Már most bátran megelőlegezhető, hogy az izlandi Jón Kalman Stefánsson több mint ezeregyszáz oldalas trilógiája az idei év egyik legfontosabb megjelenése. Az 1996 óta folyamatosan publikáló szerző Izland világszerte legismertebb és legsikeresebb írója, A halaknak nincs lábuk című regényét Man Booker-díjra jelölték. 2019-ben a Jelenkor nagy vállalásaként jelent meg a három kötetből álló (Menny és pokol; Az angyalok bánata; Az ember szíve) terjedelmes szöveg. Nemcsak a fordító, Egyed Veronika munkája említésre méltó, de a kötetek borítója, kivitelezése (Tillai Tamás alkotása) is rendkívüli módon illik ahhoz a világhoz, mely a szöveget olvasva nyílik meg előttünk. A borítókon domináló fehér és fekete színek, a hatalmas fekete hegyek, a tenger és a felhős ég nemcsak azt a tájat jelenítik meg, ahol az események játszódnak, hanem a regény legfontosabb metaforáit ragadják meg, és vizuálisan előlegezik meg azt az atmoszférát, amely a történetben uralkodik.
Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol-trilógia
Fordította: Egyed Veronika, Jelenkor Kiadó, 2019, 252 oldal, 6999 HUF
A három könyv egy eposzi bolyongás története, hőse egy néven nem nevezett kamasz fiú, aki láthatóan kilóg az izlandi halásztanyák és apró települések világából. Különlegessége nagyfokú érzékenységéből és az irodalomhoz fűződő viszonyából, a szavakba vetett hitéből fakad. Bár mindhárom kötet középpontjában ő áll, azért a három szöveg tempója, működésmódja némileg mégis eltér egymástól. Az első, A menny és pokol címet viselő talán a leglassabb folyású, szépen kronologikusan építkező írás, melynek erőssége éppen ez a lassúság, a részletekre helyezett hangsúly, ahol a hallgatásnak mindig mélye, értelme van. A magas hegyek alatt, a viharos és kiszámíthatatlan tengeren nap mint nap életüket kockáztató halászok nem szószátyár népség, de minden pillantásukban, mozdulatukban hatalmas tét van.
Visszatalálhat az élők közé, aki már mindent elveszített?
Valahol Izlandon, valamikor az előző század elején a jeges fjordok felett a hófúvásban egy apró, törékeny fiú küzdi magát előre. Hátizsákjában egy verseskötettel, ami nemrég a legjobb barátja halálát okozta a viharos tengeren. A fiú azt tervezi, hogy miután visszajuttatta a...
Ez a regény tulajdonképpen egy hajnali kievezésnek, egy balszerencsés véletlennek, egy halott barátnak, és a szavak erejének a könyve. Cselekményben szegény, de gyönyörű, lírai mondatokban gazdag. Stefánsson lenyűgöző képekben láttatja azt, hogy az Izland partjainál élőket egyik oldalról a hatalmas, fekete hegyek, másik oldalról a mindent elnyelő, hideg óceán veszi körül, veszélyesen és kiszámíthatatlanul. Aki itt él, annak a túlélés napi feladat, mégsem képes haraggal, dühvel nézni erre a fenséges tájra:
„Az egyik oldalon a tenger, a másikon meredek, égig érő sziklafal; tulajdonképpen ez a mi egész történelmünk. Szegényes napjaink felett talán az elöljáró meg a kereskedő rendelkezik, de életünk fölött csak a hegy és az óceán az úr, ez a kettő a mi sorsunk”
A szöveg gyakori, mégis megunhatatlan tájleírásaiban szuggesztív erő rejlik, mert a táj nem csupán díszes háttér ebben a világban, hanem a sors maga. Az elbeszélésmód ereje valószínűleg abban fogható meg, hogy a tájat mint embert, az embert mint tájat írja le, sőt, a táj sokszor jóval bölcsebb, mint a benne élők. Stefánsson prózája túlbeszélés vagy magyarázatok helyett rövid, tömör mondatokban képes megragadni a nyílt vízen, a hirtelen támadt hóvihar kellős közepén egy apró csónakban ülő tagbaszakadt férfiak csendes rettegését. Mindezt úgy, hogy az embert és a természetet egyenrangú szereplővé növeszti. A fiút ebben a tájban ismerjük meg, legjobb barátja elvesztésének napján, az élet megismerését célzó (metaforikus és szó szerinti) útjának kezdetén.
A második könyv Az angyalok bánata címet viseli, és nagy részét egy hatnapos, hóban, fagyban történő gyalogos utazás leírása adja. Míg az első kötetben a főhős a víz elemeivel küzdött, most a szárazföld hatalmas erőivel kerül szembe. A községből egy rövid kis útra küldik a helyi postás kísérőjeként. A pár napos út azonban szinte mitikus utazássá válik, az idő megáll, eltűnik a hatalmas hóviharban. Többszáz oldalon át nincs más, csak hatalmas hó, emberfeletti fáradtság, és olyan hideg, mely szinte kicsap a könyvből:
„Küszködnek tovább, egyre elcsigázottabbak, de nem állhatnak meg, mert sehol egy menedék; a kínlódás miatt ki nem hűlnek ugyan, de az ujjuk fázik, a lábuk lehűl, a lábujjak érzéketlenné válnak, s úgy nyöszörögnek, mint valami kis állatok. Ha közeledünk az éghez, mindig hidegebb lesz. A hó minden oldalról a fiúnak csap, valami kis szakadáson beljebb férkőzik hozzá, és felörvénylik egész az arcáig, ami már régen béna a fagytól; a fiú akkor sem tudna beszélni, ha megpróbálná”
Ez az élet-halál között egyensúlyozó drámai menetelés is túlmutat önmagán, hiszen a napokig tartó hó, fagy, a látótávolság teljes hiánya arra készteti a fiút, hogy befelé nézzen, saját bensőjében vizsgálódjon. Viszontagságos útja az irodalom ősrégi toposzát idézi, melyben az utazás mindig belső lelki út is, ahol a külső megpróbáltatások belsőkké válnak, az utazó rákérdez a világ létének értelmére, saját helyére, identitására, gyökereire és céljaira. Egy beavatás ez a márciusi út, ahol a fiúból hirtelen felnőtt lesz, de úgy, hogy ennek a változásnak a megragadása sem patetikus, sem direktben bölcselkedő nem lesz, hanem tökéletesen összeolvad azzal a küzdelemmel, amit a fiú és társa a természet erőivel és önmagával folytat.
Bár már az első és a második könyvben is megjelentek sorsrajzok a településen és annak környékén élőkről, de ez a mozaikszerű bemutatás a harmadik könyvben (Az ember szíve) válik központi elemmé, egyben strukturális szervezőelvvé. Különböző életek kerülnek a fiú szeme elé (a gyenge jellemű, ugyanakkor nagyon művelt iskolaigazgatótól, a saját feleségét szeretni már képtelen kapitányon át, a leghidegebb zugban küszködő megözvegyült, négy gyermeket nevelő férfiig), melyek mindegyikéből tanul valamit, hogy aztán a regény végére érve, mindezt összegezve, elkezdjen végre élni, hiszen „a legnehezebb az, ha képtelenek vagyunk élni, ha tudjuk a hangokat, az énekünk mégis hamis.”
A három testes könyv a 19. század végének Izlandjára kalauzol, megismerteti az olvasóval az akkori viszonyokat, a tárgyi világot, a kimondott és ki nem mondott törvényeket. Beszél a nők kiszolgáltatott helyzetéről, a szerelem múlásáról, a barátságról, az öregedésről, a hazugságról, a hűségről, az éjszakáról és a halálról. Gyakorlatilag mindent végiggondol, ami fontos lehet az életben, abban az életben, melyet csak a költészet és az álmok segítségével élhetünk: „Az embernek az álmai világítanak az úton, ők körülötte a fény, nélkülük sötét lesz, és tudod jól, mi történik, ha nem álmodsz már többé, ugye érted hát, honnan jön a lélek sötétsége.” A lírai szentenciák mellett a szöveg sok reflexiót tartalmaz az irodalomra, a szavak művészetére vonatkozóan; annak „feladatát”, lényegét igyekszik megragadni:
„A szavaknak néha gigászi erejük van: félisteneket ölhetnek, életeket menthetnek vagy pusztíthatnak el. A szavak nyilak, puskagolyók, mitikus madarak útban az istenek felé; (…) a szavak öles hálót alkotnak, ami elég széles ahhoz, hogy átfogja a világot és az eget, néha viszont semmivé lesznek, szakadt rongyok csupán, amin átsüvít a hideg; vagy romos falak, melyeken könnyen átlép a balsors és a halál.”
A Menny és pokol-trilógia letehetetlen olvasmány, amely nemcsak az izlandi fjordok hideg fenségét közvetíti (bár már önmagában ezért is kimagasló regény lenne), hanem az életbe való belépés, a felnőttség legfontosabb problémáit is körüljárja. Mindezt rendkívül sűrű, hajthatatlanul pontos és szép lírai nyelven teszi, mellyel szinte lehetetlen betelni. Az utóbbi évek kiemelkedő könyve, mely belenyúl a szívünkbe és sokáig magánál tart: „Az életünk megnő, amikor olvasunk. Nagyobb lesz, mondja, olyan mintha kapnánk valamit, amit senki nem vehet el tőlünk, soha, de soha.”
Szerző: Kolozsi Orsolya
