„Csináltam már néhány vicces és néhány súlyos, intellektuális dolgot, de szomorút még soha” - válaszolta David Foster Wallace (továbbiakban: DFW) 1996 márciusában arra a kérdésre, hogy mi volt a célja második regényével, az Infinite Jesttel. Wallace valami igazán amerikait szeretett volna létrehozni arról, milyen az élet az ezredforduló körüli Amerikában, és a korszak hangulatát leginkább gyomortájékról áradó, mérhetetlen szomorúsággal tudta érzékeltetni. Olyasmivel, aminek semmi köze az ország gazdasági állapotához vagy a tévéből ömlő hírekhez. Ezt a mély szomorúságot nemcsak ő, de kortársai is érezték, könyve alig egy hónappal a megjelenése után már a hatodik kiadásánál járt. A kritikusok többsége azonnal fejet hajtott DFW zsenialitása előtt, a regényt generációs jelentőségűnek kiáltották és szerzőjét az irodalmi Hírességek Csarnokának falába betonozták. A felhajtás hamarosan akkorára nőtt, hogy DFW úgy érezte, a szakma és az olvasók már nem is az Infinite Jestért lelkesednek, hanem a lelkesedésért, amit akönyv kiváltott. A regény magyarul a Jelenkor gondozásában jelenik meg, a fordításon Kemény Lili, Kappanyos Ilona és Sipos Balázs dolgozik.
Húsz év telt el az első kiadás, és nyolc év azóta, hogy a súlyos depresszióval küzdő Wallace felakasztotta magát claremonti otthonában, ám a rajongás nem csillapodik. Az Infinite Jest az X Generáció Ulyssessévé vált, kultuszt teremtett, hipszterbibliává kanonizálódott és szentté avatta szerzőjét. Pedig Wallace épp a hírnévvel vívta felnőtt élete legnagyobb csatáját.
Minden és még annál is több
Az Infinite Jest a jóléti Clinton-érába robbant bele 1996. február elsején; az olvasók alig pár héttel később már úgy álltak sorba, hogy láthassák a szupersztárrá avanzsált író felolvasásait, mint tíz évvel korábban a Brat Pack-mozgalom szerzőinél, például Bret Easton Ellisnél. A regény címe egy titokzatos filmre utal, ami annyira magával ragadó és szuggesztív, hogy azonnal nézője rögeszméjévé válik. A néző nem lesz képes többé semmi másra vágyni, a képernyő-revület legyengíti és lassan belehal a szórakozásba. Cselekménye két helyszínt kapcsol egymáshoz a Depend Felnőtt Fehérnemű Évében: egy elit teniszakadémiát és egy drog- és alkohol-rehabilitációs központot.
A nem túl távoli jövőben Kanada, Mexikó és az Egyesült Államok egy O.N.A.N. nevű szuperállammá olvad össze, az országot egy agresszív, populista rádiós celeb irányítja, az Infinite Jestre pedig québeci szeparatisták vadásznak, hogy terrorcselekményeket hajthassanak végre vele. A „hisztérikusan realista”, megjelenésének idején kulturálisan hiperkortárs, grammatikailag bravúros, ám hatalmas kihívást jelentő regény etimológiai szótárral, de minimum egy farmakológiai szakkönyvvel olvasandó, a fej pedig épp úgy lüktet tőle, mint a szív. Az összhatás olyan, mintha egy lecsupaszított Vonnegut-vázra rátekernénk néhány réteg ezredforduló utáni Zolát, írta a könyvről az egyik legendás brat packer, Jay McInerny (Fények, nagyváros), Wallace pedig egy Sierpiński-háromszöghöz hasonlította a regényfolyamot, beacidozott háromszögekhez, amelyek hiperrealista részletekkel megspékelve hallucinogén tudatfolyamként ömlenek az olvasó nyakába. Az olvasó az első sokk után sokkal többet kap, mint egy végtelen és gúnyos tréfát. Az Infinite Jest a szórakozás és szórakoztatás addikciós spiráljának paródiája, a kommercializálódó hétköznapok kritikája, az önmagától megrészegült ember érzelmeinek, félelmeinek, fóbiáinak panoptikuma.
Az Infinite Jest számokban
1079 oldal
577608 szó
20584 szóból álló szókincs
388 végjegyzet
6 cm széles
közel 1, 5 kg
a regényből kihúzott oldalak száma: ~ 300
ideális olvasási idő DFW szerint: 2 hónap
Húsz évvel az első kiadás után még mindig nem értünk egyet abban, hogy mit is jelent ez a regény, vagy mit is akar mondani pontosan, annak ellenére sem, hogy (látszólag) mindenről elmond mindent, ez pedig tökéletesen hasonlóvá teszi az internethez, írja a jubileumi kiadás előszavában a wallace-i életműből inspirálódó újságírógeneráció egyik képviselője, Tom Bissell. Mindkettő túl nagy, túl sok mindent tartalmaz, képes rá, hogy magához édesgessen, de arra is, hogy eltaszítson. Bár az internet nem ebben a regényben bukkant fel először, a túlzott digitalizáció mellékhatásaként jelentkező újfajta szorongásokra Wallace előtt egy író sem figyelmeztetett. A digitális utópiával kapcsolatban végtelenül szkeptikus volt, megjósolta az egyre több funkciót lefedő okostelefonokat, a Skype-ot vagy a Netflixet, de még a szétfilterezett szelfimániát is, amit az Infinite Jest világában a videóhívás miatt felerősödő önbizalomhiány gerjeszt.
Huszonéves korában őszintén hitt abban, hogy az író dolga, hogy megmutassa, mennyire okos. Debütáló regényével, az erősen pynchoni hatásokat mutató The Broom of the Systemmel is a saját intellektusát próbálta bizonygatni, ám később úgy ítélte, a könyvet akár egy 14 éves kamasz is írhatta volna. Épp tíz évvel volt idősebb, amikor megjelent. A Broom egyik fejezetét 1985-ben küldte el egy San Franciscó-i irodalmi ügynökségnek, ekkor ismerkedett meg ügynökével, Bonnie Nadellel is, aki néhány hónappal később eladta a kéziratot a Penguin Bookshoz tartozó Viking Pressnek. A 467 oldalas debütáló kötetet Wallace egy korai interjúban önéletrajzi jellegűnek nevezte: egy fehér, angolszász protestáns fiatal történetének, aki az életközépi válság után identitásválságba sodródik, és többek között attól fél, hogy nem más, mindössze egy nyelvi konstrukció. A regény húszezer példányban kelt el és vegyes kritikákat kapott.
Az Infinite Jest borító-evolúciója
Írásaiban Wallace soha nem tett említést a saját mentális állapotáról, és arról sem, hogy a nyolcvanas évek óta antidepresszánsokon élt. D.T. Max Every Love Story Is a Ghost Story című DFW-életrajzából kiderül, hogy már a középiskolában szorongásos rohamokkal küzdött, ám mivel nem akarta, hogy bárki is gyanút fogjon, a törölköző mellé, amit a pánikkal jelentkező izzadtság eltüntetésére hordott, egy teniszütőt is magával cipelt. A teniszütő nem csak alibiként szolgált, az Amerikai Teniszszövetség 14 és 18 éves kora között előkelő helyeken rangsorolta Wallace-t a nyugati divízióban. A The Broom of the System megjelenése után állapota egyre romlott, ekkor került sor első öngyilkossági kísérletére is, melyet pszichiátriai kezelés és több hónapos rehabilitáció követett. Második könyve, a Girl With Curious Hair (1989) novelláiban szadista republikánus ügyvédek adtak randevút az elnöknek, miközben a képernyőn népszerű amerikai tévéshow-k vibráltak, ám ez sem az olvasókat, sem a kritikusokat nem győzte meg. Alig kapott figyelmet, pedig DFW azt gondolta, jobban sikerült, mint a debütálás, és saját sikertelensége miatt érzett kiábrándultságában ismét öngyilkos gondolatok kezdték kísérteni. A rehabon az övétől teljesen eltérő világokat ismert meg, és rájött, hogy a nála kevésbé intelligens emberek gyakran sokkal jobban menedzselik a saját életüket. Történeteikből inspirálódva visszatért az íráskedve, és eldöntötte, újra prózaíróvá válik vagy belehal a próbálkozásba.
Egy állítólag jó dolog, amit soha nem csinál többé
Mark Costellóval együttműködve 1990-ben megjelentette a Signifying Rappers: Rap and Race in the Urban Present című nonfictiont, amelyben a hiphop amerikai kultúrára gyakorolt hatását vizsgálta, a rapszövegek nyelvezetét, a pénz és a műfaj viszonyát és a faji kérdéseket boncolgatva. A sokáig csak Projektként emlegetett, és kezdetben The Failed Entertainment munkacímen futó regényéről 1991 tavaszán számolt be először az ügynökének. Egy 150 oldalas részlet a Little, Brown egyik szerkesztőjéhez, Michael Piersch-hez is eljutott, aki nyolcezer dolláros ajánlatával csábította kiadójához Wallace-t. Piersch kijelentette, hogy jobban akarja a könyvet, mint a levegőt, és úgy érezte, a kézirathoz foghatót még soha nem tartott a kezében. Legfontosabb feladata az volt, hogy minden bekezdés után feltegye a kérdést, megállna-e a regény az adott szakasz nélkül. Bár a szerkesztő körülbelül 250 oldalnyi húzást javasolt, az időközben Infinite Jestre keresztelt könyvet így sem lehetett 1000 oldal alatt tartani. Wallace a munkafolyamat során néha jól sikerült, de a regénytestből kihullott részeket is letörölt a számítógépéről, mert csak így tudta megakadályozni, hogy vissza ne csempéssze őket a szövegbe. Kiadója a végeredmény látva úgy döntött, a könyv hosszát, sőt a súlyát is a saját javára fordítja, vásárlóit pedig egyetlen kérdéssel provokálta: elég vagy ehhez, olvasó? Az olvasók elfogadták a kihívást, még ha némelyikük olyan trükkökhöz folyamodott is, mint a Guardian újságírója, aki egy konyhakéssel háromfelé darabolva tette felhasználóbaráttá a regényt.
Kemény Lili a Könyvesblognak elárulta, hogy fordítótársaival, Kappanyos Ilonával és Sipos Balázzsal ők is háromfelé szedik a szöveget, méghozzá a három fősodor alapján: „Lonka lefordít egy rehabilitációs központban játszódó, hol pascali, hol New Age-es self help-regényt; Balázs lefordítja a sport allegóriáján keresztül a vegytiszta gondolkodást a fizikai fegyelemmel egybeíró teniszakadémia-szálat; én pedig lefordítom egy Bódy Gábor-szerű filmrendező/atyaúristen és családja posztmodern, lacaniánus-karamazovi regényét. Tehát olyan lesz, mintha mindannyian lefordítanánk egy-egy (jó nehéz) regényt, de egyikünknek sem egyedül kell összedolgoznia a szövegeket azzá a korszakos, kultikus regénnyé, ami az Infinite Jest.”
Az Infinite Jestet nemcsak hossza és komplexitása miatt titulálták az X Generáció Ulyssesének, hanem azért is, mert sokkal több ember tart belőle példányt a könyvespolcán, mint ahányan végigolvasták. Miután Jason Segel igent mondott DFW szerepére a regény könyvturnéjának öt napját feldolgozó David Lipsky-könyv, az Although Of Course You End Up Becoming Yourself: A Road Trip with David Foster Wallace adaptációjában, elment egy könyvesboltba, hogy megvegye a könyvet. Amikor az eladónő meglátta, hogy mit választott, a szemét forgatva csak annyit mondott, minden fickónak van ebből egy olvasatlan példánya, akivel valaha randizott. Lipsky a könyvturné utolsó állomásaira kísérte el Wallace-t, és az öt nap végére sikerült elnyernie a bizalmát. Bár az író örökösei nem rajongtak az interjúkötet megfilmesítéséért, és nyilatkozatban határolódtak el a filmtől, a The End of the Tour végül nagyrészt pozitív kritikákat kapott.
DFW könyve lett a Grunge Amerikai Regény, ami az Irónia Évtizedében nem hiányozhat az indie-filmek kardigános hipsztereinek hóna alól, történetét megformálták már legóból, Eschaton-jelenete szerepelt indie-folk videóban (Decemberist: Calamity Song), megfilmesítési jogait pedig a Városfejlesztési Osztály egyik alkotója birtokolja.
A Little, Brown a promóciót is elég komolyan vette, 1996-ban több ezer szakmabelinek, könyvkereskedőnek, és számos médiumnak küldött ki egy hat képeslapból álló beharangozó anyagot: a képeslapok mindegyike olyan jelszavakat harsogott, mint a Végtelen Stílus vagy a Végtelen Élvezet. A kampány meghozta az eredményét, a kiadó egyedül a borítóválasztással fogott mellé. DFW utálta az eredetit, mert szerinte túlságosan hasonlított az American Airlines légitársaság biztonsági útmutatójához. Az volt a terve, hogy egy olyan fotó kerül majd a címlapra, amin Fritz Lang instruál több száz borotvált fejű statisztát a Metropolis forgatásán, ám a kiadó túl zsúfoltnak és mozgalmasnak találta a képet, így végül maradtak a felhők.
Wallace eredetileg ezt a képet akarta a borítóra
Wallace gigantikus opuszát olvasni olyan, mintha nyakig merülnénk a kilencvenes évek sajtburgerszagú, MTV-fixált, hedonista univerzumában, és fejest ugranánk egy saját diszkomfortzónájában ragadt, megszállott és néha követhetetlenül gyorsan szerváló író zavarosan örvénylő agyába. A legjobb prózaírók képesek valóságosabbnak mutatni a világot annál, amilyen, írja Bissell, ám DFW még ennél is többre volt képes. Megtanította az olvasóink, hogyan tanulmányozzák a környezetüket a prózáján átszűrve akkor is, ha épp nem az ő könyvét olvassák. A DFW-i világban viszont a végtelen tréfának nem nevetés lesz a vége.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin februári számában jelent meg.
