEwan fia apja egyik művéről.
Nesbo, Jo: Hóember
A Hóember a Harry Hole-sorozat hetedik darabja, de mind közül az egyik legnépszerűbb is: esendőség és kegyetlenség keveredik benne, a gyilkosságsorozathoz pedig a hóborította Oslo adja a hátteret. A sztori szerint egy sorozatgyilkos szedi áldozatait, sorra öli a nőket, a tetthelyet pedig mindig egy-egy hóember őrzi. Egy nap a nyomozó, Harry Hole levelet kap Hóember aláírással, és megkezdődik a versenyfutás az idővel. A regény sikere persze Hollywoodot sem hagyta hidegen, Michael Fassbender főszereplésével forgattak belőle filmet, ami finoman szólva sem lett átütő. Mindenesetre Nesbonek is ez az egyik kedvenc HH-regénye; egy interjúban azt mondta, nagyon szeretett a Hóemberen dolgozni, mert kicsit tágította a műfaji határokat, hiszen horror elemeket is alkalmazott és fontosabbá vált benne a pszichológia, mint a rendőri munka. Jo Nesbo több mint húsz éve ontja a könyveket, a skandináv krimi legmarkánsabb képviselője, aki azt állítja, hogy pontosan tudja, miként fogja lezárni a Harry Hole-sorozatot (ez még várat magára), de mivel rengeteg önálló kötetet is ír, nem kell attól félni, hogy egy darabig Nesbo-olvasnivaló nélkül maradunk.
A legutóbbi könyvéről ITT írtunk, 2015-ben Budapesten interjúztunk vele, tavalyi 60. születésnapján pedig 30 pontba szedtük össze, amit tudni érdemes róla.
Oksanen, Sofi: Tisztogatás
Egy légyzümmögés indítja be Oksanen történetét. Aliide egy kis házban lakik, amihez közel nem sokára egy Zara nevű lányt talál eszméletlenül. A lány a KGB-sekből stricikké váló berlini világból menekült el, ahol prostitúcióra kényszerítették. A lány anyja Aliide rég nem látott, halottnak hitt nővére. "Oksanen mesterien szerkesztett, montázsszerűen elbeszélt története helyszíneket, idősíkokat, emléktöredékeket és igazinak hitt vagy hazudott valóságrészeket gyűjt novellafüzérekké, melyek aztán egyetlen, időtlen történelmi tablót rajzolnak fel" - írtuk kritikánkban. Oksanen eredetileg színdarabnak írta a Tisztogatást, végül ezzel robbant be nemcsak a finn, hanem a nemzetközi irodalmi életbe is: harminc nyelvre fordították le, csak Finnországban 170 ezer példányt adtak el belőle. A fogadtatásról annak idején azt mesélte, hogy "Az egy nagyon jó példa volt arra, hogy mennyire máshogy próbálták befogadni a könyvet Amerikában, mint Európában. Kelet-Európában, vagy a volt szovjet tagállamokban senki sem csodálkozott ezen, tudták, hogy ilyen helyzet bármikor megtörténhetett akár a háborúban, akár utána, a kommunizmus befolyása alá került országok bármelyikében. Amerikában az is érdekes volt, hogy nemcsak a történelmi helyzetet nem tudták helyesen érzékelni, de azon is fennakadtak, hogy egy férfi egyszerűen elbújik, hiszen azért férfi, mert sosem tenne ilyet. Persze nem mindegyik amerikai olvasónak voltak ilyen problémái, hiszen rengetegen származnak Örményországból vagy Kazahsztánból, meg a többi kelet-európai vagy egykori szovjet tagállamból. És aki élt diktatúrában, szenvedett a totalitárius elnyomástól, vagy a felmenői olyan országból, térségből jöttek, ahol genocídium történt, az sokkal könnyebben be tudja fogadni a könyveimet, mert ismerősek számára a körülmények." Legutóbbi regénye A kutyafuttató címmel jelent meg, amiről szintén interjúztunk a szerzővel, aki a Margó Irodalmi Fesztivál vendége volt.
Pamuk, Orhan: Furcsaság a fejemben
A Nobel-díjas török író kedvenc városa Isztambul, ezt Furcsaság a fejemben című regényében is bizonyította (interjúnk az íróval itt olvasható). Mevlut 1969 és 2012 között több mint negyven éven át árult joghurtot, bozát és piláfot Isztambul utcáin, volt parkolóőr és sok minden más. Figyelte, hogyan telnek meg az utcák a különféle emberekkel, hogyan rombolják le és építik újjá a város nagy részét. Mevlut eredetileg felesége húgába szeretett bele, mégis a legnagyobb szerelemben élt vele és két gyerekükkel. Évekig küldözgetett a testvérnek szerelmes leveleket, amelyek nem nála, hanem a nővérnél, a későbbi feleségnél kötöttek ki. A fordított szerelmi történet a kezdeti lángolástól jut el a a halálukig tartó boldogságig, hiszen Mevlut csak a lány szöktetésekor jön rá, hogy mással levelezett. "Pamuk nem akart hőst kreálni belőle: Mevlut egyszerre senki, mindenki és bárki. A szűrő egyértelműen az ő személye, de az ő és ezzel a város (legyünk igazságosak, inkább városnegyed) történetét nem lehetett volna csak az ő elbeszéléséből kibontani. Pamuk emiatt egyfajta fragmentált elbeszélői módot választott, melyben az egyes jelenetek szereplői mind elmondhatják saját verziójukat ugyanarról az eseményről, és kiegészíthetik, elferdíthetik, saját részigazságaikkal tölthetik fel azt" - írtuk kritikánkban.
Petterson, Per: Átkozom az idő folyamát
A norvég Per Petterson olyan, mint egy sebész, aki rezzenéstelen arccal vágja szikéjét a legfájdalmasabbnak tűnő daganatba is. Prózája kimért, szikár, sallangmentes, mégis rengeteg érzelemről árulkodik. Életét számos tragédia árnyékolta, mégis valami csendes derűt áraszt. Átkozom az idő folyamát című regényében, amellyel korábban elnyerte az Északi Tanács irodalmi díját és a neves norvég Brage-díjat, ugyanakkor megint nem akarta megúszni a fájdalmas szembenézést. Hőse, Arvid Jansen – aki deklaráltan Petterson irodalmi alteregója is egyben – finoman szólva sincs jó passzban: házassága romokban, az anyjáról pedig kiderül, hogy rákos beteg. A főhős úgy érzi, hogy élete kontroll nélkül, megállíthatatlanul sodródik, ám tesz egy utolsó kétségbeesett kísérletet, hogy lebontsa a közte és az anyja között tornyosuló falakat. Dániába utazik, és mindenáron bizonyítani akar: kétségbeesett, már-már idegtépő módon küszködik halálosan beteg anyja figyelméért és szeretetéért. 2012-ben interjúztunk Per Pettersonnal, aki akkor a következőt mondta a könyvről: „Az Átkozom az idő folyamát című könyvemben az anyafigura nagyon hasonlít arra, amilyen az anyám volt. Ő nagy igényeket támasztott velem szemben, azt akarta, hogy mindent jobban csináljak, mint ő. Nagyon intellektuális személyiség volt, ám az apja nem engedte, hogy iskolába járjon. Gyárban kellett dolgoznia, háziasszonykodnia kellett, és utálta! Örökké olvasott, többet, mint én. Egyfolytában olvasott: soha nem láttam aludni, mert amikor lefeküdtem, akkor ő már az ágyban olvasott, és amikor reggel felkeltem, akkor is. Azt akarta, hogy olyan dolgokat csináljak, amelyekre neki nem volt lehetősége. Néha úgy érzem, hogy ez nem volt fair tőle.”
Per Pettersonnak több könyve is megjelent magyarul, kritikáinkat ITT és ITT olvashatjátok, ITT pedig 2015-ös interjúnkat találjátok.
Politkovszkaja, Anna: Orosz napló
A 2010-es évekről a legtöbbet egy olyan non-fiction mesél majd a jövő generációjának, ami a 2003-2005 közötti orosz eseményeket dolgozza fel, szerzője Anna Politkovszkaja orosz újságíró, akit 2006-ban egy liftben ölt meg egy bérgyilkos. Az Orosz napló elsősorban a putyini rendszerről beszél, de általánosságban kiolvasható belőle az évtizedünkre jellemző populizmus előretörése, a fake news egész világot megváltoztató ereje. A könyvből a Katona József Színház Pelsőczy Réka rendezésében készített előadást Fullajtár Andrea főszereplésével.
A kötet szerkesztője, Filippov Gábor a következőképp foglalta össze az Orosz napló fontosságát: "Az oroszok szerintem azt tanulták meg a 20. században és az elmúlt húsz évben is, hogy nem lehet hazugság nélkül mondani, hogy nem volt értelmetlen a halála. Mikor valaki a jóért cserébe kap golyót a fejébe, az csak értelmetlen halál lehet – és akkor a családjáról még nem is beszéltünk. Itt nincs történelmi igazságtétel. Viszont ami Politkovszkaja esetében örökséget képezhet, az két dolog. Egyrészt azok, akiknek a jövőben hasonló helyzetben kell helytállniuk, hallhatják a hangját, a figyelmeztetéseit a fejükben. Akár a könyv elolvasása, akár egy színházi előadás megnézése után. Ez nagyon fontos dolog. Ha van értelmük az olyan könyveknek, mint az Orosz napló vagy az 1984, akkor ez az. Másrészt ott a történelmi tapasztalat. Politkovszkaja mondhatná, hogy oké, feláldoztam az életemet az igazságért, és hol tart most Oroszország? Jelenleg korlátlanabb az autokrácia, több embert ölnek meg, a nemzetközi reputáció még sosem volt ilyen rossz, és Putyin épp arra készül, hogy egy újabb évtizedig Oroszország élén maradjon. Viszont a történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy bizonyos életművek idővel érnek be. Egy-egy olvadás után erkölcsi és politikai tőkét képeznek, jobban meg lehet általuk ismerni a rendszert, amiről szólnak. Politkovszkajának Putyin rendszerével kapcsolatban vezető szerepe lesz. Amit ma tudunk, annak az alapjait ő fektette le."
Ransmayr, Christoph: Cox vagy az idő múlása
Lassan gördülő, kimondottan lírai, helyenként filozofikus nyelvezetű regény a Cox vagy az idő múlása, amely 2018-ban tizedik lett az év végi 50-es listánkon. A cselekmény szerint a 18. századi Kínában járunk, ahol a császár azt akarja, hogy Alister Cox órásmester és munkatársai olyan szerkezeteket készítsenek számára, amelyek „az idő váltakozó ütemét”, az órák lassú vagy gyors múlását mutatják. A császár kimondatlanul is az időt akarja uralni, ez viszont egy csomó izgalmas filozófiai – szereplőink számára pedig élet-halál fontosságú – kérdést vet fel. Például hogyan uralhatja valaki az időt, ha az udvari felfogás szerint az idő ő maga? Mi történik, ha a szerkezet még akkor is méri az időt, amikor a császár már halott, bizonyítva ezzel, hogy ő is halandó? És mi vár vajon azokra a mesterekre, akik létrehoznak egy ilyen blaszfémikus időmérőt? A Cox vagy az idő múlása nagyon is tudatosan szerkesztett mű, amely egyszer megereszt, azután visszafog: mintha a szerző a mondatok egymásutániságával is épp az idő múlásának váltakozó ütemét szeretné visszaadni. Ezt írtuk kritikánkban: „Ransmayr végig tudatosan lavíroz a feszítő ellentétek és a nagy kontrasztok között, miközben eléri, hogy az idő megfoghatatlannak tűnő ideáján keresztül elmúlásról, szabad akaratról és az érzékelés szubjektivitásáról is elgondolkodjunk egy kicsit”.
Rooney, Sally: Normális emberek
Sally Rooney az elmúlt évtized végére a világ egyik legnépszerűbb sikerszerzőjévé vált. 2017-ben megjelent Baráti beszélgetések című debütáló regénye rövid idő alatt igazi kultuszkönyv lett, felkerült a bestsellerlistákra, sok-sok nyelvre lefordították, Rooney pedig sorra nyerte el vele az elismeréseket, például a Sunday Times Az Év Fiatal Írója Díját (azóta már a sorozat is készülőben van). De talán még ennél is nagyobbat ment a második regénye, a Normális emberek, amellyel elnyerte a legjobb regénynek járó Costa-díjat. Rooney-t a Snapchat-nemzedék Salingerének is nevezik, hiszen könyveiben valamit nagyon eltalált az y-generáció életérzéséből, kritikai és közönségsikerét pedig jól jelzi, hogy a Normális emberekből az Oscar-díjas Lenny Abrahamson forgatott minisorozatot (kritikánk ITT). A történet középpontjában két egyetemi éveit kezdő fiatal, Marianne és Connell bizonytalan, traumákkal terhelt kapcsolata áll. „Sally Rooney regénye a mai huszonéves fiatalok két nagy keresztjét állítja elénk: az értelmes élet keresését és az intimitástól való félelmet” – írtuk a könyvről. (A rajongóknak jó hír, hogy Sally Rooney harmadik regénye, a Beautiful World, Where Are You idén érkezik.)
Rushdie, Salman : Joseph Anton
A Booker-djías Salman Rushdie mögött nehéz helyzetekkel teli pálya, több évnyi fenyegetettség és bujkálás, valamint rengeteg nagyon jó könyv áll. A Mumbaiban született író az indiai függetlenségről, a pakisztáni hatalmi játszmákról és az iszlámról szóló könyveivel vált világhírűvé. Pályájának és életének meghatározó fordulópontja volt A sátáni versek megjelenése, amely azóta sem csituló botrányt és konfliktusokat okozott, és amely miatt kimondták rá a fatvát. A botrány majd a bujkálás időszakát Rushdie a Joseph Anton című önéletrajzi könyvében írta meg, amelyet magyarul 2012-ben adtak ki. Rushdie-ból egy csapásra szimbólum lett a fatva kimondása után: Khomeini ajatollah híveinek szemében ő nem volt több mint egy, az iszlámot semmibe vevő és meggyalázó nyugati író, mások azonban a szólásszabadság hősét látták benne. 1989 után azonban bujkálás volt az élete. A címben szereplő név is ekkor keletkezett, mégpedig a két kedvenc írója, Joseph Conrad és Anton Pavlovics Csehov neveinek vegyítéséből, a rendőröknek ugyanis szükségük volt egy olyan álnévre, melyen szólíthatják. A hús-vér íróból így még a saját életében fikció lett.
A könyvről korábban ezt írtuk:
„Rushdie-nak talán emiatt is sok-sok évre volt szüksége ahhoz, hogy lenyugodva és egyfajta távolságtartással – erre szolgál az egyes szám harmadik személy – végre kiírhassa magából mindazoknak az éveknek a keserűségét, fájdalmát és frusztrációját. Ő maga sokat változott, akárcsak a világ körülötte. A 2001-es terrortámadásokat követő napokról ezt írja: <
Rushdie-val legutóbb Quichotte című könyve kapcsán interjúztunk.
Shafak, Elif: 10 perc 38 másodperc
A többszörös díjnyertes Elif Shafak jelenleg az egyik legfontosabb török író, az utóbbi évtizedben pedig szerencsére sorra jelentek meg magyarul könyvei. 10 perc 38 másodperc című regénye rafinált szerkezetű könyv: ott kezdődik, ahol a főszereplő élete véget ér. Furcsa módon azonban éppen ez teszi lehetővé azt, hogy ez a regény ne a halálról, hanem az életről szóljon. A cselekmény onnan indul, hogy az önmagát prostituáltként fenntartó, Tequila Leila nevű nőt meggyilkolják, holtteste pedig egy szemeteskonténerben köt ki. Életének utolsó utáni perceiben visszaemlékezik sorsának legfontosabb állomásaira, az ízekre, illatokra, érzésekre, az elszenvedett traumákra, és a barátokra, akik mindig mellette álltak. Kritikánkban ezt írtuk róla: „Egyszerre szól Törökországról, Isztambulról, valamint az egész Közel-Kelet helyzetéről, az Ázsia és Európa közé való beszorultság állapotáról. A 10 perc 38 másodperc alappilléreit számos történelmi esemény, valós eset és helyszín adja, ezekre épülnek rá a színes, életteli karakterek, az erős atmoszféra, valamint a gyönyörű, szimbolikus nyelvezet, amely végigkíséri és megszépíti az egyébként sok szempontból fájdalmas történetet.”
