Fotó: Valuska Gábor
A társadalomra káros, a szovjet lágerekbe száműzöttek történetei generációkon átívelő traumákat okoznak. A vád sokszor ki sem derül, a vádló személyéről és motivációjáról sem tudunk meg semmit. Jákob lajtorjája az árulás könyve, az árulásé, amit nem lehet elhallgatni, de elmesélni sem. Helyette csak az ártatlanul elítéltek története marad. Hogy lehet az igazságtalanság ellenére megőrizni a méltóságot? Hogy lehet szembenézni az árulással? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Ljudmila Ulickaja legújabb regénye.
A Jákob lajtorjáját eddigi legőszintébb könyvének nevezte, miért?
Számomra ez határkérdés volt, és ebben a könyvben, úgy érzem, elmentem a végső határig. Száz évvel ezelőtt a meztelen térd ábrázolása számított merésznek, ma ez már nem sokkoló. Ibsen Nórájában azt látjuk, hogy a férj évtizedeken keresztül gondolkodik azon, hogy el kéne válnia a feleségétől, de reggel, az asztalnál, amikor megvillanni látja a felesége bokáját a szoknyája alól, rájön, hogy nem tudja megtenni. Ez az intimitás. Vannak, akik minden részletet képesek elmesélni a magánéletükről, én ebben a könyvben arról írok, hogy az apám hogyan lett áruló. Ennél intimebb témáról nem tudok beszélni. És ehhez az kellett, hogy egy korábbi meggyőződésemet arról, hogy mi megengedett, át kellett értékelnem.
Ljudmila Ulickaja: Jákob lajtorjája
Fordította: Goretity József, Magvető Könyvkiadó, 2016, 720 oldal, 5490 Ft
Maruszja és a férje, Jákob levelezését is közzéteszi a regényben. Miért volt fontos, hogy ezeket a leveleket beemelje?
Ez egy igazi szerelmi vallomás volt. Ami annyira őszinte volt, amilyet én soha nem tudtam volna kitalálni. Remélem, hogy a nagyapám megengedte volna a levelek közzétételét. Egyébként nem vagyok benne biztos. De ezek nélkül a levelek nélkül nem lett volna regény.
A levelek révén betekintést nyerünk abba is, hogy a távolság hogyan teremti meg a vágy nyelvét. Azt is látjuk, hogy az unoka, Nóra hogyan éli meg ugyanezt, hogyan keresi meg a vágy az útját a nyelvben és a regényben. A különböző korok vágy- és testábrázolásának lehetőségeit is figyelembe vette?
Fontos volt számomra érzékeltetni a generációs különbségeket a testi tapasztalatok ábrázolásában. Ilyen értelemben is a határok kitapogatása foglalkoztatott, mert közel szeretnék lépni ahhoz, ami még megengedett. Az anyaság tapasztalata, a szoptatás intimitása az irodalomban most kezd artikulálódni. A Médea és gyermekei kapcsán egy matematikus férfiismerősöm felhívott és megköszönte, hogy rálátást nyert olyasmire, amiről eddig azt hitte, mindent tud. Manapság, amikor kiéleződik a női és férfi szerepek közötti harc, akkor nagy öröm a partnerség kiépítésének az erősítése, ami a jobb megértést jelenti.
Könyves magazin 2016/5.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2016, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
És ha ezt a kérdést kitágítjuk a 19. és 20. századi orosz szerzők nőalakjaira, mit látunk?
Ha mai szemmel, vagy akár a 20. századi szemmel nézzük a 19. századi orosz szerzőket, annak alapján szexistának, a nőket lenéző szerzőknek kellene őket érzékelnünk. Ha a Turgenyev-hősnőkre gondolunk, a csodálatosan szép és harmonikus nőalakokra, akik valamiért mindig sértődöttek, azt kell látnunk, hogy Paulina García Viardotval ellentétesek, viszont érdekes az, hogy Turgenyev regényeiben annál inkább találkozunk a valódi nők karikatúrájával.
Ha Jákob álmára gondolunk, aki a létra legfelső fokán megpillantja a mennyország kapuját, ami a kötelességek és felelősségek elfogadását jelzi, akkor a regénybeli Jákob történetének létrája hova vezet?
Miután felszámolták a sztálini lágereket, bűnözők milliói maradtak büntetlenül és értetlenkedtek, hiszen úgy érezték, őszintén szolgálták a rezsimet, miért kellene felelniük? Ez a „gonosz banalitásának” a problémája, amiről Hannah Arendt írt az Eichmann-per kapcsán. Ez a teljes mértékben gyakorlati probléma mély erkölcsi és egzisztenciális kérdést feszeget. De ez nem jut el az emberi jogokat védő Eldar Dagyint ütlegelő smasszernek a tudatáig a karéliai lágerben.
Szerző: Tamas-Balha Etelka
Az interjú eredetileg a Könyves Magazin 2016/5. számában jelent meg.
