Fotó: Agnete Brun
„Apának négy háza, két autója, öt felesége, egy úszómedencéje, kilenc gyermeke és egy mozija van” – sorolja A nyugtalanokban a kislány, aki szerette a listákat és a számokat. Apát amúgy Ingmar Bergmannak hívták, a huszadik század egyik rendezőzsenije volt, aki élete utolsó éveit egy pici szigeten töltötte. A lány is vele töltötte a nyarakat, szigorú szabályok között és nagy szeretetben. Az év többi részében anya vigyázott rá, aki nem más volt, mint Liv Ullmann norvég színésznő, Bergman múzsája és alkotótársa, akivel összesen tíz filmet készítettek. Minden adott volt tehát, hogy lányuk, az író Linn Ullmann egyszer könyvet írjunk kettejükről (vagy inkább hármójukról), hatodik könyve, A nyugtalanok ugyanakkor mégsem egy tipikus önfeltáró életrajzi regény, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyon is személyes. Linn Ullmann azt mondja, már a kezdet kezdetén tudta, hogy A nyugtalanok nem egy hagyományos értelemben vett életrajzi, önéletrajzi vagy éppen tényirodalmi mű lesz. Sőt, A nyugtalanok tulajdonképpen egy egészen másik könyvnek indult. A norvég írónőt telefonon értünk utol, emlékezésről, elfelejtett szavakról és a perspektíva fontosságáról beszélgettünk vele, közben pedig a technika is majdnem kibabrált velünk: a hang egyszer csak teljesen elhalkult, a beszélgetést meg kellett szakítani. Mindez akár sorsszerűnek is tekinthető, hiszen A nyugtalanok szerint Ullmannt nagyon bántotta, hogy rossz minőségűek lettek az apja életének utolsó éveiben készített hangfelvételei. Amikor később visszahívom, Linn Ullmann megértőbb nem is lehetne, nevet, és azt mondja, egy kicsit sincs meglepve.
Az olvasó első benyomása könnyen az lehet, hogy A nyugtalanok című könyve a saját családjáról szól, ám sokkal erősebb volt bennem az az érzés, hogy a kötet az emlékezés természetét igyekszik megragadni. Ezt erősíti a regény szerkezete is, amely nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan a memóriánk működik, amikor egy emlékkép egy másikat idéz fel. Emlékezetes maradt ugyanakkor az a mondata, melyben azt írja, hogy az emlékezet döbbent rá bennünket arra, milyen sokat is felejtettünk. Önnek mi segített a könyvben is megidézett emlékképek felelevenítésében? Belevetette magát a családi dokumentumokba, elbeszélgetett a családtagokkal, megnézte esetleg a szülei filmjeit? Mi volt az a hajtóerő, amely arra sarkallta, hogy ezeket az emlékképeket végül regénnyé állítsa össze?
A kérdése nagyon releváns a könyv szempontjából, hiszen amikor elkezdtem írni, tényleg volt egy olyan szándék bennem, hogy magáról az emlékezetről írjak. Már a kezdet kezdetén tudtam, hogy ez nem egy hagyományos életrajzi, önéletrajzi vagy tényirodalmi mű lesz. Már nagyon korán elhatároztam, hogy az emlékezet ideája lesz a kiindulópontja, és nem fogok családtagokkal interjúzni, és nem élek más újságírói eszközökkel annak érdekében, hogy a szüleimről vagy magamról írjak. Arra voltam kíváncsi, mi történik, amikor az emlékezet működésbe lép, így az emlékezés folyamata vált fontossá, abban az értelemben, hogy mi az, amire emlékszünk. Ez a könyv tulajdonképpen réges-régen egy teljesen másik könyvnek indult. Ez az egész nagyon mélyen érint, nagyon személyes nekem. Az apám nagyon megöregedett, és mielőtt bárki más észrevette volna, ő már akkor realizálta, hogy emlékeket veszít, hogy elfelejt dolgokat, főként szavakat. A könyvben is leírom azt az esetet, amikor a kompon ült, zuhogott az eső, és csinált egy bizonyos mozdulatot a kezével, és azt mondta: „Mi is a neve? Mi is a neve annak a dolognak, amit bekapcsolsz, ha esik az eső?” Én meg mondtam, hogy ablaktörlő. Mire ő: „Pontosan! Nem emlékeztem arra a szóra, hogy ablaktörlő!” Ráébredt, hogy elveszíti a nyelvet. Megigézte ez a dolog, hiszen művész volt, mindig felhasználta az élettapasztalatát, és szeretett volna írni valamit az öregedésről.
Linn Ullmann: A nyugtalanok
Fordította: Pap Vera-Ágnes, Scolar Kiadó, 2016, 383 oldal, 3950 HUF
Ezért döntöttek úgy az édesapjával, hogy rögzítik a kettejük közötti beszélgetéseket?
Igen, eldöntöttük, hogy felvesszük azokat az interjúkat, melyeket én készítek vele. De annyira izgatottak lettünk attól, hogy együtt fogunk dolgozni, és hogy közösen írunk egy könyvet az öregedésről, hogy sokáig tervezgettük, hogy mit fogunk csinálni, hogy hogy fog kinézni a könyv, mi lesz a címe, milyen típusú kérdéseket tegyek majd fel, hogy hol és mikor találkozzunk… Végül több évet töltöttünk csak a tervezgetéssel. Aki ír, az tudja, hogy sokkal mókásabb tervezgetni, mint maga a munka, az írás. Tehát mire sort kerítettünk az interjúra, már több év eltelt, és az apám már nagyon-nagyon öreg volt, és amitől korábban tartott, hogy elveszíti a nyelvét, az emlékeit, az valósággá vált. (Ez az a pont, ahol a beszélgetésünket meg kell szakítani. Újrahívom Linn Ullmannt, aki csak nevet és kicsit sem csodálkozik – a szerk.) Évekig tervezgettük tehát, hogy könyvet írunk az öregedésről. Szereztem egy hangfelvevőt, de rengeteg bajom volt vele, ezért nem is lepett meg, hogy most újra kellett hívnia a hangprobléma miatt. Mire tehát a felvételre került sor, az apám már nagyon öreg volt: tisztán emlékezett olyan dolgokra, amelyek hatvan éve történtek, de arra már nem egészen pontosan, hogy mi történt öt perccel korábban. Néha azon is elmorfondíroztam, hogy tudja-e egyáltalán, hogy én ki vagyok. Vagy tud-e különbséget tenni a feleségei között. Már-már új nyelvet kellett kitalálnunk, hogy tudjunk egymással beszélgetni. Összesen hat felvételt készítettünk, de akkortájt nagyon elégedetlen voltam velük, és sokat tépelődtem azon, hogy talán túl sokáig vártunk, és későn kezdtünk neki. Azt hiszem, ezt gyakran érzik azok, akik elveszítik a szüleiket vagy a szerettüket, hogy túl későn jut eszükbe, hogy nem tették fel azokat a kérdéseket, amiket szerettek volna.
Akkoriban kudarcként éltem meg ezt az egészet. A hang minősége borzalmas volt, az apám sok mindenre nem emlékezett. Aztán eltelt sok év, és az emlékezet eszméje, és az, hogy az emlékezet milyen óriási szerepet játszik az identitásunk kialakításában, fontos szempont lett. Hiszen mik lennénk az emlékeink, a történeteink nélkül? Ha ő rám tekint, de nem tud emlékezni a közös történeteinkre, akkor én vajon mit jelentek a számára? Az emlékek összekötnek családokat, országokat, nemzeteket, férjeket és feleségeket, szülőket és gyerekeket. Az emlékek az életünk történetei. De mik vagyunk ezen történetek nélkül? Tehát nagyon foglalkoztatott, hogy mi történik, amikor emlékezünk, és mi történik, ha másképpen emlékezünk? Egyrészt az emlékezet nagy erő, maga az emlékezés folyamata is az, másrészt rendkívül törékeny, sérülékeny és kiszámíthatatlan. Nem tudjuk, hogy pontosan emlékezünk-e. A memóriánk nem olyan, mint egy kamera, ami hitelesen rögzít mindent. Általában emlékezünk valami apróságra, de nagyon sok mindenre egyáltalán nem. Majd eszünkbe jut egy másik kis dolog, és a két emlék között húzunk egy vonalat, és már van is egy sztorink. Így működik a memóriánk, és szerintem ezért van, hogy családok és országok is vitákba bonyolódnak azon, hogy valójában mi történt a múltban. Az emlékezet olyan, mint egy nagyszerű író, történeteket kreál, és nem tudjuk, hol végződnek a tények és hol kezdődik a mese. Lenyűgözött, hogy az emlékezés mennyire közel áll a történetmeséléshez, és természetesen ennek a könyvnek a története szerkezetileg a különböző nézőpontok, perspektívák köré rendeződik. A könyv hat részből áll, és minden rész más tónusban szólal meg.
Könyves Magazin 2017/I.
LIBRI-BOOKLINE, 2017, 72 oldal, 5 pont + 199 Ft
Ez utóbbi tényleg szembetűnő – alapvetően mi vezérelte a hangok és a perspektívák váltogatását?
A történet szempontjából nagyon nem lett volna természetes, ha időrendben írtam volna meg. A memóriánk sem kronologikusan működik. Minden egyes résznek megvan a maga hangja és nézőpontja, visszatükrözik és visszhangozzák egymást, és persze ütköznek is egymással. Egy ilyen típusú könyv szerintem pontosabban ábrázolja az életet. Vagy az én életemet. A modern irodalom szerintem valamiféle kitalált kronológiai sorrend helyett inkább egy töredezett, zenei rendre támaszkodik. A kompozíció és a koreográfia sokat jelentenek nekem írás közben. Sokat merítettem például a tánc tanulmányozásából. Fiatalabb koromban táncoltam, sokat olvastam arról, hogyan dolgoznak a koreográfusok, nagyon szeretem a modern táncokat. A néhány éve elhunyt amerikai koreográfus, Merce Cunningham John Cage zeneszerzővel élt együtt, akinek nevéhez a „4 perc 33 másodperc csend” kapcsolódik. Merce Cunningham mondta azt, hogy amikor koreografál, akkor nem kell mindent a színpad központi részén csinálnia. Amikor egy klasszikus balettet nézünk meg, akkor minden nagyon szimmetrikus, a szemünk pontosan a színpad közepére fókuszál. Cunninghamet viszont nagyon érdekelte az is, mi történik például a jobboldali sarokban. A színpad központi része nem az a hely, ahol a tényleges cselekmény zajlik. Íróként engem is ez izgatott. A szüleim híresek voltak, és akartam írni róluk egy könyvet, egy személyes és önéletrajzi ihletésű történetet, de nem akartam a színpad központi részére fókuszálni. Ki akartam nyitni a színpadot, és meg akartam nézni, mi történik a sarkaiban.
Az első mondatok egyike („Minden azon múlik, hogy hol állsz”) mintha szintén azt erősítené, amit az imént kifejtett.
Pontosan. Ha ebben a pillanatban ránéz valamire, és mesél róla nekem, akkor lesz egy elképzelésem róla, ám ha mondjuk hátat fordít, akkor egy teljesen más oldalát látja annak a helyiségnek, ahol éppen tartózkodik, és arról megint egy teljesen más történetet tudna elmesélni nekem. A nézőpont az egyik legizgalmasabb felfedeznivaló az irodalomban.
Ám, ha egy bizonyos szögből mutatunk meg valamit, az az is jelenti, hogy más valamit egészen biztosan ki fogunk hagyni. A kihagyás pedig szerintem legalább ugyanolyan fontos, mint az, amit elmesélünk. A maga részéről érezte valaha azt a késztetést, hogy kihagyjon bizonyos dolgokat a történetéből?
Ó, persze! Tanítok kreatív írást. Gertrude Stein az egyik kedvencem, ő mondta azt, hogy az írás 1 százalék inspiráció és 99 százalék elimináció, vagy, ha úgy tetszik, 99 százalék kihagyás. Egyetértek önnel. A hiány jelenléte sokkal többet mondhat, mintha bő lére eresztenénk. A másik kedvencem Virginia Woolf; A világítótoronyban minden nagy hatású dolog kihagyás által jelenik meg, egyfajta zárójelben történik, például amikor Mrs. Ramsay meghal, szinte csak egy félmondatban említik, holott az egész könyv róla szól. Ez egy nagyon nyilvánvaló kihagyás vagy eltávolítás. Amikor a csend révén mesélünk el valamit.
Linn Ullmann hosszú évekig a táskájában hurcolta az apját
Hat rossz minőségű hangfelvétel, apja halála után mindössze ennyi maradt Linn Ullmann-nak, és egy soha meg nem valósuló terv a könyvről, melyet a férfival közösen kellett volna megírniuk. Az apa, a világhírű filmrendező, Ingmar Bergman utolsó éveiben az öregedésről szeretett volna még könyvet írni:...
Említette korábban, hogy bár szeretett volna a családjáról könyvet írni, ám nem akarta a fókuszt arra helyezni, milyen híresek voltak. Ez az oka annak is, hogy kevés kivétellel szinte teljesen hiányoznak a nevek a történetből?
Amikor a szüleimről írtam, elgondolkodtam rajta, hogy ha az igazi nevüket használom, akkor sokan jöhetnének azzal, hogy márpedig ő ismerte azt az embert, ismerte azt a történetet. Végül arra jutottam, hogy nem használhatom a nevüket, hiszen a nevek olyan sok történetet hordoznak magukban. Sokat gondolkodtam azon, milyen sok történet van egy-egy névben, és felvetődött bennem az is, hogy esetleg más néven hívjam-e őket, de ez nagyon bután hangzott volna, hiszen nyilvánvalóan róluk írtam. Így végül úgy döntöttem, hogy anélkül írok róluk, hogy megnevezném őket, leszámítva a különböző beceneveket. Szerintem a nevek a történetek hordozóiként nagyon érdekesek. Nagyon sok játék létezik a nevekkel, hogy hogyan szólítunk vagy nem szólítunk bizonyos dolgokat. Nagyon sok erő van a névadásban, az óráimon mindig megkérem a diákjaimat, hogy írjanak egy esszét a nevükről. Valaki imádja, valaki utálja a nevét. Nagy jelentősége van a névnek.
Akárhogy nézzük, a családja eléggé ismert, a könyv megjelenése óta biztosan rengetegen reagáltak rá. Volt esetleg olyan visszajelzés, amely nagyon megérintette vagy meglepte talán?
Ami boldoggá tett, hogy a hírnév nem volt annyira hangsúlyos. Nem arról akartam ugyanis könyvet írni. Sok ember átélte azt, hogy az apja megöregedett, de ez a könyv nem csak az öregedésről szól, hiszen több kor megjelenik benne, egy nagy része például kimondottan a gyerekkorról szól. Több könyvemben is foglalkozom a 12-13 éves korosztállyal, mert szerintem ez az a kor, amikor minden megváltozik. A könyv egy nagyon öreg apáról szól, aki 89 éves, és minden megváltozik az életében. És persze minden megváltozik a lány életében is, aki 13 éves. Így tehát van bennük valami közös a könyvben. Az embereknek nagyon személyes reakciói vannak a könyvre, és ez nagyon boldoggá tesz engem.
Az interjú szerkesztett, rövidített változata a Könyves Magazin 2017/1. számában jelent meg.
