Davis, Lydia : Az annyi, mint
A magyarul 2019-ben megjelent Az annyi, mint novelláskötet A történet vége című regény édestestvére, amelynek írásait Davis hosszan érlelte: egy interjújában például elárulta, hogy a kötet legrégebbi írása jó tíz évvel a publikálás előtt született. Éppen Franciaországban tartózkodott, és egyszerűen nem tudott zöldágra vergődni egy hagyományosnak nevezhető hosszú, narratív történettel, az alkotói kátyúból pedig úgy próbált kivergődni, hogy elhatározta, minden egyes nap ír két rövid sztorit. Az annyi, mint novellái valójában hiánytörténetek, szereplői pedig olyan emberek, akik érzéki módon élik az életet. „Davis hősei időről időre, úgy tűnik, mintha nem lennének otthon a saját életükben, az elvágyódás, a félelem vagy épp a fájdalom kilöki őket szokott helyükről, a szétszórt darabokat ugyanakkor látszólagos rendszerezéssel és józansággal próbálják a helyükre illeszteni” – írtuk kritikánkban.
Énard, Mathias: Iránytű
“Akkoriban fogtam neki a könyvnek, amikor a szíriai forradalom még épp csak elkezdődött. Szinte azzal egyidőben rombolták le Aleppót és Damaszkuszt, ahogy írtam róluk. Emiatt mérhetetlen szomorúságot éreztem munka közben, mert hirtelen olyan lett, mintha valamiféle emlékművet vagy sírkövet építenék mindannak, amit elpusztítottak” - mondta Mathias Énard interjúnkban, aki valóban akkor kezdte el írni Iránytű című regényét, amikor Szíriában kitört a forradalom. Akkor még sokan reménykedtek abban, hogy pozitív változások következnek, de az események végül véres háborúba torkolltak. Bár nem így tervezte, de a könyve az elveszített emberek és városok emlékművévé vált. A Goncourt-díjas francia író így az elmúlt évtized egyik legszomorúbb háborújának és legdrasztikusabb rombolásának állított emléket. Az Iránytű egyfajta Ezeregyéjszaka-parafrázis, amelynek főszereplője Franz Ritter osztrák zenetudós, akiről kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg, és aki múltját és beteljesületlen szerelme történetét idézi fel egy álmatlanul töltött éjszakán.
Ferrante, Elena: Briliáns barátnőm (Nápolyi regények 1.)
Rendkívül tudatos döntés eredményeként az Elena Ferrante írói álnéven ismert olasz szerző úgy döntött, nem kér a felhajtásból, és nem kíván az olvasóközönség elé lépni - beszéljenek helyette inkább a könyvei. A világhírt a Nápolyi regények néven elhíresült tetralógiája hozta meg számára, amely két, egymás inverz tükörképének is tekinthető lány, Elena és Lila történetét meséli el a kisgyerekkortól egészen a felnőttkorig. Ennek első darabja a Briliáns barátnőm, amely a kortárs irodalom legtoxikusabb, egyben vélhetően leginspiratívabb barátságát vázolja fel. "A tetralógia látszólag két nő barátságának története, annál viszont sokkal több: egy korszak és egy város regénye, egy sajátos szabályok szerint működő közösségé, egyúttal egy kapcsolat dinamikájának és egy kreatív életpálya kibontakozásának a krónikája is" - írtuk róla kritikánkban.
Flynn, Gillian: Holtodiglan
2012 végén szinte nem is volt olyan könyves sikerlista Amerikában, amiről lemaradt volna Gillian Flynn thrillerje - írtuk 2014-ben, amikor moziba került David Fincher azonos című adaptációja. Amy csavaros eltűnésének és meggyilkolásának története (melyben a legfőbb gyanúsított Nick nevű férje) olyan erősen része lett a populáris kultúrának, hogy néhány éve egy gyilkossági ügy gyanúsítottja is azt pedzegette, felesége eltűnési ügyében ez a thriller lehet a kulcs. Gillian Flynn persze kiakadt. Ennél sokkal fontosabb viszont, hogy a Holtodiglan nyomán egy új alzsáner keletkezett, a domestic noir. Paula Hawkins, az elmúlt évek másik nagy bestsellerének tartott A lány a vonaton szerzője fogalmazott úgy egy interjúban, hogy a domestic noir típusú regények nem sorozatgyilkosokról vagy kémekről szólnak, hanem azokról a veszélyekről, amelyek az otthonainkban, a kapcsolatainkban fenyegetnek bennünket. A témában írt nagy cikkünkben mindenesetre a következőt írtuk a műfajról, és így természetesen a Holtodiglanról is: “A külvárosi boldogtalanság a négy fal között üli torát, ám a közösségi oldalakon szocializálódott nemzedék amíg lehet, titkolja ezt. Míg a klasszikus noirok esetében az olvasót megnyugvással tölthette el, hogy a bennük felbukkanó sorozatgyilkosokkal, pszichopatákkal, aljas bűnözőkkel kis eséllyel futhat össze bármelyik utcasarkon, a domestic noirban az az igazán fenyegető, hogy a veszély éppen onnan érkezik, ahonnan az ember a legkevésbé várná.”
Franzen, Jonathan: Szabadság
A 2010-es évek egyik nagy írósztárja az amerikai Jonathan Franzen volt, akinek folyamatosan jelentek meg nagy regényei, a legfrissebbtől a legrégebbiig. Az Európa Könyvkiadó döntése annak idején nagyon jó ötletnek tűnt, megjelent a Szabadság, a Javítások, az Erős rengés, A 27. város, majd legutoljára a Tisztaság, és kissé szokatlanul, ám nagyon helyesen két esszékötete is, a Diszkomfortzóna és A világ végének vége is. Ez utóbbi már a 21. Század Kiadó gondozásában, ami átvette az életművet. Franzen Budapestre is ellátogatott, interjúztunk is vele. A listánkra a szabályok betartása mellett egy könyvet vehettünk fel, de jó szívvel ajánljuk mindegyiket, még az esszéköteteit is.
A Szabadságot azért választottuk ki, mert ez hozta Amerikában a nagy áttörést Franzen számára, még Oprah Winfrey is felvette a könyvklubjának olvasmánylistájára, szerepelt a Time címlapján, sok millió példányban adták el, a kritika imádta, sőt arról kezdtek el beszélni, hogy ez lehet a Nagy Amerikai Regény, és miatta tanultuk meg a mindennapokban is használni a diszfunkcionális család kifejezést, pedig szereti a családokat, ahogy a vele készült interjúnkból kiderült: "Remélem, a regényeimből egyértelműen kiderül, hogy szeretem a családokat; szeretek írni róluk. A regényírókat azért vonzza a téma, mert a családi kötelékek tele vannak szerelemmel, hűséggel és tabuval – amelyek mindegyike hatékonyan tud drámai szituációkat teremteni."
Gaiman, Neil : Óceán az út végén
Neil Gaiman az elmúlt két évtizedben igazi sztárrá vált. A Hugo- és Nebula-díjas író jelenleg az egyik legismertebb fantasy, sci-fi és képregény szerző. Figyelemreméltó életművének egyik, ha nem a legjobb darabja az Óceán az út végén, amely egyszerre nagyon szép és nagyon szomorú könyv, és amely tele van varázslattal. A történet egy középkori férfiról szól, aki visszatér vidéki szülővárosába egy temetés alkalmából, ahol felidézi gyermekkorának egy 40 évvel korábbi nyarát, amikor megismerkedett az erdőben élő furcsa Hempstock családdal: három nő, három generációból. A legfiatalabb, a kis Lettie, váltig állítja, hogy a házuk mögött lévő kacsaúsztató egy óceán, a legidősebb, a nagyi azt mondja, ott volt az univerzum keletkezésekor. És ez még csak a kezdet, egy opálbányász öngyilkossága felkavarja a világ rendjét, és elszabadít valamit, aminek nem kellene emberek közt járnia – a fiú pedig természetesen az események sűrűjébe kerül. “Az Óceán az út végén érzésekről szól és hangulatokról. Gyermekkorról, ártatlanságról, a világ felfedezéséről, megértéséről illetve megértésének illúziójáról, majd annak elvesztéséről, a felnövésről, áldozathozatalról, emlékekről és történetekről, arról, hogy a világ mindig több és nagyobb annál, amit az értelmünkkel képesek vagyunk befogadni” - írtuk a könyvről megjelenésekor.
Grossman, David : Egy ló besétál a bárba
“David Grossman könyve kényelmetlen, fojtogató parabola egy gyónással felérő stand up előadásról, melynek során nemcsak a komédiásnak kell szembenéznie a gyásszal és a veszteséggel, de a közönségének is”- írtuk annak idején az Egy ló besétál a bárba című könyvről. Ahogy Grossman több könyve, úgy ez a történet is leginkább a veszteségekről szól. Főhőse az 57 éves Dovalé Grünstein, egy elvált, ötgyerekes, prosztatarákkal küzdő komédiás, aki egy észak-izraeli város, Netanya egyik klubjának színpadán szórakoztatja a közönséget. Ám fokozatosan kiderül, hogy ez nem egy átlagos stand-up előadás, Grossman és Dovalé mindvégig mesterien játszik a közönséggel/ olvasóval. Az Egy ló besétál a bárba 2017-ben elnyerte a Man Booker-díjat, és adaptáció is készül belőle.
Grossmannal 2013-ban interjúztunk is (akkor jelent meg A világ végére című regénye): a beszélgetésből kiderült, hogy a családról az intimitás jut eszébe, és hazája, Izrael, ahol egy zajos família minden jó és rossz tulajdonsága egyesül, de kiderült az is, milyen magyar szerzőket olvasott, és hogy mit jelent számára az írás.
Haruki, Murakami: 1Q84
A japán sztárszerző, Murakami Haruki 1Q84 címen egy egyszerű történetet írt meg a maga bonyolultságában: egy 30 és férfi és egy 30 éves nő 10 éves koruk óta keresik egymást, amikor megfogták egymást kezét, azóta nem találkoztak, mégis szerelmesek egymásba. A nő, Aomame beragad egy dugóba, majd egy lépcsőn lekúszva 1984-ben találja magát, míg a férfi, Tengo, a sportos matektanár regényeket ír. A történet szándékosan utal George Orwell 1984-re, de azért nagyon sok köze nincs hozzá, viszont a szürreális és szomorkás regényvilágban találunk katasztrófát, erőszakot, fura szexet, felrobbanó kutyákat és halott kecskéket, álomszerű narrációt. Kritikánk, 5 kötelező könyv a szerzőtől, interjú Nagy Anitával, az 1Q84 fordítójával.
Houellebecq, Michel : Behódolás
A toplistánk egyetlen szereplője, aki mémként ismertebb lett, mint íróként. A francia író, Michel Houellebecq cinikus, provokatőr és rendkívül jó elbeszélő, aki pedofíliáról, iszlámról, a fiatalkultúráról, a vallási funamentalizmusról, Európáról, a szexturizmusról és a globalizációról is beszélt már könyveiben. A megjelenés előtt már felkerült a netre, a kampányát le kellett állítani a Behódolásnak, ami a legdirektebb, legpolitikusabb könyve, ami akkor jelent meg, amikor a Charlie Hebdo szerkesztőségét megtámadták Párizsban: ekkor a címlapon is ő szerepelt. Politikai fikciójának főhőse egy 44 éves irodalomprofesszor, aki a kutatások mellett az egyetemista lányokra figyel a legtöbbet, amíg 2022-ben Párizsban meg nem alakul az első muszlim párt, a Mohamedán Testvériség. 2015-ben a 13. helyen került a listánkra. A regény magyar borítója kisebb botrányt is okozott a címlapon szereplő, burkát viselő Mona Lisával, a baloldali L'Obs-ban rögtön politikai kontextusba helyezték az általuk iszlámellenesnek tartott borítót. Interjúztunk is a szerzővel.
Ishiguro, Kazuo: Az eltemetett óriás
2015-ben tíz év kihagyás után jelent meg regénye a japán származású, de évtizedek óta az Egyesült Királyságban élő Kazuo Ishigurónak. Az eltemetett óriás a kora középkori Angliában játszódik, a cselekmény középpontjában pedig egy idős pár áll. Axl és Beatrice egy nap útra kel, hogy megkeressék évek óta nem látott fiukat, vándorlásukat azonban ogrék, koboldok, és még egy valódi sárkány felbukkanása is nehezíti. “Ishiguro könyve azonban csak látszólag egy szépirodalomba oltott Trónok harca light, hiszen az író megint kedvenc témájához, az emlékezéshez, az emlékezés és az identitás összefüggéseihez nyúl: az emlékezés és a felejtés ezúttal pedig nemcsak az egyén, hanem egy-egy adott közösség életét is alapvetően befolyásolja. Mítoszok, fantasy figurák, történelmi tények keverednek ebben a műfaji hibridben” - írtuk annak idején a regényről, amelynek alapötletét Ishiguro elmondása szerint az egykori Jugoszlávia felbomlása, majd az ezt követő délszláv háború adta, amikor – a külső szemlélő számára – addig látszólag harmonikusan egymás mellett élő népcsoportok tagjai egymás torkának estek. A regény 2016-ban jelent meg magyarul, a rákövetkező évben pedig Ishiguro elnyerte az irodalmi Nobelt, igaz, az író először el sem akarta hinni a hírt, azt hitte, csak ugratják.
